Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)
1893-01-01 / 1. szám
1893. január 1. BUDAPESTI HÍRLAP, (1. sz.) Budapest, dec. 31. Millennium és kiállítás. Lukács Béla kereskedelmi miniszter legközelebb törvényjavaslatot fog benyújtani a képviselőháznak az 1895. évi kiállítás költségeiről. A miniszter egy millió forintnyi hitelt fog kérni, melyet az állami bevételekből fognak fedezni. A kormány egyébként ismételten tanácskozott a millennium méltó és fényes megünneplése tárgyában. A tanácskozások befejezése után a kormány e tárgyban szintén javaslatokat fog tenni a törvényhozásnak. A bihari Tisza-gárda. A Nagyvárad újévi számában, mint tudósítónk telegrafálja, Hegyesi Márton Tisza-párti korifeus s volt orsz. képviselő, a bihari gárda nevében írva, kijelenti, hogy Tisza nélkül is üdvözölnék a fúziót, de hiszi, hogy Tisza megérti a nemzet és párt kívánságát. Pártüdvözlet Apponyinak. A nemzeti párt Budapesten tartózkodó tagjai nevében és megbízásából Horánszky Nándor pártelnök a következő távirattal üdvözölte Apponyi Albert grófot, a ki jelenleg Eberhardon van . Bizalmunkat, melylyel Hozzád ragaszkodunk, számos évek kipróbált küzdelme érlelte meg. És miután meggyőződésünk az, hogy közügyeink mai zilált állapotában a kibontakozáshoz csak azon szilárd álláspont vezethet, melyet Magyarország politikájában a Te tisztánlátásod, önzetlen hazaszereteted, kockázatot kerülő, de semmit fel nem áldozó akaraterőd és szívós kitartásod képvisel, bizalmunk még inkább fokozódik és bizton számíthatsz odaadó támogatásunkra. Ezen érzelmek kíséretében kivannak néked itt levő barátaid, kikhez bizonyára a nemzeti párt minden távollevő tagja is csatlakozik, az újév alkalmából erőt, egészséget és az Ég minden áldását. Horánszky Nándor pártelnök: A szabadelvű párt újéve. A szabadelvűpárt ma este értekezletet tartott, melyben elhatározta, hogy Budapesten időző tagjai holnap délelőtt 10 órakor gyűlnek össze a pártkör helyiségében, ahol Pulszky Ágost képviselő fogja üdvözölni Podmaniczky Frigyes báró pártelnököt és azután testületileg felmennek a miniszterelnöki palotába, hogy Wekerle miniszterelnököt üdvözöljék. Itt Jókai Mór személyi dolgokat kimerítettük, felsőbbekre tértünk és csodálkozva láttuk, hogy az évek alatt szerepet cseréltünk. Mindegyikünk kérdőjelekkel rakta tele világnézetét — ki tudja őket mai nap kiküszöbölni belsejéből ? — de én vittem a rezignáció szavát, ő pedig hévvel nézett a jövő messzeségébe, hogy az új világot, melynek jönni kell, felfedezze. Nem tudom én azt a beszélgetést leírni, talán nem is érdemes, de párbeszédünk végét legalább jelezhetem. A századunk közelgő végében nem a számsornak egészen konvencionális és közömbös pontját akarja látni. Hogy van azokban a századvégekben valami. A 15. századnak a végén kezdődött a reformáció, a 16-nak a végén megszületik az újkor költészete Shakespeare-rel s az újkor tudományos világnézete Baconnal, Angliának áldott földön. Ugyancsak Angliában hirdeti Locke a 17. század alkonyán az újkor gyakorlati erkölcsét, a liberalizmust, a türelmességet, az alkotmányosságot, az angol forradalom befejezése után. A 18. század vége a történelem egy nagy mondatának befejezése, a nagy forradalom véres fölkiáltó jelével. Most is meginog minden. A régi ideálok elvesznek, egy nagy fölfordulás küszöbén állunk. Nem bántottam történeti analízisét, de kissé csináltnak mondottam azt a mostani nagy lármát. Kitanult színészek vagyunk, tudatosak, idegesek és szuggerálhatók. Mert a század vége jó, szuggeráljuk magunknak, hogy valami új s nagy dolognak kell történnie. Valami hasonlót tapasztalunk minden új év előtt. Ez a Szilveszter-és miben különbözik más éjszakáktól ? Mégis különös, némileg ünnepélyes érzés van bennünk, mintha igazán valami történnék. Az év utolsó napjait csak úgy lemorzsoljuk, mintha ezek a napok kevesebbet mondja a párt nevében az üdvözlő beszédet. Innen Bánffy Dezső báróhoz, a képviselőház elnökéhez, mennek a párt tagjai, kihez Busbach Péter intéz üdvözlő beszédet. Schlauch püspök, mint nekünk Nagyváradról telegrafálják, 6 esztendei prédikációjában a házasság szentségéről beszélt, melyet a szemhatár szélén már is mutatkozó rész fenyeget. A nagyváradi asszonyháboru. A Nagyvárad címü újság tudósítójának, mint nekünk telegrafálják, Gerliczy báróné ma a következőképpen mondotta el Hieronymi ismert leiratának történetét: Hieronymi Budapesten meglátogatta a bárónét s megígérte, hogy döntő határozatot hoz az apácaügyben. Később Jékelfalussy miniszteri tanácsos volt nála s ez már az egyesület kettéosztásáról beszélt. Gerliczyné erre a miniszterhez ment és emlékeztette ígéretére. Hieronymi ekkor kijelentette, hogy sajnálatára most nem tehet mást, mint hogy a kettéosztást ajánlja. A balázsfalvai érsekség betöltése. Balázsfalváról jelentik, hogy azüresedésben levő érsekség betöltése végett a zsinat, az érsekjelöltek megválasztása céljából, az 1893. év április hó közepe táján fog összeülni. A zsinaton Távéi Mihály nagyváradi romángörög katolikus püspök fog elnökölni, ki egyúttal mint a kormány megbízottja is fog szerepelni. Pável püspök mellett királyi biztosként, mint már jeleztük, valószínűleg Hosszú József, az állami számvevőszék alelnöke fog működni. József főherceg cigányai kísértette a kóbor csőcseléket jó módba juttatni. Adott nekik tanyát, földet, szántó-vető szerszámot, telepeket létesített Csuthon, Arad megyében. Egyik szeme mindig a jó Isten e rakoncátlan népségén nyugodott jóakarattal, egyik zsebe mindig nyitva állt számukra. Ámde ebben az egyben, a telepítésben, hajótörést szenvedett a főherceg. A cigány hálás volt a maga módján, a dádé a jó princnek muzsikálta a legszebb nótáját, parázsszemű lányok, menyecskék rája mosolyogtak legédesebben, a rajkók neki hajigálták a leggyönyörűbb cigánykerekeket, — de a telepítésből nem lett semmi. Ez cigányfölötti kívánalom volt. A cigány nem szokja meg a szántást. A megyékből egyre-másra hallatszott a panasz a romák garázdálkodásai miatt, az országgyűlésen is egymást érte a mérges felszólalás s a kormány már a sátoros cigányok rendszabályozására gondol. Sőt el is rendelte a cigány-népszámlálást. Ez nagy ijedelem leszen Cigányországban. Nagy Ida óta ilyen kesergés nem volt még a Fáraók nemzetében, mint akkor lesz, mikor országszerte összeterelik őket, nevüket ráírják mindenféle papírlapokra, beprotokollálják még a purdékat is. Sokáig fog még erről a veszedelemről, cigányok szörnyű összeírásáról zokogni a füstösök Múzsája. Szóval, minden a cigányok ellen fordult. Egyedül József főherceg tartotta magát. Ő még egyre bízott bennük. De már most a nagy pátronus is kezd hidegülni irántuk. Legutóbbi levelében, melyetScebreick István fiatal íróhoz intézett, már a kiábrándulás hangjai szólalnak meg, bár még megcsendül régi szeretetének egy-egy akkordja. A főherceg a következőket írja a telep romlásáról : „Az itteni cigánytelepemmel baj van. A megye állítja, hogy a betörések és rablások ez évben szaporodtak és a fonalak mind ide vezetnek. Hármat elfogtak ugyan, de aztán mint büntelent haza küldték hozzám.“ És többek közt még ezeket irja a szeretett főherceg: „Hogy azonban a megye megnyugodjék, csak azt az öt családot, a kik soha is távoztak innen, tartom itt, a többieknek (28) vettem lovakat és kocsikat és kieszközöltem a megyénél, hogy kóborlásukat újra engedjék. Az, itt maradókat rendes cselédeknek fogadtam be. Érdekes, hogy már hat család az elbocsájtandók között megköszönte a lovakat, kocsikat és kértek házakat a környékbeli helységekben, mivel többé kóborolni nem akarnak. De az a baj, hogy a községek nem igen akarják bevállalni. Látszik ebből, hogy valamit civilizálódtak. Majd hogyha az állam most kezdi a telepítési ügyet, ez jobban fog sikerülni, mint az ily magánvállalat. Tegnapelőtt nagy véres verekedés volt köztük éjjel ; az elbocsájtandók megtámadták az itt maradókat, azonban mernek nem hinni ? A víg kedélyű archeisták helyébe a borult lelkű kételkedők, tépelődők léptek. A 18. század a tudást bálványozta. Ennek a képviselője Faust, a ki mindent akar tudni s végre lemond a tudásról. Ez a lemondó Faust a mi századunk. Századunk pedig a tudás helyére először a szépet helyezte trónra. A szépség imádásának tradícióiban nőttünk mi föl. Nekünk Arany János hirdette ezt a vallást. Most ennek is vége. Szinte mosolygok, ha öreg urainkat látom a lantot pengetni. Mert én is századvégi ember vagyok. A művészet, az irodalom nem komoly dolog már nekünk, nem a közönségnek, nem az autoroknak. Esztétikai dolog szemünkben játék, ügyesség, élvezet, semmi egyéb. A művészeti meggyőződés — francia szóval — fumisterie, bolondozás, bolonditás. Zola a regények értékét az eladott példányok száma szerint mérlegeli, Sarcey a dráma becsét a napi bevételtől teszi függővé. A művészet a szellemi élet centrumából annak perifériája felé vonult, összezsugorodik egy kis zugban. A politikáról nem beszélek. Nem fogod tagadni, hogy a legcsúnyább mesterséggé lett s mig a politikusok fondorkodnak, közeledik a nagy vész, a vörös rész, a melyet a gyermekded kedélyek szép szólásokkal akarnak elhessegetni, mig az előrelátók kezdenek bárkákat építeni maguknak, hogy megmenekülhessenek. En. Hát ezelőtt nem éheztek az emberek ? 6. Éheztek, de jobban tűrték. Most nem akarnak tovább tűrni, mert nem becsülik többé azokat, kik fölöttük állanak, a jóllakottakat. En. Az emberek nem változtak, a dolgok nem változtak, a természet rajtunk kívül s bennünk nem változott. Mi változott? Néhány nyomorult gondolat! S ezek sem változtak. A magyar ember hagyományosan szereti a cigányt. Persze inkább a muzsikust, mint a sátorost. József főherceg szívből magyar, sőt magyarabb, mint mi, mert ő a szeretetét az egész cigány nemzetre kiterjeszti s épp oly kedvesek neki a faluvégi füsti fecskék, mint a kormos náció vándordarvai. Szereti a nyelvüket, meg is tanulta, tudományosan feldolgozta s maradandó becsű művet készített róla. Fölkeresi vityillóikat a faluvégen, sátraikat az útszélen, el-eldiskurálgat velük, beáll násznagynak, keresztapának, szép leányaival lefested őket, az ifju főhercegasszonyok zenedarabokat komponálnak számukra , akárhányszor megy az alcauthi kastélyból ajándék a romák hajlékaiba, szerte az országban. Sőt tovább ment a nemeslelkű főherceg. Megérnének. Nem bántom az érzést, amely elvégre kedves és ártatlan csalódás,de nem fogadom el a hozzá fűzött pretenciózus gondolatot. 1850 talán fontosabb fordulópontja a történetnek, mint 1900. Akkor nagy dolgok szemmel láthatólag dűltek össze, most talán csak képzelődünk. .. — Igaz, hogy nagyon sokat beszélünk a század végéről s mintegy készülünk rá. De mért nem találták ki ezt a „fin de siècle“ kifejezést előbbi századokban ? Miért lett most közkeletűvé ? Mert olyanok vagyunk, mint a betegek, ki aggódva figyeli meg magát, sokat képzelődik, de mégis csak beteg. A század végén épp ötven éves leszek, nem tartom magamat öregnek, de ha meggondolom, mennyi hitet s gondolatot temettem el, mennyit látok haldokolni, olybá érzem magam, mint ha századokat éltem volna át. Én. — Ez is optikai csalódás. Emlékszel első szerelmünkre, ideálunkra ? S mikor az ideált később férje karján láttuk, hogy elrémültünk. De nem az ideál változott, hanem szemünk élesbedett. Mit tehet a század róla, hogy szebbnek képzelted s hogy most nem tartja meg, amit te ígértél az ő nevében. Öregszünk, ez az egész. Nézd a fiatalokat! Mit tudnak ők a század végéről ? Törődnek is vele. De mi lefelé széltünk, ez a századnak a nagy baja. . . .. — Többet bizonyítottál, mint akarhattál s ez ellened vall. A fiatalok s a nők nem rettegnek, azok a történeti élet körén kívül állanak, de változtak a férfiak, változott a férfiúi világfelfogás. Nem értem a vallásunkat, nem értem a művészetünket, irodalmunkat, politikánkat. Mit prédikáljak itt magunknak ? De mondd csak, nem furcsa e, hogy azelőtt az emberek nem mertek hinni, most meg nem .