Budapesti Hírlap, 1893. június(13. évfolyam, 150-178. szám)
1893-06-02 / 150. szám
Budapest, 1893. XIII. évfolyam 150. Sz. Péntek, Junius 2. ————— i I ————'» Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. Vesztőségén kiadóhivatal: IV., kalap-utca 16. 87. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A magyar egyetemi ifjúság. Budapest, jun. 1. Az ifjú Magyarország, a huszadik század korszakot alkotó nemzedéke szervezkedik. Alkalmat és okot a magyar nemzet ezredik születése napja szolgáltat a lelkes fiatalságnak arra, hogy országos testületet képezzen s a nagy ünnepen szerepet és állást követeljen magának. Méltó cél és szükséges igyekezet; a magyar egyetemek ifjúsága nem hiányozhatik ott, hol együtt van egész Magyarország s múltjára hivatkozva, egy szebb jövendőt igényel. A legnemesebb lélek, a leghevesebb vér, a legtöbb erő az ifjúságé, semmi emberi szépség nincs nélküle. Rajta nyugszik az öregek szeretete és öröme, bennök él a hit és önfeláldozás. Az eszmék, melyeket a millennium ébreszt, a nagy átalakulások letűnő századának hagyatéka az örökösöknek, kiknek tulajdonába megy át Magyarország. A fölserdült, a kiművelt és tanuló ifjúság jelen akar lenni a hagyaték fölvételénél. Kötelességet akar vállalni. Sok ellensége van hazánknak. Az oláh tanulók a műveit Európa összes egyetemeit bejárják, a magyarok ellen hajtogatni. Társulatokat képeznek a szláv és német fiatalok, ezek nemzeti nagy céloknak propagandát csinálnak. Az önvédelem is készti a magyarokat, hogy hasonló módon egyesüljenek, közszellemet is ébreszt a tanulóifjúság érdekeinek szabad szolgálata s a nemes verseny az ambíciót buzdítja. Helyes törekvés az ezeréves ünnepre a külföldi egyetemek tanulóit meghívni, hogy a vendégszerető magyar egyetemi fiatalság kortársainak megmutassa és megmagyarázza Magyarországot a kiállításon és tudományos intézeteiben, hadd lássák kultúránkat, annak színvonalát és sajátságait. Győződjenek meg, hogy barbár hírünk gonosz rágalom s hogy a magyarságnak a szabad nemzetek közt joga van az egyenlőségre és testvériségre. A feladat ezzel nincs kimerítve. A millennium éve el fog múlni, zajos lelkesedése nem nyomtalanul tesz a történetbe és az emlékezetbe vésve — munkálkodni azután is mindig fog kelleni. A nemzeti egység társadalmi létesítésére hatni sikeresen lehet azáltal, ha összes főiskoláink ifjúsága összeforr, egymást ismeri és becsüli, az érintkezést az egyetemek és akadémiák közt fentartja, közérdekeit egy közös választmányra bízza, ügyeit országos tanuló-kongresszusokon megvitatja. Ma, összefüggés nélkül, szervezetlenül, a magyar ifjúság szét van szakítva, szórva. Izgalmas napok politikai tüntetéseit nem vesszük összetartásnak, ha egyébként együttes mulatságokat sem tudnak rendezni. A nagy városban, Budapesten, a tanuló ifjúság felolvad a tömegben. Nincs központi egyetem, nincs aula, nincs quartier latin, sem angol college, sem német Burschenschaft, kiki él magának, ahogy tud. Néhány olvasókör és segélyegyesület hasznos tevékenységet fejt ki szűk körben. Ezért fontos, hogy legyen a fővárosban az egyetemi ifjúságnak háza és asztala. Fontos, nagy dolog ez s szerencsés gondolat. Házat építeni maguknak az egyetemi ifjak nem képesek, kell tehát, hogy azt mások építsék fel nekik. Tanulóknak nincs pénzük s erre szüleik sem adnak nekik. Ám ha üdvös a cél, az eszközöket teremtsék meg azok, kik egyetemeink gondviselői: a kormány, az egyetemi tanács és a főváros. Könnyen módját ejtik ezek a tanulók otthona létesítésének, ha akarják. Figyeljenek az egyetemi polgárok közgyűlésére a minisztérium és a politikusok, mert megérdemli. Annyi tehetség, oly sok szép és okos beszéd tűnt fel a közgyűlésen, mint egy kis parlamentben. S az akció megkezdődött, mely sikerre kell, hogy vezessen. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Mindenféle ízléstelenség. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája.— Az ízlés nemesítésére irányuló szemléltető oktatásnak egy érdekes módját eszelték ki az angolok a hatvanas évek elején, midőn a kormány költségén összevásároltak temérdek oly tárgyat, melyeken az ízléstelenség a legfeltűnőbben, legnevetségesebben nyilvánult, ilyformán egy, a maga nemében páratlan gyűjtemény került össze, melyet a londoni Kensington-múzeumban helyeztek el és elnevezték chamber of horror-nak. Alig van művészet vagy iparág, mely ne lett volna ott képviselve. A sok női- és férfiruha, bútor, díszműáru, ékszer, edényféle, kép, szobor, szőnyeg, hímzés stb. változatos képét nyújtotta az Ízlés tévedéseinek. A közönség sűrűn látogatta e kiállítást, jól is mulatott az ügyesen kiválasztott badarságokon és gyakran el is csodálkozhatott, mikor ott találta drága pénzen vásárolt és addig szépnek hitt kedves tárgyait. De a mi a fő, a nézők okultak és megszívlelték a tréfás alakban nyújtott figyelmeztetést, úgy, hogy a chamber of horror Angliában ez idő szerint már fölöslegessé vált s azt már meg is szüntették. Nálunk Magyarországon ugyancsak elkelne még egy ily chamber of horror, fővárosunk előkelőbb üzleteiből is kerülne be kiállítani való tárgy elég. Mert bizony közönségünk általában nem igen nézegeti kritikus szemmel a kínált árut, elég, ha meglátja rajta Bécs vagy Pária valamely gyárának jegyét, megnyugszik, ha X. grófnőnél vagy Y. bárónál hasonlót talál, imponál neki, ha sokat fizet a legesztelenebb badarságokért, sőt el is hiteti magával, hogy az illető tárgy szép és célszerű. Pedig csak egy kis józan okoskodás kell hozzá, hogy — különös esztétikai tanulmányok nélkül is — mindenki képes legyen önálló és helyes ítéletre. Szemügyre kell venni elsősorban a tárgy rendeltetését, aztán az anyagot, amiből készült és végre alkalmazásának a helyét. Ha a tárgy alakja megfelel e három dolognak, akkor jó, ha nem, akkor ne vegye meg senki. Egy kis kritikus séta meg fog győzni mindenkit, hogy nálunk kevés az igazán jó dolog, mellette túlnyomóan olyan kerül forgalomba, mely ugyancsak kifogásolható, így pl. a belváros egyik előkelő aranyműves üzletének ablakában látható női melltűt, mely egy esernyőn függő piaci kosarat ábrázol, sokan talán igen kedves és eredeti dolognak tarthatják, de azért az se nem szép, se nem helyes, az értékes anyag és a művészi munka pedig még csak fokozzák az ízléstelenség bűnét. Nem jobbak az orgonasípok módjára egymás mellé helyezett, mopszli kutyákat vagy macskákat ábrázoló melltük, valamint a pókot és más férget feltüntető ékszerek sem. Az urak melltüik változatos badarsága dolgában lehetőleg még a nőkön is túltesznek. Zsokésipka, paletta, halálfej, ostor, kutyafej, gondola és mindenek felett a ló patkója, a kedvelt motívumai az ékszernek, melynek hivatása a férfi mellét disziteni. Vájjon van-e összefüggés mindezen tárgyak és a tó rendeltetése között ? — Nincs ! És mégis kelendők mindenfelé, mert divatosak, de mert főleg a nagyurak szintén azokat veszik és hordják. A nagyúri ízlés szolgai majmolásának köszönhető egyébiránt a különböző sportjelvények rendkívüli elterjedtsége. Aki szivartárcát, levélpapírt, dohánytartót, mappát, hamutálcát, óraláncra való csecsebecsét vásárol, jobbára a sport jelvényeivel díszítetteket kap. Sőt a nők is szívesen dolgozzák fel különböző kézimunkáiknál, így a Károly-kaszárnya egyik paplanos boltjának kirakatában a napokban egy selyemtakaró volt látható, ráhímezve mintegy méternyi átmérőjű szöges lópatkó, melyet a poétikus lelkületű himzőnő nefelejtssel és vadrózsával díszített fel. A díszműárukon, melyekkel főleg író- és dohányzóasztalainkat szoktuk díszíteni, szintén nem ritkák az effajta csodabogarak. Különösen bámulatos leleményességet fejtenek ki a gyárosok a hőmérő és órák elhelyezésénél, így minap egy ismerősöm íróasztalán egy miniatűr hárfa hangszekrényéhez erősített hőmérőt láttam s ugyanott a falon egy nagy, fából készült, szögekkel kivert pajzsot, hozzáragasztott fabárdokkal; az egésznek közepe át volt lyukasztva, mert benne egy óra vígan ketyegett, dacára a rendeltetéséhez nem illő keretnek. A négy év előtti párisi kiállításnak 300 méteres csodája, az Eiffel-torony, ugyan hányféle alakban jelent meg a különböző ipar- Mai számunk 8 oldal. Az ezredes keze: Budapest, június 1. Tegnapi számunkban körülményesen beszámoltunk Deutsch Gyulának, a soproni huszáraltisztnek tragikus esetével, aki önvérével mosta le arcáról a gyalázat bélyegét, mit ezredese sütött reá. Nem szándékozunk ezúttal bővebben foglalkozni a sajnálatos eset részleteivel, amelyeknek kiderítése a katonai bíróság hatáskörébe tartozik: csak reá akarunk mutatni arra a fonák viszonyra, mely hadseregünk mostani szervezete mellett a tiszti