Budapesti Hírlap, 1893. február (13. évfolyam, 32-59. szám)

1893-02-01 / 32. szám

Budapest, 1893. XIII. évfolyam 32. sz. Szerda, február 1.Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 la., egy hóra 1 frt 20 fr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Szerkesztőségi és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. az. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Ezeréves ünnep. Budapest, jan. 31. Az országgyűlés legközelebb abba a helyzetbe jut, hogy ismét határozzon a kiállítás dolgában, amely tervben van a honalapítás ezeréves fordulójának megünneplésére. Most majd csak arról lesz ugyan szó, hogy az évfordulót s vele a kiállítást egy évvel elhalasszuk. De kár lenne az alkalmat fel nem használni arra, hogy tüzetesebben is megforgassa az ember a tárgyát. Ahogy eddig emlegetve volt a dolog, mindig a kiállítás volt előtérben, a forduló ünnep volt másodsorban. Ennek éppen megfordítva kell lennie, mert hiszen a forduló a fő, a kiállítás csak a megünneplés egy módja. Tetézve volt a hiba azzal, hogy a kiállítás terve elkészíttetett, sőt jóformán lemásoltatott a régiről és sem formájában, sem tartalmában nincsen semmi, a mi az ezeréves ünnep specifikus karakterével ellátná. Pedig, ha csakugyan legjobbnak tartjuk e célra kiállítást csinálni, akkor ennek különösen ünnepi kiállításnak, ezeréves fennállásunkat ünneplő kiállításnak kell lenni s ebben külömböznie kell minden más kiállítástól, országostól, nemzetitől és nemzetközitől egyaránt. Miben álljon e különbség? Állhat az egész kiállítás koncepciójából, amennyiben a kiállítás történeti, kultur- históriai, vagy eféle lenne, melyben mindazt, a mi vagyonunkból, képességeinkből, históriánkból kiállításra alkalmas, kiállítódjék, szemlélhetővé tétessék. Hogy mi és miképp: ezt a legkitűnőbb, legtalálékonyabb elmék, legmunkásabb fantáziák tanácskozásán lehet kitűzni. Lehet azonban egyetemes magyar nemzeti kiállítás valamely központi oly látványossággal, amely a honalapítás eszméjét s az ezeréves fennállás gondolatát kifejezi, melynek a kiállítás többi része csak mintegy kerete. Bábel tornya és Eiffel tornya termékenyítsék meg a hivatott elméket e dolog megteremtésére. De e pont vagy rész nélkül meddő a kiállítás egész terve. Azonban más hibája is van a kiállításnak, amennyiben nem látszik alkalmas módnak az ezer év megünneplésére. Az ily ünnepnek érdekét koncentrálni kell a lehetőaránylag legkisebb időre. A kiállítás, amely májustól októberig tart, vagy elszórja az érdeklődést, vagy, ha az érdeklődés a voltaképpi ünnep napjaihoz tapadva a halyek nem tarthatnak 6—7 hónapig, megbuktatja a kiállítást. Mindenki természet szerint a nagy arányosságú ünnepekben akarván gyönyörködni, néptelenül hagyja a kiállítást s csak akkor tódul a fővárosba, amikorra az ünnepséget tervezik, így nézve a dolgot, a kiállítás és az ünnep egymásnak el- I lenségei, nem emelő eszközei. Megfontolásra vár tehát a kérdés, nem taná- csos-e mindenek felett kizárólag a millennium eszméjével foglalkozni s oldalt hagyni a kiállítás kérdését, amely csak kényelmes expediense ez ünnepnek, de nem megoldása, sőt inkább veszedelme. Azt a kérdést kell feltennünk először is, hogy mily tendenciát adjunk ez ünnepnek, amelynek tartama nem lehet egyéb, mint e sajátságos és vonzó fajnak, a magyarnak ezeréves történeti öntudata. És nemcsak, mint fajnak, hanem mint államalkotó nemzetnek. Mármost, ha csakugyan ez az ünnep tartalma, akkor világos, hogy a tendenciája nem lehet más, mint az, hogy ezt a nemzeti öntudatot, ezt az államfentartó önérzetet, amely természetesen csak a műveltebb rétegekben élhet tudatosan, az ünnep segítségével, fényével, pompájával, látványosságaival, cselekményeivel és emléktárgyaival belevigyük az élő nemzedékek minden rétegébe, átszármaztassuk a legtávolabb lakó, legprimitívebb állapotban levő, legszegényebb magyar alattvalókba is. E célra érdemes is, kell is mozgósítani mindent: királyt, országgyűlést, egyházat, tudományt, irodalmat, művészetet és mesterséget. A gondolatom az, hogy ez ünnepek napján ne lehessen oly zuga ez országnak, amelybe a Budapesten dörgő ágyuk szava, a Szózat hangjai, az egyházi emberek beszéde, az örömujongás riadala el ne hallassák és ne hallassák mindenek fölött a király szava, a melyre A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A Lenke pszichológiája. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Már egy esztendeje szívja Pogrányi Géza az üde, falusi levegőt s hallgatja hol a bárányok bégetését, hol a madarak változatos, kedves, poetikus énekét. Azóta rájött, hogy az üde levegő a mellét fojtogatja, hogy a báránybégetés kiállhatatlan és hogy a madarak végtelen, hosszú, egyforma magas trillázása unalmas, fárasztó. Általában az egész falusi élet elvesztette érdekességét. A naiv, féligmeddig művelt kisasszonyok,kik minden bókja után reményeket kezdenek táplálni, — a darabos ispán és kasznárnék folytonos pletykázása boszantotta és úgy érezte, hogy nagyon kis ösztökélés is rávinné a falu elhagyására. Az ösztökélés hamarosan megjött. Igaz, hogy más alakban és igaz, hogy sok belső küzdelemre vezetett, amitől már kezdett elszokni a száraz, prózai gazdálkodás közepett. Akkor történt, midőn a földet sárga levelek borítják és a mező a hervadó, lekonyult fűszálakkal szomorú, bus hangulatot ébreszt az emberben. Pogrányi künn járt a földeke v vadászfegyverrel a vállán, de egyáltalában nem ügyelt a nyulakra. A sürü, nehéz ködöt nézte, mely lassan ereszkedett le a széles mezőre és eltakarta a napot is. Minden a télre mutatott s a hosszú, unalmas esték elképzelése hideg borzongást okozott. Egy éve minden másként volt. Tánc, zene, habzó pezsgő és villogó leányszem. Most lesz disznótor, rektori felköszöntő s egy pár lakodalom. Eszébe jutott az a fényes, derült világ, ahol sem a ködöt, sem a dért nem lehetett észrevenni. Ragyogott minden és melegséget sugárzott. Mignem egyszer végig sivitott valami hideg, fagyasztó szél, valami hideg, fagyasztó sugár a szelidnek képzelt leányszemből. Akkor idejött és itt maradt. — A megalázkodásra nem is akar gondolni. Megfordult s haza felé tartott. A régi kastély megbámult falai nagynehezen bontakoztak ki a sűrű ködből és sehol semmi élet nem látszott az idomtalan épületben. Lehajtott fővel ment szobájába. Az asztalon egy meghívó hevert valami jótékonycélú hangversenyre, aranyos szélű, négyszögletes, sárgás papírdarab. A külső részre finom, gömbölyded betűkkel volt írva a cím s a programaiban vékony vonallal aláhúzva egy név, a Rác Bella neve. Pogrányi Géza érezni kezdte, hogy a sürü, nehéz ködön, a mi mostanában lelkét is körülfogta, fényes sugár furakodik keresztül s a kielégített hiúság érzetével simogatta meg szőke szakállát. Tisztán látta a dolgot. A leány küldte a meghívót s a leány húzta alá a saját nevét. A makacsságot megtörte az a láthatatlan hatalom, a minek csak a férfibüszkeség nem engedhet és szinte látja a szép, fehér arcú, dacos Rác Beliát, amint a hosszú, nehéz küzdelem után fáradtan, remegve veszi kezébe a tollat. Hanem a győzelemre következik a boldogság, mindkettőjük boldogsága és az aláhúzás után bizonyosan felragyogott barnás szemében az a sajátságos, delejes, vidám fény, ami hozzá láncolta szívét az elmúlt, derültebb időkben. Most bebizonyult az igaz szerelem, nincs ok se aggodalomra, se késlekedésre és bebizonyult, hogy a kis Rác Lenkének sem volt igaza. Bakfis még, nem ért a szívekhez. Elnézte az apró, gömbölyű betűket és lassan kint csodálatos világosan lebegett szeme előtt az egész eset. Mintha itt állna a leány és mintha arcán égne szomorú, neheztelő tekintete. Ilyen tájban történt egy évvel ezelőtt. Már régóta udvarolgatott komolyan Rác Bellának és úgy volt meggyőződve, hogy nemsokára lakodalomra hívhatja az össze-vissza lakó atyafiságot. Készítgette a terveket a régi udvarház átalakításáról és a bizalmasabb pillanatokban le is rajzolta a leány előtt azt a komor, regényes lakást, melyet olyan hamar és olyan könnyen vidámmá, verőfényessé tehetne egy kedves asszony ragyogó tekintete, édes kacagása. Bella ilyenkor mosolygott és vékony, fehér ujjaival tépegette a köténye csipkéjét, akár csak valami parasztleány. Hanem egyszer közéjük furakodott Bartha, az operetténekes. Jótékonycélu hangversenyen ismerkedett meg a leánynyal s azóta ott settenkedett mindig körülötte. Vidám, csinos, könnyelmű fickó volt, akitől — úgy hitte — joggal féltheti az ábrándozásra hajló Bellát. Elhatározta, hogy nem halasztja tovább a dolgot, hanem megteszi a döntő lépést. Mikor aztán szalonruhában, galambszínű keztyűvel a kezén és gyötrő bizonytalansággal a szívében fölfelé Mai számunk 16 oldal.