Budapesti Hírlap, 1894. november (14. évfolyam, 302-331. szám)

1894-11-01 / 302. szám

Budapest, 1894. XIV. évfolyam 302. sz. Csütörtök, november 1. Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, félévre 1 írt, negyedévre 8 írt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep utni való napon is. Előfizetésed, apróhirdetések fölvétetnek József-témi J. u. a. utcai h­elyiségÜnicbes­te. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákózi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. . Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Előüzetésed. apróhirdetésen fölvétel József-törnt 5. sz. a. utcai helyiségünkben is. Pártalakulás. Budapest, okt. 81. Kossuth Ferenc meglátogatta a negyvennyolcas és függetlenségi párt­kört s e párt újságai az első oldalon a közjogi ellenzékek egyesüléséről ábrán­doznak, mig a második oldalon kemé­nyen szidják, ledérnek mondván egy­mást. Előttünk érdekes, sőt fontos a kérdés olyan formában, hogy a párt­­egyesítő vagy tömörítő kísérlet csak­ugyan oly értelemben vehető-e komoly­nak, mint a­hogy hazai szélsőbaloldali politikusaink képzeletében lerajzolódik ? A pártok erkölcsi megrepedezése való­ban olyan, hogy egy oly férfiúnak az arénába lépése, mint Kossuth Ferenc, alkalmas arra, hogy egy új alaku­lást megindítson s az új képződéseknek tényezője legyen. De föltehető­e­n róla az, hogy azért jött légyen haza, hogy egymástól elszakadni vágyó elemeket összetartson öröksége varázsával és oly politikai szereplés számára megmentsen, melyet itthon mondott első beszédében meddőnek nyilatkoztatott ki? Mindenki be fogja látni, hogy ezért nem lett volna érdemes Kossuth Ferencnek haza­jönnie. Hazajönni és a szétzüllött, tem­peramentumban, felfogásban és becs­vágyban, sőt céljaiban is heterogén elemeket ideig-óráig összetartani s in­tézni ugyanazt itthon, a­mit sikertele­nül intézett atyja Turinból, vagyis, mint az egyik függetlenségi lap magát kifejezi, hogy közjogi követeléseit az aktuális politika konkrét követeléseképpen vigye a par­­lamenti küzdelembe­ ezt, beszéde után ítélve, aligha nézi Kossuth Ferenc a maga feladatának. Hogy a pártot tömöríteni, sőt sza­porítani is óhajtja, az természetes, de hogy közvetetten céljává a jelen idő­ben és a közel­jövőben el nem érhető célokat tűzzön maga elé: az ellen til­takozik az ő ötven esztendeje, mely­­lyel a magyar politikai arénába lép, tiltakozik az a tapasztalás, melyre hi­vatkozott. Nem lehetne komoly ember­nek vennünk, ha másképpen lenne a dolog. Közvetetten a kiegyezés után, friss emlékei közt bujdosóinknak, te­kintve Tisza Kálmánnak és társainak is makacs oppozícióját. Kossuth Lajos még hihette, hogy a kiegyezés a kis­hitűség múlékony alkotása. Ma, a ki­egyezési törvények huszonhét évi fönn­­akadás és zavar nélküli működése után, tekintve az ország anyagi és erkölcsi föllendülését, melyet csak a közjogi helyzetbe vetett bizalom, ez alkotásnak jóhiszeműsége, szilárdsága, jótékony­sága és általán elismert szükségessége tett lehetővé, ma a komoly gondolko­zásnak más irányt kell vennie. A függetlenség jól áll Kossuth Fe­renc njakán és senki sincsen, a ki ott azt helyén valónak ne látná. Elvégre hazája függetlenségének szeretete vagy melyek homályban vannak s ellentétes felfo­gással viták tárgyai. A mellett neki a pro­testáns szempont is jelentőséggel bir. Pál a protestánsok katexébhen apostola. Rám, mint nem protestánsra és általán a laikus olvasóra ez kevésbbé érdekes és ámbár nem vagyok oktondi, hogy egy teológiai tanárnak fel­rójam azt, hogy teológiai szempontok vezérlik, mikor egy apostol életét és mű­ködését vizsgálja, de magamban, mint a mai kornak is gyermeke, sűrűn föltámad az az óhajtásom, bárha tisztán csak a történetírói szempontok érdekelnék és vezetnék munkájá­ban az írót. Hiszen egy csodálatos vágy és izgalom szállja meg az embert, a­mikor egy oly művelt és tudós író társaságában vissza­száll a rég elmúlt időkbe és a kereszténység első alakulásának titokzatosságaiba bocsájtko­­zik. Hátha még kutatásunk célja egy oly alakja a ma keletkező új világnak, mint Szent Pál, a keresztény hit terjesztői közül kétségkívül az, a­ki korának egész erudiciójával, egész tudá­sával indult térítő útjára. Senkiben társai kö­zül nem párosult az isteni ihlettel missziójá­nak az az egyetemes fölfogása, a­mely őt ve­zette. Pál, a­kire a reformáció hivatkozik, ez a Pál volt az igazi katholikosz, az egyetemes, vagy, mint a régibb jó magyarok mondták: közönséges. Benne revelálódott a keresztény egy­háznak az a momentuma, a­melyet a ka­tholikosz szó kifejez. Nála nélkül, az ő szel­leme, tevékenysége és harcai nélkül is tudja, mikor lendült volna neki a keresztfáról vett tanítás utóbbi diadalmas útjának. Hitben, ra­jongásban, szeretetben, hűségben sokan verse­nyeztek vele társai és kortársai közül, de a keresztény eszme világhódító fölfogása , vágya, ha nem is mindig nyakán, de örökön a szívében van minden épszívü embernek és nem csak a magyar em­bernek. Avagy melyik lengyel ember nem sóvárog hazája függetlenségéért és melyik nem dolgozik szakadatlanul érte ? Az, a­ki a szibériai ólombányák­ban sorvad épp úgy, mint az, a­ki a berlini országgyűlésen, vagy a bécsi refirátban szónokol. Mert a független­séget sem kikiáltani, sem megdekre­­tálni nem lehet sem Budapesten, sem Debrecenben mindaddig, a­míg meg­csinálva nincsen. Kossuth Lajos politi­kája, a­melyet a függetlenségi párt kö­vetett eddig, Kossuth Ferenc nyilatko­zata szerint az­­ország függetlenségét huszonhét év alatt egy lépéssel sem hozta közelebb annál, mint a­hogy volt a kiegyezés utáni napon. Ezek az ő szavai. És ezzel ez a po­litika le van ítélve. Ezzel ki van mondva, hogy a függetlenségért nem szónokolni, és keseregni, hanem dol­gozni kell. Ezzel ki van mondva, hogy a függetlenséget nem abstinenciával, nem negációval lehet kiküzdeni, hanem a kínálkozó alapon való reális politiká­val, minden eddigi függetlenségi szo­kásnak az ellenkezőjével. Ez azt je­lenti, hogy rá kell állani a létező alapra, meg kell ragadni a létező erőket, ki kell használni, ki kell aknázni az or­szág erkölcsi, anyagi és nemzeti föl­emelésére. A­ki ezt munkálja, az min­denne lett tette, azt ő fogalmazta meg, ő fog­lalta teoszofikus rendszerbe. A szívnek határ­talan érzése az egyik szárnya, az elmének me­részsége a másik, a­melylyel szelleme ama világban röpködött, hogy csodálat tárgya méltán marad mindvégig. A legnagyobb elme volt­­ ama nagy szívek között, a­kiket Jézus megtermékenyített, a­kik mint nazarénusok községeket alakítottak. Ő tört keresztül a szű­­kebb korlátokon, a félénkségen, a rabbinizmus bilincsein és utat nyitott arra, hogy a nazaré­­nizmusból kereszténység lehessen. A katolikus legenda ikerapostolt csinált Péterből és Pálból, ha­gyományok alapján,mert a történet elnémul ott, a hol a kereszténység megalapításának e két nagy alakja pályája végéhez ér. De semmiféle tör­téneti valóságból nem kelhetett ki több böl­­cseség, mint a legendából, a mely a két ala­kot harmonikus egységbe olvasztotta s a me­lyen a kereszténység egysége tovább fejlődött és hatalmát megalapította. A protestáns író­ban, a­ki Pálban Luther elődjét látja, termé­szetes az a törekvés, hogy Pétert és Pált újra elválaszsza, sőt szembe is állítsa egymás­sal és ez ma már nem is baj, sem nem vesze­delem. De a kereszténység második és harma­dik évszáza, a­mely az egyesítést megcsinálta, a kereszténység e fényalakjait összebékítette, nem hogy egyiket kisebbítse, hanem hogy mindenik nagyobb fényben álljon: ezzel az egyetemes kereszténység erejének szolgált. Talán az volt a végleges megalapítása. Tizen­kétszer száz esztendő és még száz hozzá el­múlt : akkor jött csak a reformáció. Péter kü­lön és Pál külön talán sem kereszténységet, sem reformációt nem csinált volna sikerrel. Íme, keresem a szempontokat, a­melyek­ Pál apostol. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. •— Elolvastam egy vastag kötetet Pál apos­tol életéről és noha semmi komoly kvalifiká­cióm nincsen arra, hogy ez olvasmányomról érdemileg kritikát, vagy csak ismertetést is írjak, mégis valamely belső hatalom ellenállha­tatlanul ösztökél arra, hogy írjak. Részben talán az az önkéntelen óhajtás, hogy bárha mások is, lehet, sokan elolvasnák ezt az érde­kes könyvet. De van ezen kívül is még valami, a­mi írnom kényszerít s a­mi e sorok folya­mán ki fog tűnni. Egyelőre hadd mentegessem magam még egy kissé-Nem vagyok sem egyházi tudós, sem történetbúvár, valósággal csak olvasó közön­ség vagyok e könyvvel szemben, mégis rop­pantul érdekelt elejétől végig. Ez azért is van talán, mert a szerzője Masznyik Endre, profesz­­szor a pozsonyi evangélikus teológián, igen szép és jó magyarsággal ír, tárgyáért is lelke­sül, hősét pedig, Pál apostolt egy szerető fiú rajongásával öleli magához. És az sró, ki té­májának szeretetével így csordultig van s hozzá jó stiliszta és iskolázott izlésű­ ember, az viszi magával a jó olvasót keresztül a legvas­tagabb köteten is. Pedig lehetetlen, hogy rám, mint az irodalom ez ágában teljesen laikus emberre nézve igen sok, a­mi a könyv főér­­demére tartozik, kárba ne veszett volna. Hi­szen Masenyih belevegyül a Pálról megirt kész irodalomba, hogy részleteket tisztázzon, a ' ......— ——...... ........ «■ Mai számunk 24 oldal.

Next