Budapesti Hírlap, 1893. november (13. évfolyam, 302-331. szám)
1893-11-01 / 302. szám
legyen Risztics, Novakovics, a két Boskovics, a két Jovanovics, Garasanin és Petrovics nevét fölemlitni, kik mind, akkor kezdték meg fényes közpályájukat. Az a vágy sarkalta őket mind, hogy a népet felszabadítsák s a nemzeti jólét forrásait számára megnyissák. Annak a lelkes ifju nemzedéknek e törekvéseit Mihály fejedelem, ki akkoriban vette át a hatalmat apjától, buzgón támogatta s méltán vala remélhető, hogy a nemeslelkü fejedelem jogara alatt Szerbia, a „Balkán Piemontja“ miként akkor hivták — a legszebb jövendőnek induljon elbe. De a közpálya ez uj emberei , épp úgy, mint az általuk átalakított viszonyok nagyfokú forrási processzusnak voltak alája vetve. S ahogy a vezértehetségek agitációikat megindíták, a figyelmet magukra fölhívták, s azon mód akadtak az akkori félművelt nyers tömegben alacsony irigyeik, nyers, gyűlölködő ellenfeleik. Ezek közt egy különös egyéniség vergődött legnagyobb jelentőségre. Neve Markovics Szvetozár. Elvégezett pár osztályt a szerb középiskolában, beiratkozott rendkívüli hallgatónak különböző orosz és svájci egyetemekre. Ott nem sokat tanulhatott, mert a szerben kívül más nyelven nem tudott. Nem is tett vizsgálatokat , annál sűrűbben eljárt mindenféle lebujokba, összeadta magát kivándorolt orosz nihilistákkal és svájci szocialistákkal, kik prozelitát nyertek benne fölforgató eszméik számára. Mikor Szerbiába visszatért, a radikális átalakításokhoz alkalmatos talajt nem igen talált. Szerbiában se zsarnokság, se arisztokrácia, se nagytőke, se munkás vagy proletár nem volt. Senki sem élt túlbőségben, senki nem szenvedett szükséget. A vagyon úgyszólva egyenletesen oszlott meg, minden egyes parasztra, esett öt hold föld, melyet nem volt szabad eladnia, de el sem vehette tőle senki. Markovics tehát letett reformterveiről s beérte azzal, hogy a kormány a belgrádi gimnáziumban tanárhelyettessé kinevezte. De ez állásban kellő képesítés hiányában nem maradhatott soká : elcsapták s ezért eltökélte magában, hogy a „képesített zsarnokokon“ boszut áll. Itt kezdődik az ő politikai szereplése, a szerb radikalizmus magvetése; jelszava lett: le az intelligens osztálylyal! Szövetséget kötött Bogoszavljevics Ádámmal, egy elzüllött paraszttal, s együtt dolgozták ki az új politikai párt programját, melynek célja az értelmes osztály megbuktatása és a parasztság hatalma volt. E program szerint Szerbia parasztország, parasztnép lakja, parasztnép szabadította fel, tehát a parasztság uralkodjék is benne. A Kabagyorgyevicsek is, az Obrenovicsok is parasztok voltak, semmi szükség, hogy a mai fejedelmek urat játszanak. Ha már itt vannak, ne akarjanak több lenni, mint egy paraszt nemzet feje s ne legyen több jövedelmük 300 tallérnál évenkint. Az értelmes emberek se egyebek, mint a parasztnemzet titoknokai, íródiákjai, még ha miniszterek is. A szegény ember ne fizessen adót. Szerbiának nincs szüksége se hadseregre, se csendőrségre, s ha pedig a haza veszedelemben van, minden szerb tudni fogja kötelességét. Szerbia nem visel soha háborút s ha nem kapja is meg Boszniát vagy Ó-Szerbiát, ez rája nézve nem életkérdés: „a ti belsőségtek és szántóföldetek attól nem lesz nagyobb.“ Íme rövid kivonatban a radializmus tanítása, dogmái, melyekre ma minden radikális szerb paraszt esküszik. A két agitátor e tanokat terjesztette a nép közt; agitációinak körébe vonta az elégületlen, s főleg a félművest elemet bukott tanulók, pályát törni nem tudó ifjak táborából kerültek lá az új párt mai korifeusai mind. A két vezér nem sokáig tarthatta kezében a lobogót. Markovics elhalt tüdővészben, Bogoszavljevics pedig közönséges gonosztevő gyanánt a börtönben. Haláluk után az uj vezérkar átalakította a pártprogramot akképp, hogy lényeges ponttá lett benne a gyűlölet Ausztria- Magyarország ellen. Milán király és kormánya csak ekkor kezdett figyelni a veszedelmes propagandára s mikor Milojkovics belügyminiszter szigorú eljárás alá fogta az ifjú izgatókat, ezek orosz, vagy montenegrói területre menekültek; s mert emigránsok gyanánt megélni nem tudtak volna, bőven igénybe vették a pánszláv egyesületek s a Karagyorgyevics trónkövetelő család segítségét, Karagyorgyevics Péter herceg vagyona nagy részét ezekre fecsérelte el. A propagandát kividről vezették , a benn terjedt forradalmi tempóban s 1883 nyarán már oly erősnek vélte magát, hogy a zajosán fölkelést merte megkockáztatni, mely azonban a radikális forradalom csúf vereségével ért véget. Pasics, a vezér, külföldre illant; az alvezérek sírtak a bírák előtt és amnesztiáért könyörögtek. Az öreg Krisztics, kit eközben Milán kormányra hivott, 30 kolompost a kraljevicai dombon lelövetett. A radikális zöm meg volt riadva, döbbenve, fölemlítve: előcsaposai hódoló iratokat intéztek a kormányhoz, köszönettel, hogy „a rendet az országban“ helyreállította. Tajcsics, az egyik parasztvezér, készséggel átlépett a haladó párt táborába. A radikális lapok sorra buktak, s a kolomposokról bebizonyult, hogy a forradalommal csak kicsinyes öncéloknak szolgáltak s menten kereket oldanak, ha ellenfelük keresztüllát az álarcon. Pygmeusok ezek úgy a kormányon, mint a barrikádon. Ha Milán akkor Krisztics tanácsainál megmarad, a radikalizmus máig meg van semmisítve. De a szerb király szokott könnyelműségével belerohant a szerencsétlen bolgár háborúba, s mikor ez elveszett, fölkereste a belgrádi kazamatájéba börtönzött radikálisokat és elég poltronul arra kérte őket, hogy „nyugtassák meg ők a népet s hangolják az ő javára.“ így nyitotta meg nekik a börtönajtót s nyitott diadalkaput a hatalom felé ugyanazon radikalizmusnak, mely őt és dinasztiáját évek óta fenyegető. A következés az lett, hogy az elhatalmasodó agitáció Milánt a trónról való lemondásra kényszeríté. Kénytelen volt menni, belátva, hogy a radikalizmussal, melyet ő tett kormányképessé, nem kormányozhat együtt. Lemondott tehát fia javára és a radikálisokkal való boldogulás nehéz feladatát Riszticsre s régenstársaira bízta, így jutott ez a forradalmi párt alkotmányos után hatalomra. S most elérkezett volna az ideje, hogy az ügyek élén alkalmazza vagy a gyakorlati követelésekhez mérten módosítsa tanításait. Első dolga volt a pártot újjászervezni, friss erőkkel fölfegyverezni. Magához csábított egy csapat ifju kapaszkodót, kik csak imént végezték tanulmányaikat s a radikális kormányzat alatt gyors előmenetelt reménylettek. Hasonló ok hódított át a radikális táborba néhány haladó és liberális pártbelit is. Ezek sorában a legjelentékenyebb kétségkívül Gruics Száva tábornok volt, ki összeveszvén a liberálisokkal, úgy állt rajtuk boszút, hogy legelkeseredettebb ellenségeikhez csatlakozott. A tábornokban nagy tényezőt nyert Szerbia e hatalmassá lett pártja. Rája nézett legott a pártvezérség s a kormányalakítás kötelessége, de ő meghátrált e tisztesség elöl s kineveztette magát konstantinápolyi szerb követnek. A mi azután történt, szinte leírhatatlan. A nép kolomposai a kormányon fölötte kényes helyzetbe jutottak. Tudták, hogy hatalmuk a parasztságban gyökerezik s mindent, ennek köszönnek. De hogyan váltsák be neki most mindazt a sok hóbortos ígéretet, melylyel magukat lekötötték? Tényleg a legkülönösebb eszközhöz nyúltak: az államot a párt szolgálatára használták ki. Az államkincstárból csakhamar pártkassza lett s az ígéretek pengő pénzben váltattak be, a hivatalokból kitúrták a szabadelvűeket és haladókat, hogy helyet csináljanak saját párthiveiknek, kiknek befolyása volt a parasztnépre. A szellemi proletáriátus, mely ez évek alatt Szerbiában kifejlődött, bevonult az állami hivatalokba s a hivatásos régi tisztviselőket kidobták az utcára. Ahol muszáj volt, nyugdíjazták az állása vesztett érdemest; ily módon Szerbia nyugdíjstátusa a radikálisok alatt csakhamar tízszeresére szökkent. Ahol a törvény képesítést követelt a tisztviselőtől, ott az állást egyszerűen betöltetlenül hagyták, hanem azért a javadalomnak mindig akadt gazdája a költségvetésben és zsebre vágta egyik-másik radikális tanító vagy pópa. A félmillió franknyi rendelkezési alap meg éppen közprédájává lett a párt korteseinek, kik belőle évjáradékokat húztak. Hasonlóképp gondoskodott a párt a falusi szatócsokról és kisiparosokról, kik az állam szájaba szállításokkal, vagy a monopol cikkeinek (dohány, sös stb.) elárusításával honoráltalak, s a legtöbb meg is gazdagodott ily módon. Ami pedig az adókat illeti, a radikális párt tagsági jegye elegendő volt, hogy az adóvégrehajtók elhallgattassanak, a behajtott adók pedig a falusi bírák karmai közé kerültek s ott is „kezeltettek.“ Radikális falusi bírónak szabad volt az adópénzzel spekulálni, sőt uzsoráskodni is. Az állampénztár persze folytonosan zavarban volt ezalatt. Mikor a liberálisok ismét kormányra jutottak Risztics első régens akaratából, konstatálható volt, hogy félév alatt (jan. 1. aug. 21.) fél millió frank adópénzt sikkasztottak el. De ez még nem minden. Ha a pénzforrás kiapad s a radikális kortest nincs tovább miből fizetni, akkor a párt immunitást biztosít neki rakoncátlan magánéletében: az utolsó 3 év alatt több, mint 3100 polgárt kiraboltak, agyonvertek a radikális kortesek s a bűnösöket még csak feleletre se vonták. Ilyen múltú pártmálom nyert rehabilitálást április 13-dikán a királyi tekintély erejével .• S ha az ország az államcsínyt megnyugodva hagyta jóvá, ez csak abban a reményben történt, hogy a radikálisok féktelen űzelmeit, melyekkel a régensség nem bírt, a fiatal és népszerű király fogja megfékezni. Sajnos, az ebbeli remények máris tünedeznek, sőt vannak jelek, melyek mélyen aggaszthatják a hazafiakat. Úgy látszik, Sándor király a radikálisok befolyása alatt áll, egészen az ő malmukra hajtja a vizet, mert ítéletét a radikalizmus valódi természete felől sikerült környezetének megtéveszteni, s a másik két dinasztikus párt iránt ellenszenvet, sőt gyűlöletet a lelkébe csöpögtetni. Ebbéli érzületeit nem is titkolja. Mikor nemrég egy haladópárti államférfi figyelmeztette, hogy ha így folytatja, okvetetlen a szélső radikalizmus kerül túlsúlyra, ekképp szakította őt félbe a király: „Nem látom be, miért lennének ezek rosszabbak, mint a liberálisok vagy haladópártiak. Ha a nép akarja, kész vagyok Palagics Várát is megbízni a kormány alakítással.“ Ez a Palagics anarkista, ki csak nemrég vonta magára a figyelmet a „szerb, néphez“ intézett kiáltványával, melyben a dinasztia letételére és egy jóléti bizottmány kinevezésére biztatta a sokaságot. A radikálisok rablógazdaságáról s a párt beteges belviszonyairól a király hallani se akar. A liberális küldöttségeket nem bocsátja maga elé, s Garasanin is, ki eddig az udvarnál legalább megtüzetett, újabban megérthette, hogy a 17 éves uralkodó sem ő iránta, sem pártja iránt nem viseltetik rokonszenvel. Tekintve Sándor király fiatalságát, mely még tapasztalatokra szorul, — ez még nem volna baj. De szomorú, hogy a radikális kormányférfiak a király ez érzületeivel gonosz játékot űznek : reá hárítják a felelősséget a kormánycselekedetekért, midőn állásfoglalásra kényszerítik bizonyos kényes ügyekben oly irányban, honnét nincs többé visszatérés. Feltűnő pl., hogy a kormány a liberális miniszterek vád alá helyezésére egyenesen a király trónbeszédével buzdították fel a szkupstinát, holott most arra esküsznek, hogy nekik a vádban semmi részük nincs. A miniszterek fogadkoznak, hogy a bírákra semmi befolyást gyakorolni nem kívánnak, ellenben a király az állami ítélőszék haladópárti tagjainak azt mondta, hogy a vádlottak elítélését várja és követeli tőlük. A külügyminiszter tagadja határozottan, mintha a kormánynak nagyszerb politikája volna, s ugyanekkor Sándor király a raguzai Grindulics-emléket az osztrák rendőrség szemeláttára „az összes szerb vidékekről“ szedett virágokkal koszorúzza meg, s a szalagon a szerb királyi sas négy osztrák és magyar tartomány fölé terjeszti védőszárnyait. A kormány elutasít minden pártközösséget a Karagyorgyevics-töredékkel, ellenben a király sürgeti, ellenfeleinek akarata ellenére is, a kibékülést a trónkövetelő családdal rátolja magát Péter hercegre, felkéri a ravasz Nikita herceget a közbenjárásra s Topolában megkoszorúzza az ellenséges dinasztia megalapítójának sírját, mint a ki „Szerbia és szabadsága iránt halhatatlan érdemeket szerzett.“ A radikális miniszterek alázatot színlelnek a király anyjával szemben, kit egykor annyira megaláztak s a királylyal szemben, ki „anyját 'isteníti**, — s mégis kivívták, 'a király BUDAFESTI HÍRLAP, (302. sz.) , 1893- november 1.