Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)

1893-01-01 / 1. szám

1893. január 1. BUDAPESTI HÍRLAP, (1. sz.) Budapest, dec. 31. Millennium és kiállítás. Lukács Béla kereskedelmi miniszter legközelebb törvényja­vaslatot fog benyújtani a képviselőháznak az 1895. évi kiállítás költségeiről. A miniszter egy millió forintnyi hitelt fog kérni, melyet az állami bevételekből fognak fedezni. A kor­mány egyébként ismételten tanácskozott a mil­lennium méltó és fényes megünneplése tár­gyában. A tanácskozások befejezése után a kormány e tárgyban szintén javaslatokat fog tenni a törvényhozásnak. A bihari Tisza-gárda. A Nagyvárad újévi számában, mint tudósítónk telegrafálja, Hegyesi Márton Tisza-párti korifeus s volt orsz. képviselő, a bihari gárda nevében írva, kijelenti, hogy Tisza nélkül is üdvözölnék a fúziót, de hiszi, hogy Tisza megérti a nemzet és párt kívánságát. Pártü­dvözlet Apponyinak. A nemzeti párt Budapesten tartózkodó tagjai nevében és megbízá­sából Horánszky Nándor pártelnök a következő táv­irattal üdvözölte Apponyi Albert grófot, a ki jelen­leg Eberhardon van . Bizalmunkat, melylyel Hozzád ragaszko­dunk, számos évek kipróbált küzdelme ér­lelte meg. És miután meggyőződésünk az, hogy közügyeink mai zilált állapotában a kibontakozáshoz csak azon szilárd álláspont vezethet, melyet Magyarország politikájában a Te tisztánlátásod, önzetlen hazaszereteted, kockázatot kerülő, de semmit fel nem áldozó akaraterőd és szívós kitartásod képvisel, bizalmunk még inkább fokozódik és bizton számíthatsz odaadó támogatásunkra. Ezen érzelmek kíséretében kivannak néked itt levő barátaid, kikhez bizonyára a nemzeti párt minden távollevő tagja is csatlakozik, az újév alkalmából erőt, egészséget és az Ég minden áldását. Horánszky Nándor párt­elnök: A szabadelvű párt újéve. A szabadelvű­­párt ma este értekezletet tartott, melyben elhatá­rozta, hogy Budapesten időző tagjai holnap délelőtt 10 órakor gyűlnek össze a pártkör helyiségében, a­hol Pulszky Ágost képviselő fogja üdvözölni Pod­­maniczky Frigyes báró pártelnököt és azután testü­letileg felmennek a miniszterelnöki palotába, hogy Wekerle miniszterelnököt üdvözöljék. Itt Jókai Mór személyi dolgokat kimerítettük, felsőbbekre tértünk és csodálkozva láttuk, hogy az évek alatt szerepet cseréltünk. Mindegyikünk kérdő­jelekkel rakta tele világnéz­etét — ki tudja őket mai nap kiküszöbölni belsejéből ? — de én vittem a rezignáció szavát, ő pedig hévvel nézett a jövő messzeségébe, hogy az új vilá­got, melynek jönni kell, felfedezze. Nem tu­dom én azt a beszélgetést leírni, talán nem is érdemes, de párbeszédünk végét legalább­ jelezhetem. A századunk közelgő végében nem a számsornak egészen konvencionális és közöm­bös pontját akarja látni. Hogy van azokban a századvégekben valami. A 15. századnak a vé­gén kezdődött a reformáció, a 16-nak a végén megszületik az újkor költészete Shakespeare-rel s az újkor tudományos világnéz­ete Baconnal, Angliának áldott földön. Ugyancsak Angliában hirdeti Locke a 17. század alkonyán az újkor gyakorlati erkölcsét, a liberalizmust, a türel­­mességet, az alkotmányosságot, az angol forra­dalom befejezése után. A 18. század vége a történelem egy nagy mondatának befejezése, a nagy forradalom véres fölkiáltó jelével. Most is meginog minden. A régi ideálok elvesznek, egy nagy fölfordulás küszöbén állunk. Nem bántottam történeti analízisét, de kissé csináltnak mondottam azt a mostani nagy lármát. Kitanult színészek vagyunk, tu­datosak, idegesek és szuggerálhatók. Mert a század vége jó, szuggeráljuk magunknak, hogy valami új s nagy dolognak kell történnie. Va­lami hasonlót tapasztalunk minden új év előtt. Ez a Szilveszter-és miben különbözik más éjszakáktól ? Mégis különös, némileg ünnepé­lyes érzés van bennünk, mintha igazán valami történnék. Az év utolsó napjait csak úgy le­morzsoljuk, mintha ezek a napok kevesebbet­­ mondja a párt nevében az üdvözlő beszédet. Innen Bánffy Dezső báróhoz, a képviselőház elnökéhez, mennek a párt tagjai, kihez Busbach Péter intéz üdvözlő beszédet. Schlauch püspök, mint nekünk Nagyvárad­ról telegrafálják, 6­ esztendei prédikációjában a há­zasság szentségéről beszélt, melyet a szemhatár szé­lén már is mut­atkozó rész fenyeget. A nagyváradi asszonyháboru. A Nagyvá­rad címü újság tudósítójának, mint nekünk telegra­fálják, Gerliczy báróné ma a következőképpen mon­dotta el Hieronym­i ismert leiratának történetét: Hieronymi Budapesten meglátogatta a bárónét s megígérte, hogy döntő határozatot hoz az apáca­ügyben. Később Jékelfalussy miniszteri tanácsos volt nála s ez már az egyesület kettéosztásáról beszélt. Gerliczyné erre a miniszterhez ment és emlékeztette ígéretére. Hieronymi ekkor kijelentette, hogy saj­nálatára most nem tehet mást, mint hogy a ketté­osztást ajánlja. A balázsfalvai érsekség betöltése. Balázs­­falváról jelentik, hogy az­­üresedésben levő érsekség betöltése végett a zsinat, az érsekjelöltek megvá­lasztása céljából, az 1893. év április hó közepe táján fog összeülni. A zsinaton Távéi Mihály­ nagyváradi román­görög katolikus püspök fog elnökölni, ki egyúttal mint a kormány megbízottja is fog szerepelni. Pável püspök mellett királyi biztosként, mint már jeleztük, valószínűleg Hosszú József, az állami számvevőszék alelnöke fog működni. József főherceg cigányai­ kísértette a kóbor csőcseléket jó módba juttatni. Adott nekik tanyát, földet, szántó-vető szerszámot, telepeket létesített Csuthon, Arad megyében. Egyik szeme mindig a jó Isten e rakoncátlan népségén nyugodott jóakarattal, egyik zsebe mindig nyitva állt számukra. Ámde ebben az egyben, a telepítésben, hajó­törést szenvedett a főherceg. A cigány hálás volt a maga módján, a dádé a jó princnek muzsikálta a legszebb nótáját, parázsszemű lányok, menyecskék rája mosolyogtak legédeseb­ben, a rajkók neki haji­­gálták a leggyönyörűbb cigánykerekeket, — de a telepítésből nem lett semmi. Ez cigányfölötti kívá­nalom volt. A cigány nem szokja meg a szántást. A megyékből egyre-másra hallatszott a panasz a romák garázdálkodásai miatt, az országgyűlésen is egymást érte a mérges felszólalás s a kormány már a sátoros cigányok rendszabályozására gondol. Sőt el is rendelte a cigány-népszámlálást. Ez nagy ijedelem leszen Cigányországban. Nagy­ Ida óta ilyen kesergés nem volt még a Fáraók nemzetében, mint akkor lesz, mikor országszerte összeterelik őket, nevüket ráírják mindenféle papír­lapokra, beprotokollálják még a purdékat is. Sokáig fog még erről a veszedelemről, cigányok szörnyű összeírásáról zokogni a füstösök Múzsája. Szóval, minden a cigányok ellen fordult. Egye­dül József főherceg tartotta magát. Ő még egyre bízott bennük. De már most a nagy pátronus is kezd hidegülni irántuk. Legutóbbi levelében, melyet­­Sceb­reick István fiatal íróhoz intézett, már a ki­ábrándulás hangjai szólalnak meg, bár még meg­csendül régi szeretetének egy-egy akkordja. A főherceg a következőket írja a telep rom­lásáról : „Az itteni cigánytelepemmel baj van. A megye állítja, hogy a betörések és rablások ez év­­ben szaporodtak és a fonalak mind ide ve­zetnek. Hármat elfogtak ugyan, de aztán mint büntelent haza küldték hozzám.“ És többek közt még ezeket irja a szeretett főherceg: „Hogy azonban a megye megnyugodjék, csak azt az öt családot, a kik soha is távoztak innen, tartom itt, a többieknek (28) vettem lovakat és kocsikat és kieszközöltem a megyénél, hogy kóborlásukat újra engedjék. Az, itt maradókat rendes cselédeknek fo­gadtam be. Érdekes, hogy már hat család az elbo­­csájtandók között megköszönte a lovakat, kocsikat és kértek házakat a környékbeli helységekben, mi­vel többé kóborolni nem akarnak. De az a baj, hogy a községek nem igen akarják bevállalni. Látszik ebből, hogy valamit civilizálódtak. Majd hogyha az állam most kezdi a telepítési ügyet, ez jobban fog sikerülni, mint az ily magánvállalat. Tegnapelőtt nagy véres verekedés volt köztük éjjel ; az elbo­­csájtandók megtámadták az itt maradókat, azonban mernek nem hinni ? A víg kedélyű archeisták helyébe a borult lelkű kételkedők, tépelődők léptek. A 18. század a tudást bálványozta. Ennek a képviselője Faust, a ki mindent akar tudni s végre lemond a tudásról. Ez a lemondó Faust a mi századunk. Századunk pedig a tudás helyére először a szépet helyezte trónra. A szépség imádásának tradícióiban nőttünk mi föl. Nekünk Arany János hirdette ezt a val­lást. Most ennek is vége. Szinte mosolygok, ha öreg urainkat látom a lantot pengetni. Mert én is századvégi ember vagyok. A művészet, az irodalom nem komoly dolog már nekünk, nem a közönségnek, nem az autoroknak. Esz­tétikai dolog szemünkben játék, ügyesség, él­vezet, semmi egyéb. A művészeti meggyőző­dés — francia szóval — fumisterie, bolondozás, bolonditás. Zola a regény­ek értékét az eladott példányok száma szerint mérlegeli, Sarcey a dráma becsét a napi bevételtől teszi függővé. A művészet a szellemi élet centrumából annak perifériája felé vonult, összezsugorodik egy kis zugban. A politikáról nem beszélek. Nem fo­god tagadni, hogy a legcsúnyább mesterséggé lett s mig a politikusok fondorkodnak, közele­dik a nagy vész, a vörös rész, a melyet a gyermekded kedélyek szép szólásokkal akarnak elhessegetni, mig az előrelátók kezdenek bár­kákat építeni maguknak, hogy megmenekül­hessenek. En. Hát ezelőtt nem éheztek az em­berek ? 6. Éheztek, de jobban tűrték. Most nem akarnak tovább tűrni, mert nem becsülik többé azokat, kik fölöttük állanak, a jóllakottakat. En. Az emberek nem változtak, a dolgok nem változtak, a természet rajtunk kívül s bennünk nem változott. Mi változott? Néhány nyomorult gondolat! S ezek sem változtak. A magyar ember hagyományosan szereti a cigányt. Persze inkább a muzsikust, mint a sátorost. József főherceg szívből magyar, sőt magyarabb, mint mi, mert ő a szeretetét az egész cigány nem­zetre kiterjeszti s épp oly kedvesek neki a falu­végi füsti fecskék, mint a kormos náció vándor­­darvai. Szereti a nyelvüket, meg is tanulta, tudomá­nyosan feldolgozta s maradandó becsű művet készí­tett róla. Fölkeresi vityillóikat a faluvégen, sátraikat az útszélen, el-eldiskurálgat velük, beáll násznagy­nak, keresztapának, szép leányaival lefested őket, az ifju főhercegasszonyok zenedarabokat komponál­nak számukra , akárhányszor megy az alcauthi kastélyból ajándék a romák hajlékaiba, szerte az országban. Sőt tovább ment a nemeslelkű főherceg. Meg­érnének. Nem bántom az érzést, a­mely el­végre kedves és ártatlan csalódás,de nem foga­dom el a hozzá fűzött pretenciózus gondolatot. 1850 talán fontosabb forduló­pontja a törté­netnek, mint 1900. Akkor nagy dolgok szem­mel láthatólag dűltek össze, most talán csak képzelődünk. .. — Igaz, hogy nagyon sokat beszélünk a század végéről s mintegy készülünk rá. De mért nem találták ki ezt a „fin de siècle“ ki­fejezést előbbi századokban ? Miért lett most közkeletűvé ? Mert olyanok vagyunk, mint a betegek, ki aggódva figyeli meg magát, sokat képzelődik, de mégis csak beteg. A század végén épp ötven éves leszek, nem tartom ma­gamat öregnek, de ha meggondolom, mennyi hitet s gondolatot temettem el, mennyit látok haldokolni, olybá érzem magam, mint ha szá­zadokat éltem volna át. Én. — Ez is optikai csalódás. Emlékszel első szerelmünkre, ideálunkra ? S mikor az ideált később férje karján láttuk, hogy el­­rémültünk. De nem az ideál változott, hanem szemünk élesbedett. Mit tehet a század róla, hogy szebbnek képzelted s hogy most nem tartja meg, a­mit te ígértél az ő nevében. Öregszünk, ez az egész. Nézd a fiatalokat! Mit tudnak ők a század végéről ? Törődnek is vele. De mi lefelé széltünk, ez a századnak a nagy baja. . . .. — Többet bizonyítottál, mint akarhat­tál s ez ellened vall. A fiatalok s a nők nem rettegnek, azok a történeti élet körén kívül állanak, de változtak a férfiak, változott a fér­fiúi világfelfogás. Nem értem a vallásunkat, nem értem a művészetünket, irodalmunkat, po­litikánkat. Mit prédikáljak itt magunknak ? De mondd csak, nem furcsa e, hogy azelőtt az emberek nem mertek hinni, most meg nem .

Next