Budapesti Hírlap, 1894. október(14. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-12 / 282. szám

XIV. évfolyam 282. sz. Budapest 1894. Péntek, október 12. Előfizetési árak: Egész évre 11 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Elültetései, apróhirdetések feltételnel Jétset-lörnt 5. sz. az­ircai lelyisértést is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparellje számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Elültetéseit, apróhirdetések fölvétetnek lóiser-Mint 5. sz. a. utcai helyiségünkfiett is. A sakkpárti. Budapest, okt. 11. A­ legérdekesebb új politikai helyze­tek egyike ez a mienk. Az ország élén egy szimpatikus és igen népszerű mi­niszterelnök áll, a­kinek, mint pénz­ügyminiszternek, nélkülözhetetlenségére a fél ország, de talán a háromnegyed­rész ország is esküszik itt és másik két kollégáját városi törvényhatóságok versengve választják meg díszpolgáruk­nak. E minisztériumnak vannak kor­szakos reformjavaslatai, a­melyek szá­mára az alsóházban igen nagy több­sége is van. Egyik ellenzéki párt a kormánynak föltétlen rendelkezésére áll. Nemcsak hogy reformját támo­gatja, de egyéb dolgok közül is igyek­szik az útjából holmi nehézségeket elhárítani. Más időkben, példának oká­ért, a­pvossuth Ferenc választási dolgáért már a képviselőház első ülé­sén agyoninterpellálták volna a kor­mányt. Most sem a szélsőpárt, sem lap­jai nem sokba veszik. Hogy mégis fe­dezzék ezt a kétes szinűi állást, e lapok húsz év óta nem hallott erővel dönge­tik a delegáció­k intézményét. Egyál­talán az ellenzék csöndes és szürke kedvű. Mikor a reformjavaszto­k" hö-" melyik­e- ,­ főrendiházban elbukik, ezt sem iparkodik egyik sem a maga ja­vára kiaknázni. Egészben mind e jelen­ségeket összegezve, azt kellene gondol­nunk, hogy soha kormánynak nem volt jobb dolga, nem voltak csendesebb napjai és nem volt biztosítottabb jövője. De mit látunk? Ha az ellenzék meghúzódva hall­gat , ha az ellenzéki lapok szelíden expediálják a politika napi eseményeit: ime nagy idegesség és nyughatatlanság mutatkozik a kormánypárti lapokban. Azok tele vannak panaszszal, gyanú­­sággal és a kormány válságának min­dennemű jeleivel és híveivel. Valóság­nak látszik, a­mit a minap föltevésként írtunk meg a főrendiházi cifra szava­zásokról. Ezt az ide-oda hullámzást a méltóságos főrendek magatartásában a kormánynak és táborkarának megha­­sonlása és mahinációi okozzák. A mi­nisztérium szeretne ismét egyik refor­mer tagjától megszabadulni, azért haj­landó a főrendeknek valamicskét en­gedni. A minisztérium e kiszentenciá­­zott tagja azonban észre veszi magát, tűzbe küldi embereit, a­kik, midőn nem tudják a miniszteri intrika el­lenében megmenteni a föláldozásra szánt részleteket, nosza megbuktat­ják az egész javaslatot. A bukott javaslat természetesen visszahull a szo­lidáris minisztériumra, a­mely termé­­szetesen jó képet vág a rosszul sikerült dologhoz: tartja javaslatait, de nem tudja, mit csináljon. Ez nyilatkozik meg a kormánypárti sajtó válsághirdető cik­­keiben. Visszavonás a kormány, egye­­netlenség a párt kebelében. Ez a hely­­zet vér vissza­­világító sugarakat arra a különösségre is, hogy mikor a reform a koronán diadalmaskodott, akkor a reform egyik főoszlopa, Csáky Albin bukott ki a kormányból. Most kell a reformnak másodszor diadalmaskodni az egész csatasoron és most van hi­vatva kibukni a második reformminisz­ter , Szilágyi Dezső. Erről a dologról talán többet is megtudunk a szombati pozsonyi beszédből. Akkorra várják az igazságügyminiszter urat választói. Hogy ez a helyzet igen sivár és különös, azt nem kell bizonyítani. De különösebb és kegyetlenebb meggon­dolni azt, hogy a helyzet mindig ez volt Szapáry bukása óta. Ezt hol ta­gadni, hol leplezni, hol tatarozni, hol részleges válságra ereszteni kellett, bi­zony a kormányzás nem közönséges gondjai mellett mindezt is adminisztrálni: oly feladat, amelyet senkitől sem irigy­lünk. Gondoljunk vissza a horvát bán epizódjára is, és valóban nem képzel­hetjük rózsásnak azt a viszonyt, mely a korona és a kormány közt is ennyi ideig­­ fennállt. És ha fölteszszük a kérdést, hogy, mi hát az a hatalom, a­mely ezt a kényszerítést gyakorolja az emberekre; mi az, a­mi egymáshoz láncol embere­ket, a­kik egymástól szabadulni szeret­nének; mi az, a­miért a király meg­tartja tanácsosának azt, a­kit megunt; mi az, a­mitől a nélkülözhetetlen mi­niszterelnök nem tud túladni igazság­ügyminiszterén, a párt nem tud túladni belügyminiszterén és így tovább. Akkor azt találjuk, hogy mind e kérdésre nem természetes és nem egy feleletet nye­rünk. Az egy és természetes felelet az volna, hogy mindennek oka a reform, a­mely veszedelembe jutna e kormány szolidaritása nélkül. A reform az ere­deti oka, de nem mert épségét féltik, hiszen már ismételve hajlandók voltak A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Ifjú Magyarország. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Szegény Justh Zsigmond halálakor, ő reá vonatkoztatva, olvastam újra e kifejezést: Ifjú Magyarország, s most még üresebbnek talál­tam, mint valaha. Justhban kevés volt az ifjúi elem és még kevesebb a magyaros vonás. A szív naivságát elvesztette nagyvilági életmód­jában, a fölfogását, egészen elmerülvén idegen irodalmakban, főleg a francia anatomizáló re­gényben. Úgy sejtem, az olvasás vészes hatás­sal volt reá. Egészen irodalmi ember lett, ki mindent a könyv szempontjából fogott föl ; a­mit olvasott, vérévé változtatta, de vére meg is sínylette, halvány volt, szinte átszellemült. Másoknál: életükből lesz irodalom; nála : az irodalom lett életévé. Csak lelkesedése az iro­dalomért és művészetért volt ifjús. Hazatérvén külföldről, h­ét-nyolc évvel ezelőtt néhány lel­kes társával egy ifjú Magyarországról ál­modozott, melynek tüzét ő is akarta szítani. Mily kíváncsian néztük e fiatal embereket, kik mintha több élet tapasztalatát szerezték volna a külföldön, mindent az első szóra meg­értettek s a kiket oly kevesen értettek meg ! Egyikük, Justh Zsigmond leghívebb szövetsé­gese, néhány évvel ezelőtt golyót röpített "•"■"V TV-agyába, melynek titkát senki még csak nem is sejtette. Juszkot meg­kergette halálos be­tegsége, mely mind raffináltabbá tette szellemi életét. Oly kevéssé volt már ifjú s magyar, hogy fogékonyságának és érzéseinek finomsá­gával talán túltesz azokon, a­kik a francia iro­dalomban maguk hanyatlóknak, dekadenseknek, nevezik magukat. Igaz, hogy az utolsó évek­ben a magyar népélet vonzotta, fölfedezte a magyar parasztot és rajongott érte. De ez a szeretet is irodalmi volt, nem közvetetten, mintha egy más világból tévedt volna a mi világunkba, melynek eredetisége, frissesége és egészsége extázisba vitte. S mennyit dolgozott maga magán ! A­mit azok, kik úgy kezdik, mint ő, soha sem tanulnak meg : ő majdnem elérte, majdnem természetes, egyszerű lett; harmóniává csöndesedett élete, melyet szenve­dés és lemondás, lelkesedés és a szépnek sze­retete éterikussá halkítottak. Íme annak, a­mit ifjú Magyarországnak neveznek, egyik legvonzóbb, legérdekesebb, legfinomabb alakja. Ha rokonait keresed, mesz­­sze külföldre kell menned; itthon olyanok, mint a búvárok a tenger fenekén, kik a levegőt másonnan kapják. S ilyenek a legtöbben, csakhogy mindeniknek más-más a szellemi hazája: abban egyek, hogy idegenszerűek. Van ifjú Magyarország, azaz vannak ifjabb íróink, művészeink, tudósaink, műveltjeink, de sem egymást nem értik, sem őket nem igen érti a magyar közönség. Vannak köztük, a­kik talán saját magukat sem értik. Nem a hazai földből hajtottak ki. Mily sajátságos koncert támadt ebből! Vannak nekünk Zola-Bourget- Ibsen-tanítványaink, még Nietzschének is akad­tak prófétái, de mindez szolid alap nélkül való, a tanítványok nem tanultak eleget, némelyik­nek nincs is tehetsége a tanuláshoz, csak sa­játságos módon lelkesedik bálványaiért és azután gőggé váltja föl lelkesedését. Csak alsóbb ré­gióiban az irodalomnak van egy kis eredeti­ség, a­melyben azonban nincs nagy köszönet, egy kis diákhumor átültetve az irodalomba, azon pongyolán, műgond és finomítás nélkül, vagy a­hogy jókedvű urak ebéd után beszél­getni szoktak. Néhány magyaros szellem szinte röstelli egyszerűségét, józanságát, talán maga se találja elég pikánsnak a maga főztét. Ama­zok közt is, emezek közt is — mindig a fiata­lokról beszélek — vannak biztató tehetségek, de nem dominálnak a többiek fölött, nem in­dul utánuk senki, mindenkinek megvan a maga egyedül üdvözítő búcsújáró helye, a­hol inspirálja magát. Arany János egyszer nagyon panaszkodott, hogy irodalmunk nem magyaros többé, most talán fiataljaink dicséretnek ven­nék a vádat, ha ugyan Arany Jánossal egy­általán törődnének. Hogy lehet egy ilyen tarka társaságot ifjú Magyarországnak nevezni? Azelőtt is voltak idegen áramlatok a magyar irodalomban, de most nincsenek áram­latok, hanem forgatagok, egy-egy bálvány­imádó a maga bálványával. S Petőfi meg Mai számunk 16 oldal.

Next