Budapesti Hírlap, 1893. november (13. évfolyam, 302-331. szám)

1893-11-01 / 302. szám

legyen Risztics, Novakovics, a két Boskovics, a két Jovanovics, Garasanin és Petrovics nevét fölemlitni, kik mind, akkor kezdték meg fényes közpályájukat. Az a vágy sarkalta őket mind, hogy a népet felszabadítsák s a nemzeti jólét forrásait számára megnyissák. Annak a lelkes ifju nemzedéknek e törekvéseit Mihály fejede­lem, ki akkoriban vette át a hatalmat apjától, buzgón támogatta s méltán vala remélhető, hogy a nemeslelkü fejedelem jogara alatt Szer­bia, a „Balkán Piemontja“ miként akkor hiv­­ták — a legszebb jövendőnek induljon el­be. De a közpálya ez uj emberei , épp úgy, mint az általuk átalakított viszonyok nagyfokú forrási processzusnak voltak alája vetve. S a­hogy a vezértehetségek agitációikat megin­­díták, a figyelmet magukra fölhívták, s azon mód akadtak az akkori félművelt nyers tö­megben alacsony irigyeik, nyers, gyűlölködő ellenfeleik. Ezek közt egy különös egyéniség vergő­dött legnagyobb jelentőségre. Neve Markovics Szvetozár. Elvégezett pár osztályt a szerb kö­zépiskolában, beiratkozott rendkívüli hallgató­nak különböző orosz és svájci egyetemekre. Ott nem sokat tanulhatott, mert a szerben kí­vül más nyelven nem tudott. Nem is tett vizs­gálatokat , annál sűrűbben eljárt mindenféle lebujokba, összeadta magát kivándorolt orosz nihilistákkal és svájci szocialistákkal, kik pro­­zelitát nyertek benne fölforgató eszméik szá­mára. Mikor Szerbiába visszatért, a radikális átalakításokhoz alkalmatos talajt nem igen ta­lált. Szerbiában se zsarnokság, se arisztokrácia, se nagytőke, se munkás vagy proletár nem volt. Senki sem élt túlbőségben, senki nem szenvedett szükséget. A vagyon úgyszólva egyenletesen oszlott meg, minden egyes parasztra, esett öt hold föld, melyet nem volt szabad el­adnia, de el sem vehette tőle senki. Markovics tehát letett reformterveiről s beérte azzal, hogy a kormány a belgrádi gim­náziumban tanárhelyettessé kinevezte. De ez állásban kellő képesítés hiányában nem ma­radhatott soká : elcsapták s ezért eltökélte ma­gában, hogy a „képesített zsarnokokon“ boszut áll. Itt kezdődik az ő politikai szereplése, a szerb radikalizmus magvetése; jelszava lett: le az intelligens osztálylyal! Szövetséget kötött Bogoszavljevics Ádám­­mal, egy elzüllött paraszttal, s együtt dolgoz­ták ki az új politikai párt programját, mely­nek célja az értelmes osztály megbuktatása és a parasztság hatalma volt. E program szerint Szerbia parasztország, parasztnép lakja, parasztnép szabadította fel,­­ tehát a parasztság uralkodjék is benne. A Kabagyorgyevicsek is, az Obrenovicsok is pa­rasztok voltak,­­ semmi szükség, hogy a mai fejedelmek urat játszanak. Ha már itt vannak, ne akarjanak több lenni, mint egy paraszt nemzet feje s ne legyen több jöve­delmük 300 tallérnál évenkint. Az értelmes emberek se egyebek, mint a parasztnemzet ti­­toknokai, íródiákjai, még ha miniszterek is. A szegény ember ne fizessen adót. Szerbiának nincs szüksége se hadseregre, se csendőrségre, s ha pedig a haza veszedelemben van, min­den szerb tudni fogja kötelességét. Szerbia nem visel soha háborút s ha nem kapja is meg Boszniát vagy Ó-Szerbiát, ez rája nézve nem életkérdés: „a ti belsőségtek és szántóföldetek attól nem lesz nagyobb.“ Íme rövid kivonatban a radializm­us taní­tása, dogmái, melyekre ma minden radikális szerb paraszt esküszik. A két agitátor e tanokat terjesztette a nép közt; agitációinak körébe vonta az elégü­­letlen, s főleg a félművest elemet­ bukott ta­nulók, pályát törni nem tudó ifjak táborából kerültek lá az új párt mai korifeusai mind. A két vezér nem sokáig tarthatta kezében a lo­bogót. Markovics elhalt tüdővészben, Bogo­szavljevics pedig közönséges gonosztevő gya­nánt a börtönben. Haláluk után az uj vezérkar átalakította a pártprogramot akképp, hogy lé­nyeges ponttá lett benne a gyűlölet Ausztria- Magyarország ellen. Milán király és kormánya csak ekkor kezdett figyelni a veszedelmes propagandára s mikor Milojkovics belügyminiszter szigorú el­járás alá fogta az ifjú izgatókat, ezek orosz, vagy montenegrói területre menekültek; s mert emigránsok gyanánt megélni nem tudtak volna, bőven igénybe vették a pánszláv egye­sületek s a Karagyorgyevics trónkövetelő csa­lád segítségét­, Karagyorgyevics Péter herceg vagyona nagy részét ezekre fecsérelte el. A propagandát kividről vezették , a benn terjedt forradalmi tempóban s 1883 nyarán már oly erősnek vélte magát, hogy a zajosán fölkelést merte megkockáztatni, mely azonban a radikális forradalom csúf vereségével ért véget. Pasics, a vezér, külföldre illant; az al­­vezérek sírtak a bírák előtt és amnesztiáért könyörögtek. Az öreg Krisztics, kit eközben Milán kor­mányra hivott, 30 kolompost a kralj­evicai dombon lelövetett. A radikális zöm meg volt riadva, döbbenve, fölemlítve: előcsaposai hó­doló iratokat intéztek a kormányhoz, köszönet­tel, hogy „a rendet az országban“ helyreállí­totta. Tajcsics, az egyik­ parasztvezér, készség­gel átlépett a haladó párt táborába. A radikális lapok sorra buktak, s a kolomposokról bebizo­­nyult, hogy a forradalommal csak kicsinyes öncéloknak szolgáltak s menten kereket olda­nak, ha ellenfelük keresztüllát az álarcon. Pygmeusok ezek úgy a kormányon, mint a barrikádon. Ha Milán akkor Krisztics tanácsainál megmarad, a radikalizmus máig meg van sem­misítve. De a szerb király szokott könnyelmű­ségével belerohant a szerencsétlen bolgár há­borúba, s mikor ez elveszett, fölkereste a bel­grádi kazamatájéba börtönzött radikálisokat és elég poltronul arra kérte őket, hogy „nyugtassák meg ők a népet s hangolják az ő javára.“ így nyitotta meg nekik a börtönajtót s nyitott diadalkaput a hatalom felé ugyanazon radika­­lizmusnak, mely őt és dinasztiáját évek óta fenyegető. A következés az lett, hogy az el­hatalmasodó agitáció Milánt a trónról való lemondásra kényszeríté. Kénytelen volt menni, belátva, hogy a radikalizmussal, melyet ő tett kormányképessé, nem kormányozhat együtt. Le­mondott tehát fia javára és a radik­álisokkal való boldogulás nehéz feladatát Riszticsre s ré­­genstársaira bízta, így jutott ez a forradalmi párt alkotmá­nyos után hatalomra. S most elérkezett volna az ideje, hogy az ügyek élén alkalmazza vagy a gyakorlati követelésekhez mérten módosítsa tanításait. Első dolga volt a pártot újjászervezni, friss erőkkel fölfegyverezni. Magához csábított egy csapat ifju kapaszkodót, kik csak imént végezték tanulmányaikat s a radikális kor­mányzat alatt gyors előmenetelt reménylettek. Hasonló ok hódított át a radikális táborba néhány haladó és liberális pártbelit is. Ezek sorában a legjelentékenyebb kétségkívül Gruics Száva tábornok volt, ki összeveszvén a liberá­lisokkal, úgy állt rajtuk boszút, hogy legelke­­seredettebb ellenségeikhez csatlakozott. A tábornokban nagy tényezőt nyert Szer­bia e hatalmassá lett pártja. Rája nézett legott a pártvezérség s a kormányalakítás kötelessége, de ő meghátrált e tisztesség elöl s kinevez­tette magát konstantinápolyi szerb követnek. A mi azután történt, szinte leírhatatlan. A nép kolomposai a kormányon fölötte kényes helyzetbe jutottak. Tudták, hogy ha­talmuk a parasztságban gyökerezik s mindent, ennek köszönnek. De hogyan váltsák be neki most mindazt a sok hóbortos ígéretet, mely­­lyel magukat lekötötték? Tényleg a legkülö­nösebb eszközhöz nyúltak: az államot a párt szolgálatára használták ki. Az államkincstárból csakhamar pártkassza lett s az ígéretek pengő pénzben váltattak be, a hivatalokból kitúrták a szabadelvűeket és haladókat, hogy helyet csináljanak saját párthiveiknek, kiknek befo­lyása volt a parasztnépre. A szellemi proletáriátu­s, mely ez évek alatt Szerbiában kifejlődött, be­vonult az állami hivatalokba s a hivatásos régi tisztviselőket kidobták az utcára. A­hol muszáj volt, nyugdíjazták az állása vesztett érdemest; ily módon Szerbia nyugdíj­státusa a radikálisok alatt csakhamar tízszeresére szökkent. A­hol a törvény képesítést követelt a tisztviselőtől, ott az állást egyszerűen betöltetlenül hagyták, hanem azért a javadalomnak mindig akadt gazdája a költségvetésben és zsebre vágta egyik-másik radikális tanító vagy pópa. A félmillió franknyi rendelkezési alap meg éppen közprédájává lett a párt korteseinek, kik belőle évjáradékokat húztak. Hasonlóképp gondoskodott a párt a falusi szatócsokról és kisiparosokról, kik az állam szájab­a szállításokkal, vagy a monopol cikkeinek (dohány, sös stb.) elárusításával hono­ráltalak, s a legtöbb meg is gazdagodott ily módon. A­mi pedig az adókat illeti, a radikális párt tagsági jegye elegendő volt, hogy az adó­­végrehajtók elhallgattassanak, a behajtott adók pedig a falusi bírák karmai közé kerül­tek s ott is „kezeltettek.“ Radikális falusi bírónak szabad volt az adópénzzel spekulálni, sőt uzsoráskodni is. Az állampénztár­­ persze folyto­nosan zavarban volt ezalatt. Mikor a liberálisok ismét kormányra ju­tottak Risztics első régens akaratából, kon­statálható volt, hogy félév alatt (jan. 1. aug. 21.) fél millió frank adópénzt sikkasztottak el. De ez még nem minden. Ha a pénzforrás ki­apad s a radikális kortest nincs tovább miből fizetni, akkor a párt immunitást biztosít neki rakoncátlan magánéletében: az utolsó 3 év alatt több, mint 3100 polgárt kiraboltak, agyonver­tek a radikális kortesek s a bűnösöket még csak feleletre se vonták. Ilyen múltú pártm­álom nyert rehabili­tálást április 13-dikán a királyi tekintély ere­jével­­ .• S ha az ország az államcsínyt megnyu­godva hagyta jóvá, ez csak abban a remény­ben történt, hogy a radikálisok féktelen űzel­meit, melyekkel a régensség nem bírt, a fiatal és népszerű király fogja megfékezni. Sajnos, az ebbeli remények máris tünedeznek, sőt vannak jelek, melyek mélyen aggaszthatják a hazafiakat. Úgy látszik, Sándor király a radikálisok befolyása alatt áll, egészen az ő malmukra hajtja a vizet, mert ítéletét a radikalizmus va­lódi természete felől sikerült környezetének megtéveszteni, s a másik két dinasztikus párt iránt ellenszenvet, sőt gyűlöletet a lelkébe csöpögtetni. Ebbéli érzületeit nem is titkolja. Mikor nemrég egy haladópárti államférfi figyel­meztette, hogy ha így folytatja, okvetetlen a szélső radikalizmus kerül túlsúlyra,­­ ekképp sza­kította őt félbe a király: „Nem látom be, mi­ért lennének ezek rosszabbak, mint a liberáli­sok vagy haladópártiak. Ha a nép akarja, kész vagyok Palagics Várát is megbízni a kormány alakítással.“ Ez a Palagics anarkista, ki csak nemrég vonta magára a figyelmet a „szerb, néphez“ intézett kiáltványával, melyben a di­nasztia letételére és egy jóléti bizottmány kineve­zésére biztatta a sokaságot. A radikálisok rabló­gazdaságáról s a párt beteges belviszonyairól a király hallani se akar. A liberális küldöttsége­ket nem bocsátja maga elé, s Garasanin is, ki eddig az udvarnál legalább megtüzetett, újab­ban megérthette, hogy a 17 éves uralkodó sem ő iránta, sem pártja iránt nem viseltetik rokonszenvel. Tekintve Sándor király fiatalságát, mely még tapasztalatokra szorul, — ez még nem volna baj. De szomorú, hogy a radikális kor­mányférfiak a király ez érzületeivel gonosz já­tékot űznek : reá hárítják a felelősséget a kor­mánycselekedetekért, midőn állásfoglalásra kény­szerítik bizonyos kényes ügyekben oly irány­ban, honnét nincs többé visszatérés. Feltűnő pl., hogy a kormány a liberális miniszterek vád alá helyezésére egyenesen a király trónbeszédével buzdították fel a szkup­­stinát, holott most arra esküsznek, hogy nekik a vádban semmi részük nincs. A miniszterek fogadkoznak, hogy a bírákra semmi befolyást gyakorolni nem kívánnak, ellenben a király az állami ítélőszék haladópárti tagjainak azt mondta, hogy a vádlottak elítélését várja és követeli tőlük. A külügyminiszter tagadja határozottan, mintha­ a kormánynak nagyszerb politikája volna, s ugyanekkor Sándor király a raguzai Grindulics-emléket az osztrák rendőrség szeme­­láttára „az összes szerb vidékekről“ szedett virágokkal koszorúzza meg, s a szalagon a szerb királyi sas négy osztrák és magyar tarto­mány fölé terjeszti védőszárnyait. A kormány elutasít minden pártközössé­get a Karagyorgyevics-töredékkel, ellenben a ki­rály sürgeti, ellenfeleinek akarata ellenére is, a kibékülést a trónkövetelő családdal­ rátolja magát Péter hercegre, felkéri a ravasz Nikita herceget a közbenjárásra s Topolában megko­szorúzza az ellenséges dinasztia megalapítójá­nak sírját, mint a ki „Szerbia és szabadsága iránt halhatatlan érdemeket szerzett.“ A radikális miniszterek alázatot színlel­nek a király anyjával szemben, kit egykor annyira megaláztak s a királylyal szemben, ki „anyját 'isteníti**, — s mégis kivívták, 'a király BUDAFESTI HÍRLAP, (302. sz.) , 1893- november 1.

Next