Budapesti Hírlap, 1895. január (15. évfolyam, 1-31. szám)

1895-01-01 / 1. szám

1895. január 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (1. sz.) 3 után 2 órakor érkezett az osztrák fővárosba, l­ud­­vigh Gyula igazgató elnök vezette. Az udvari kiséret egy része, Pápay osztály­főnök és König udvari tanácsos is, Budapesten ma­radt. Az eddigi rendelkezések szerint ő felsége csütörtökön, 3-án, reggel érkezik vissza Budapestre, de nem lehetetlen, hogy egy nappal tovább marad Bécsben. A korona jelöltje. A budai várkastélyban történt kihallgatá­sok során a korona, mint tudva van, egyetlen szó­val sem tett célzást az új kabinetalakítás sze­mélyi momentumaira. Történt azonban a ki­rály részéről, mint teljesen megbízható forrás­ból értesülünk, negatív formában egy kijelen­tés, a­mely alkalmas a válságból való kibon­takozás személyi oldalának a megvilágítására is. Legnagyobb része a királyi kihallgatásra hivatalosoknak ugyanis az úgynevezett átme­neti kabinet eszméje ellen nyilatkozott s lehe­tőleg tartós jellegű megoldásnak a szükséges voltát hangsúlyozta. Egy ily értelmű válasz után jegyezte volna meg a király, hogy állandó jellegű megoldás az, a­mit ő szem előtt tart. Kom­binálva evvel a hivatalosak tetemes részének azt a vélekedését, hogy a Bánffy-kabinetet már eleve okvetetlenül átmeneti karakterrel ruháznák fel a viszonyok, arra a következte­tésre kell jutnunk, hogy a királyi kihallgatá­sok folyamán a Bánffy Dezső báró által alakí­tandó új minisztérium eszméje jóformán szét­oszlott. Annyit mindenesetre konstatálhatunk, hogy ekként gondolkoznak ma már a sza­badelvű párt vezetői körében is, a­me­lyek mindinkább megbarátkoznak a Khuen- Héderváry Károly gróf kormányelnök jelölt­ségével. Döntő befolyással van e tekintet­ben reájuk két szempont. Az egyik, melyre a párt legutóbbi értekezletén Csáky Albin gróf is rámutatott, az, hogy az ország érdekében felette kívánatos, hogy a korona teljes bi­zalmának legyen részese az ország ügyeit ve­zető kormány; ennek a bizalomnak teljes helyreállítására nézve pedig a most említett megoldás igér legtöbb garanciát. A másik szempont az, hogy a pártnak súlyt kell fek­ményi ezredes megmentésére Párisból elindult hölgydeputáció genezise s magának a deputá­­ciónak a története érdemesek arra, hogy most, a Simonyi báró család utolsó fisarjának sírba­­szállta után, visszaemlékezzünk e történelmi s a maga nemében alighanem egyedül álló ér­dekes epizódra. Mikor a Waterlooi csata után a negyed­századig dúlt népirtó háborúknak valahára vége szakadt s a Benephoron a világhódító kis káp­lárt mint foglyot Szent-Ilona szigetére elszál­­líttatta, a szövetséges angol, muszka, osztrák és porosz hadseregek a visszaállított legitim királyság megszilárdításáig megszállva tartották Franciaországot, melynek egész területén ostrom­állapot volt kihirdetve. Az egyes departementek élére idegen generálisok vagy erélyükről ismert törzstisztek állíttattak, kik a csapataikkal meg­szállt területeket teljhatalommal kormányozták. Simonyi ezredes is, ki akkor egy lovasdandár parancsnoka volt, két francia megyét adminisz­trált. A vitéz ómester csakhamar megnyerte az igazgatása alatt álló vidék lakosságának szere­­tetét s a közbecsülést. Midőn Marsigny vá­rosba, kormányzói székhelyére érkezett s csa­patait az alája rendelt terület községeibe szét­osztotta, Marsignyban több katonát megöltek s a nép, látva a csekélyszámu helyőrséget, nyíltan fellázadt, mire Simonyi összes lovassá­gát és gyalogságát valamint ütegeit a szék­városban összevonta, egész dandárral teletömve a megrémült polgárok házait, úgy, hogy azok kénytelenek voltak családjaikkal néhány éj­szakán át a város piacán tanyázni. Végre egy előkelő hölgyekből álló küldöttség kérel­mére felszabadította a lakosságot a töme­ges bekvántélyozás terhe alól. Ő és ez­­redének nagyobbrészt magyar tisztjei külö­nösen a nók kegyében állottak s két gentry­­fiú: Babóckay Kalmén"­svadrágos kapitány és term­e a még hátralévő két egyházpolitikai ja­vaslatnak elvi változtatás nélkül való tör­­vénynyé emelkedésére, ez pedig, ha egyál­talán lehetséges, leginkább a Khuen-Héder­­váry gróf elnöksége alatt álló kabinet ré­vén történhetik meg. A főrendiháznak egyes tagjai, kik a legutóbbi tárgyalás alkalmával részben vagy egészükben ellenezték a hátra­levő két törvényjavaslatot, már is úgy nyilat­koztak, hogy azoknak újabb tárgyalásakor Khuen-Héderváry gróf részükről a legmesszebb­menő előzékenységre számíthat. Mindezeket egybevetve, igen valószínű, hogy a szabadelvű párt aránytalanul túlnyomó részénél nem fog ellenzéssel találkozni Khuen- Héderváry gróf megbízása az új kabinet alakítá­sával. Ha és a mihelyt ez megtörténik, Kimen gróf, úgy vagyunk értesülve, kísérletet fog tenni abban az irányban, hogy a közjogi alap­nak a szabadelvű párt kötelékén kívül álló hívei közül minél többen egyesüljenek a szabadelvű párttal. Legalább részben már eleve is biztosí­tottnak lehet tekinteni e kísérlet sikerét. A pápa tiltakozása. A Pál. Korr.-nek jelentik Rómából a kö­vetkezőket : „A szentszék ahhoz a szokásához híven, melyet minden alkalommal gyakorol, a­mikor valamely országban a katolikus egyház hitelveibe, doktrínáiba ütköző törvényt alkotnak, jegyzéket szándékozik küldeni az osztrák-magyar közös kormánynak, melyben a Vatikán tiltako­zik az imént szentesített egyházpolitikai törvé­nyek életbeléptetése ellen. Kétségtelen, hogy a szentszék a tiltakozó jegyzék átnyújtása után nem fog további ellentállást kifejteni a szentesí­tett törvények végrehajtása ellen és hogy semmi módon nem fogja támogatni Magyaror­szág bizonyos katolikus köreinek agitációját e törvények ellen. Ellenkezőleg konstatálható, hogy a Vatikánnak nem tetszik az a szenvedé­lyes hang, melylyel egyes budapesti katolikus újságok a koronával és a kormánynyal szem­ben éltek. XII. Leó a közelmúltban ismételve kifejezte azon való sajnálkozását, hogy a ma­gyar katolikusoknak nincsen autoritatív orgá­numuk, mely a vitatkozásban nyilvánuló mér­sékletesség és méltóság révén megszerezhetné magának a kellő tiszteletet.“ Félhivatalos epilógus. A félhivatalos Bud. Tud. a következők­ben mondja el a politikai helyzetről való su­galmazott felfogását és meggyőződéseit. A tagadhatatlanul bonyolult és zavaros poli­tikai helyzet 26 politikusnak ő felsége részéről tör­tént kihallgatása által mindenesetre jelentékeny lé­péssel haladt a végleges tisztázódás felé, habár az új kabinet alakítására vonatkozó legfelsőbb elhatá­rozás még nincsen is meg. Azok a nyilatkozatok, a­melyeket a különböző politikusok ő­felsége előtt tettek, a dolog természeténél fogva nem lehetnek tárgya semmiféle hírlapi közlésnek, de előttünk mindeme politikusok, valamint kiválóbb elvbarátaik nézetei annyira ismeretesek, hogy határozottan meg­alkothatjuk magunknak a­­helyzet képét a maga tel­jességében, úgy, a­mint az most alakul. Mindenekelőtt meg vagyunk győződve, hogy azon, amúgy is oly meggondoltan előrehaladó irány­nak elejtéséről, a­melyet a képviselőház többsége követ, soha egy pillanatig sem volt szó. A királyhoz meghívottak közül tán egyetlen egy sem foglalt állást a már kihirdetett egyházpolitikai törvények megváltozta­tása, revíziója vagy életbe léptetésének elhalasztása mel­lett. Még a görög-keleti metropolita is, a­mint tudjuk, abban a nézetben van, hogy a házassági jogról szóló törvény végrehajtása is különösen a­mi a házas­ságok kötését illeti, tulajdonképpen semmi nehéz­séggel sem fog járni , hogy p. o. még a görög­keleti lelkészek is az ő kánonjoguk értelmében akadálytalanul megköthetik előzőleg házasságukat a polgári hatóság előtt. Csak a válóperekre nézve me­rült fel az az aggodalom, hogy tán sokan, a­kik polgárilag el vannak választva, nem fogják magukat azután egyházilag is elválasztatni. Nem kevesebb határozottsággal vallják az irányadó politikusok majdnem mind azt a nézetet, hogy a még hátralevő két egyházpolitikai javaslatnak a sarkalatos elveket változatlanul fentartó, minél előbbi elintézése egyrészről lehetséges, másrészről pedig éppen a békés munkálkodás és az ország­gyűlés munkaprogramjának keresztülvitele érdeké­ben sürgősen szükséges is, annál is inkább, mivel a parlamentnek sietnie kell, hogy hozzáfogjon a közigazgatási reform égető kérdésének megoldásához. Hogy az adott viszonyok között az 1867-iki Hertelendy Ferenc főhadnagy ott meg is nő­sült. Mikor a Simonyi huszárezrede hazatért, e két hölgyön kívül két szép fiatal francia me­nyecskét is hozott magával, kik ott hagyva férjüket, mint markotányosnők csatlakoztak a Franciahonnak Isten hozzádot mondó magyar vitézekhez. Egy alkalommal — szintén hölgy­­küldöttség kérelmére — Simonyi megkegyel­mezett két francia legénynek, kik orvul egy katonát megtámadtak. A francia hölgyek el voltak ragadtatva a magyar tiszt a nagylelkű­sége s hódoló magaviselete által s azóta való­sággal rajongtak érte. A hölgyküldöttség szó­szólója, a mely a halálra ítéltek életét Simo­­nyitól kikönyörögte, Montgommery Henriette marquise volt, egy legitimista four fiatal öz­vegye, kinek férje az emigrációban meghalt. A fiatal asszony éppen édesatyja falusi birto­kán tartózkodott, mikor Simonyi dandárja a Adókét megszállta. Közte és a magyar ezredes közt, kivel az ottani előkelő társaságban néha találkozott, kölcsönös mély vonzalmon alapuló viszony keletkezett, melyből csakhamar mind­inkább bensőbbé váló, igazán ideális szere­lem lett. Honny suit, qui maly penso! Simonyi ez ábrándos, szép úrnővel távo­zása után is folytonos érintkezésben maradt s haláláig levelezésben állott vele, utolsó órá­jáig őrizvén meg szivében e szerelmének tiszta emlékeit. A múlt század története is megemlékezik hasonló romantikus szerelmi viszonyról. Si­monyi báró a második magyar lovasvezér,a ki iránt ellenséges országban, elnémuló csatazaj közt, a férfibátorság, nagylelkűség és lovagias­ság hatalmas benyomása alatt, egy nemes ér­zésű női szív rajongó szerelemre gyuladt s ez érzelmeit habozás nélkül legott be is vallotta. Simonyi és a márkinó szerelme nagyon hason­lít Hadik gróf lovastábornok és Lichnovszky Mária Franciska grófnő romantikus esetéhez, kik 1756-ban ismerkedtek meg egymással Po­rosz-Sziléziában, egy lovas ütközet után, mely a grófnő kastélya közelében a Berlin felé nyo­muló Hadik és egy útjába került porosz lovas­osztály közt vivatott. A fiatal hölgy a kastély tornyáról távcsővel nézte a két ellenséges lo­­­­vascsapat rohamát s aggódó szívvel szemmel­­ kisérte a két vezér párviadalát, melyben Hadik a burkus tábornokot, Schulenburg grófot levágta. Az ütközet után a grófnő magához kérette az éjjeli pih­enőt tartó magyar ezredest s szerel­met vallva neki, később nejévé lett. Mikor Simonyi bukása után Parisban az osztrák császárhoz küldendő nőküldöttség szóba jött, Montgommery Őrgrófné a mozgalom élére állott s csakhamar össze is toborozta a tago­kat, kik nagyobbrészt nagynevű, de közle­gényből felvergődött, Napóleon korabeli gene­rálisok nejei vagy özvegyei voltak. A küldött­ség a következő úrasszonyokból állott: özvegy Montgommery Henriette marquise, Sou­lt tábor­­nagyné, Allejereau tábornok, Castiglioni herceg (egy párisi gyümölcsárus fia) felesége, Keller­­marin tábornokné (valmy-i herceg, volt strasz­­burgi kalmárlegény), Ney marsalnak, a moszkvai hercegnek özvegye (kit XVII. Lajos azért, mert hadtestével az Elbáról visszatért Napó­leonhoz csatlakozott, agyonlövetett) és ma­dame Anne de Piedeguire, a lyoni prefek­tus neje, kinek gyermekét Simonyi kereszt­vízre tartotta. A hölgyek utazása­i a harmincas és negyvenes években Parisban megjelent Le Globe című folyóiratban közölt naplótöredékek adatai szerint, különösen Németországon át nagyog viszontagságos volt és sokáig tartott, merrt csak karácsony táján­­érkeztek az osztrák fő­városba, hol a Karník&sircisséktír. fennállott Zuth wilden Mann-­h­óz címzett régi híres fogadóba

Next