Budapesti Hírlap, 1894. október(14. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-15 / 285. szám

1894. október 15-BUDAPESTI HÍRLAP. (285­ sz.) tett, a pályaház mögül hatalmas zsi­­ózás hangzott föl : szerbajku tanárok, diákok, hírlapírók s a kö­zönség üdvözölte Sándor királyt. A péterváradi erődben az egész katonaság ké­szenlétben állott. Szabadkán szintén nagy közönség sietett ki­rály látni a pályaudvarra, de pár perccel az udvari vonat megérkezte előtt a rendőrség itt is kiszo­rította a közönséget. Itt már éljenezték a szerb királyt. Híre járt annak is, hogy Verbász—Kula kö­zött egy Danjae Vaszilie nevű ember revolvert sü­tögetve igyekezett a vasútvonalhoz, hogy majd me­rényletet követ el. Értesülésünk szerint e hír egy­szerű hirlelés, minden alap nélkül. * A szerb király tiszteletére Gödöllőn rende­zendő vadászaton eddigi megállapodás szerint ti­zennyolcan vesznek részt, a vadászat ennélfogva két részre oszlik, az egyik csoportot Kallina fő­­erdőmester fogja vezetni, a másikat Pettera va­dászmester. Budapest, okt. 14. Képviselői beszámoló: Terényi Lajos, Békés­ Gyula orsz. képviselője, tegnap tartotta a városház előtti téren beszámolóját. A képviselőnek nehéz volt a helyzete, mert a gyulai katolikusok heves ellenzői az egyházpolitikának. Közvetlen előadásá­val azonban megnyerte hallgatóságát s végül ked­vező fogadtatásra talált beszéde, mikor azokról a tarifa­kedvezményekről számolt be, a melyekkel az állam fog szolgálni az ínségeseknek, igy a takarék­­pénztáraknak olcsó kölcsönnel s egyes termények szállítására olcsó tarifával. Az állam milliói. — Az állami számvevőség jelentése. — Budapest, okt. 14. Az állam összes vagyonának értékét az 1893. év végével az állami számvevőszék 334,396 millió forintban mutatja ki. E tiszta vagyonérték a 2,630.324 millió forint cselekvő és 2,295.928 millió forint terhelő vagyonérték egybevetéséből áll elő. A cselekvő vagyon túlnyomó részét — 1,435.957 millió forintot — az ingatlan vagyon teszi. Ennek körében ismét a különböző állami épületek (hivata­lok, intézetek, laktanyák, raktárak stb.) értéke ké­pezi a legnagyobb összeget, mi mellett a következő jelentékenyebb tételek érdemelnek külön említést: u. m. : az állami vasutak 880.818 millió írttal, a sóbányák 183.553 millió írttal, a vizi­ utak és vizi­­munkálatok ingatlanai 58.200 millió írttal, a fém­­bányászat és opálbánya 22.873 millió írttal, a köz­utak épületek nélkül 18.357 millió írttal, az állami ló­teny­észintézetek 14.136 millió írttal, az állami jó­szágok 9.675 millió írttal, a vasművek 9.543 millió írttal, a kincstári birtokok 8.461 millió írttal, a budapesti lánchíd 8.276 millió írttal, az állandó országház 7.036 millió írttal, a margitszigeti híd 6.761 millió írttal, a diósgyőri vas- és acélgyár 5.543 millió írttal, az operaház 3.372 millió írttal és az állami gépgyár 2.729 millió írttal. A termesztmények, anyagok, szerek és eszközök értéke 148.312 millió írt volt és ez az állami igaz­gatás összes ágaira oszlik el. Ezek közül a legnagyobb értékösszeget szol­gáltatják : a honvédcsapatok 49.559 millió írttal, a dohányjövedék 27.561 millió írttal, az állami vasutak 13.270 millió írttal, a lótenyészintézetek 11.346 millió forinttal, a posta és távirda 8441 millió írttal és a fémbeszerzés 5.051 millió írttal. A készpénzálladék az 1893. év végével 125.054 millió irtot tett; ebből 54.917 millió írt bank és ezüstértékekben, 70.137 millió írt pedig aranyértékben volt meg az állami pénztárakban. Az értékpapírkészlet 36,829 millió írt értéket képviselt, az értékpapírokban való követelések 345 mil­lió irtot és a készpénzkövetelések 559,864 millió irtot tettek. Cselekvő hátralékokban mindössze 323,963 millió írt maradt. Tekintve, hogy az állami cselekvő vagyon bruttó értéke az 1893. év elején csak 2.495.236 mil­lió írt volt, az 1893. évi kezelés javára 135.088 mil­lió írt bruttó vagyon gyarapodás mutatkozik, mely­ből az ingatlan vagyont 20.961 millió írt, a ter­­mesztményeket, anyagokat, szereket és eszközöket 4.917 millió írt, a pénzkészleteket 63.319 millió írt, az értékpapírokat 3.693 millió írt, a készpénzkö­veteléseket 2.394 millió írt, és a cselekvő hátralé­kokat 39.804 millió írt illeti. A 2.295.928 millió írt terhelő vagyon legna­gyobb része — 2.077.287 millió írt — természete­sen az állami adósságokra esik. Ezekhez járulnak az állami tartozások értékpapírokban 13.040 millió írttal és a terhelő hátralékok 205.601 millió írttal. A járadékkölcsönök (arany- és papírjáradék) az állami adósságok összegében 854.906 millió írttal szerepelnek, az egyes minisztériumok által ingatlanok szerzésére, jobbára alapokból fölvett kisebb kölcsönök együttvéve 26.202 millió irtot tesznek, s a többi törlesztendő adósságokra 1,196.179 millió írt esik. A terhelő állami vagyon az 1893. év elején csak 2,235.083 millió írt lévén, a téren 60.845 mil­lió írt gyarapodással találkozunk, mely gyarapodás­ból az értékpapírokban való tartozásokra 375 ezer írt s a terhelő hátralékokra 49.955 millió írt esik; a többi 10.515 millió írt gyarapodás az állami adós­ságoknál merült föl. A koronaérték behozatalára szükséges arany egy részének beszerzése végett kibocsájtott 4°/0-ás aranyjáradék ugyanis az állami adósságokat 13,547 millió forinttal növelte, a szőlődézsma-adósság 10 ezer írttal, az italmérési jogok után adott kártalanítási tő­kék 337 ezer forinttal és az egyes tárcák által ingat­lanok beszerzésére fölvett adósságok 3035 millió írttal emelkedtek, ellenben kölcsöntörlesztésre for­­díttatott 1893-ban egészben véve 6414 millió írt. A 60.845 millió irtot terhelő vagyongyarapo­dást egybevetvén a bruttó cselekvő vagyon 135.088 millió írt gyarapodásával, kitűnik, hogy a tiszta cse­lekvő vagyon értéke az 1893. év folyamán 74.243 millió írttal növekedett. Justh Zsigmond, Budapest, okt. 14. A Pesti Napló szombati esti lapjában Justh­ Zsigmondról cím alatt párisi levél jelent meg, mely­ben a következő sorokat olvasom: „Utolsó keserű mosolya azonban kiváltképpen annak az utóbbi években olyan nagynak megtett magyar írónak szólt, a­ki épp mostanában nem átal­­lotta rosszakaratból-e vagy tudatlanságból vagy mind a két okból, egy cinikus novellája Jusiknak az egész életét elferdíteni és mindenekfölött azt vetni a szemére egy haldoklónak, hogy most már nem tudván egyebekben tetszelegni, hát a halállal ko­­kettírozik. Nyugodjék meg az az író cinizmusának babérjain: Justh, mint a­hogy minden reális volt teljes életében, az maradt utolsó betegségében is: meghalt. De megkért, majd mondjuk meg annak az Írónak, hogy bocsánatot kér tőle, a­miért halálával még­is elrontotta annak a bravúros novellának a­­ pointerét . . .“ A levél írója nem nevezte meg az utóbbi idő­ben oly nagynak megtett Írót, barátaim egyhangú vé­leménye, főleg pedig az a körülmény, hogy utóbbi időben tényleg írtam egy elbeszélést, melynek hőse a halál gondolatával foglalkozik, megerősít meggyő­­zésemben, hogy ez a támadás nekem szól. Nincs kedvem bujósdit játszani, s azért ki­jelentem, hogy e sorokat a nyilvánosság előtt is magamra veszem és azokra meg is felelek. A boldogult Justh Zsigmond tévedésben volt, ha azt hitte, hogy ellenségeskedéssel viseltetem iránta. Azt hiszem, hogy Justlinak egyáltalában nem lehet­tek ellenségei. A szenvedő jó emberrel mindenki csak rokonszenvezett. Egy cikkemre emlékezem, a­melyen fennakadhatott beteges érzékenysége. Az öreg és a fiatal című kis elbeszélésem volt, melyet a Budapesti Hírlap közölt nemrégiben. Ma mélyen sajnálom, hogy megírtam azt a cikket, miként a gondatlan járó­kelő is sajnálja, ha véletlenül zajt csinált a betegszoba ablakai alatt. A szóban forgó cikkben egy önmagától és a világtól csömört kapott éretlen fiú képét akartam adni, a­kinek a lelkére ólomsúlylyal ránehezednek a megemésztetlen Schopenh­auerek és Tolstoiok. Hogy aktualitást kölcsönözzek a hősömnek, egy Párist látott és a francia lázba esett embert csinál­tam belőle, a­ki beleesik mindazokba a különckö­désekbe, a­melyekbe ez az ismert, nálunk már elég nagy számmal képviselt típus bele szokott esni. Ezzel az iránynyal, melyet magunk közt a magyar dekadensek irányának szoktunk nevezni, előttem már mások is foglalkoztak és én valóban nem látom be, hogy miért nem tűzhetném tollhegyre magam is. Hogy a gyanakodásig érzékeny beteg e cikk­ben személyes vonatkozásokat keresett, azt szívem­ből sajnálom, a következtetések ellenében azonban, a­melyeket ebből levontak, nem fogok védekezni. Hogy miként vélekedem Justhról, azt megírtam ha­lála estéjén, a Budapesti Hírlap október 10-iki szá­mában megjelent cikkemben, melyet e szavakkal fejeztem be : „Érdemeit följegyzi az irodalomtörté­net, a­kik pedig ismerték, vissza fognak rá emlé­­ ­­ kezni, mint olyan emberre, a­ki sokat szenvedett és nagyon tudott szeretni.“ Hogy Pekár Gyula úr, a cikk szerzője — a­kinek meg kellett volna gondolnia, hogy az a tá­­madás a halott ember ravatala mellett, a halott neve alatt, engemet kínos helyzetbe hoz, de egyszers­mind védtelenné is tesz — lenézi írói mivoltomat, az engemet nem bánt. De nem hallgathatom el, hogy támadásának módját és alkalmát páratlanul ízléstelennek találom. Herczeg­ Ferenc: A Szent László-kórház. — Saját tudósítónktól. — Budapest, okt. 14. A székes főváros gazdagabb lett egy köz­egészségügyi intézménynyel. Elkészült ott künn, az üllői-út végén a fertőző betegek számára a Szent László-kórház. Egészen modern kórház ez, a­melynek építésénél és berendezésénél értékesítettek mindent, a­mi jót a kórház­építés és kórházi hi­giénia terén kívánatosnak mond a tudomány. Két­­száznyolc fertőző beteg számára nyolc pavillont, egy igazgatósági és számos melléképületet emeltek. Most, hogy a kórház elkészült, a rendeltetésének való átadás előtt, Müller Kálmán dr. egyetemi ta­nár, a balparti kórházak igazgatója meghívta a sajtó képviselőit a telep megtekintésére. A szemle vasárnap délelőtt volt s az igazga­tósági egyemeletes épület megnézésével kezdődött. Ebben az épületben van a betegfelvételi iroda, a két segédorvos és a felügyelőorvos lakása, a pa­tika, az ápoló irgalmas nénék főnöknőjének egy szobás lakása, az apácák kápolnája, a fürdő-, mosd­ós más helyiségek. Az igazgatósági épületen túl, megfelelő távol­ságban épültek a kórház-pavilionok, a­melyeket nyi­tott, födött folyosókkal kötöttek össze. Mind a nyolc pavilion egyforma kívül és belül. Mindenik két részre van osztva. Az egyik részben van 16 ágy­­gyal a közös terem, a másikban két nagyobb négy­­négy ágyas és egy kisebb egy ágyas szoba. A rugós ágyakon finom pokróc, lószőr­ matrac és hó­fehér vánkosok. A souterrain tisztán a pavilion egészséges fűtésére van berendezve. Csövek futnak hosszába-keresztbe e földalatti aszfaltozott helyisé­gekben. Ezeken a csöveken keresztül árad be a betegszobákba a kívülről, külön e célra épített lég­tornyok által szedett fris, tisztított s kellő fokra fölmelegített levegő. A levegőt a pavillonok mel­lett épült légtornyokban mesterségesen előállított erő­vel valóságosan megmossák. Az így megtisztított le­vegőt beton­csatornán át a pavillonok földalatti helyiségébe szorítják, a­honnan dinamo-gépek szél­kerekei hajtják föl a szobákba. A szobákban pedig külön szellőztető kürtök vannak, a­melyek tavaszi és őszi időre egyaránt szabályozhatók. És így minden­képen gondoskodtak a betegségek legfőbb gyógyító szereiről, a tisztaságról és a fris levegőről. A nagy, csinosan parkírozott telep közepe táján áll a főzőkonyha, az éléskamrával, ételkiosztó helyiségekkel stb. Előtte nyitott veranda, a­hol majd az ételhordó kocsik állanak meg. Leghátul emelkedik a mosókonyha, földszintes, két részre osz­tott épülete. Itt helyezik el, fertőtlenítik s tisztít­ják meg a szennyes ruhákat, természetesen gép­erővel. Nem messze a fertőtlenítő épülettől van a telep legszomorubb háza, a halottas ház, a beszentelő helyi­séggel, meg a halottas kamara, a bontóterem s az öltöző és szertár helyiség, körös-körül nyitott csar­nokokkal, a­hol majd a temetési kiséret, a gyá­szolók foglalhatnak helyet. Közelben van a három részre osztott kocsiszín s a már fertőtlenített ruhák raktára. Müller Kálmán dr. maga kalauzolta vendégeit, aztán lakomát adott tiszteletükre, melyen többen felköszöntötték a házigazdát és a szintén jelen volt Portik professzort. A kórház mintaszerű berendezését Gáspárdy Károly, a kórház kezelője vezette. Hétfőtől kezdve november elsejéig, a­mikor átadják a használatnak, mindenki megtekintheti az új kórházat, a­mely sok szenvedést lát majd ezután falai közt, de áldásadó is lesz a szenvedő emberiségnek.

Next