Budapesti Hírlap, 1895. március (15. évfolyam, 59-88. szám)

1895-03-01 / 59. szám

Budapest, 1895. XV. évfolyam 59. sz. Péntek, március 1. Előfizetési Arab: Egész évre 14 Ért, félévre 7 írt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetések, íjrafeirdetésesc­­lzeteM léntí­terni 5.sz. a. utcai helyisés fluiDea is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VETI., Rokk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparet­le számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Előfizette, apítotóek fBivétel József-Kinn 5. a. a. utcai fielyíséresien is. A lélek a törvényben. Budapest, febr. 28. A legkülönösebb dolog játszódott le ma a kép­viselő­házban: napok óta híresztelik az emberek, hogy az ellen­zékek ádáz harcba mennek és vége­­várhatatlan lesz az appropriácionális vita vége és ime mi történik. Sorban töröltetik le magukat a tömegesen fel­iratkozva volt ellenzékiek és sorban állanak fel szónokolni a­­ kormány­­pártiak, köztük egy miniszter, Perczel Dezső és egy állandó miniszterjelölt, Tisza István. Perczel Dezső programot adott, ha nem is olyan részleteset, mint választóinak. Legnevezetesebb benne az, hogy az álladalmi anyakönyveket szeptemberre ígéri, ellenben 1896 tava­szára, tehát egy jó esztendő múlva, a közigazgatási reformról készítendő ja­vaslatok­­ publikálását a közkritika számára. Reméljük, akkor még belügy­miniszter lesz Perczel Dezső. Tisza István beszédében két érde­kes dolog emelkedik ki: a széles és szívbeli védelem, melyben Eötvös Ká­rolyt és a szélsőbaloldalt, ennek külö­nösen politikai becsületét részesíti, azután nyilatkozata a fúzióról. Tisza Istvánnak nem azt rójuk fel, hogy az elvek felfüggesztését ajánlja Apponyi­­nak. Ez végre is családi vonás benne. Arra tartjuk őt illetéktelennek, hogy a kiegyezés lényegét magyarázza. Tisza Kálmán valamikor véres harcot folyta­­tott a mai kiegyezés ellen. Nem ér­tette meg, azért ostromolta. Azután elfogadta s ma az egész Tisza-család védi e kiegyezés betűjét és formáját. Ma sem tudják, mit védelmeznek. S valóban, nem a fúzióért, a­mely nem lényeges, de érdekes a kiegyezésről egy kicsit beszélni azért a bomlásért, a­mely a kiegyezésellenes pártok sorában pusztít. A pragmatika szankció létrejötte óta ismét és ismét szükségét érezték Magyarország vezérszellemei, hogy ha­­zájuk függetlenségét törvénybe iktas­sák. Miért? Mert a szankció pragma­tika egy új közjogi helyzetet teremtett és ez az új helyzet kifejezést és rende­zést nem nyert megfelelő intézmények alkotásában. Az új jogviszony, mond­juk, a birtokviszony tisztázatlan volt, határai el­mosódottak, az élet mind­jobban összekonfundálta és elhomályo­sította e határokat korona és nemzet, Ausztria császárja és Magyarország között. Ebből keletkezett a homályba ju­tott jogok és igazak védelmére és re­klamációjára a nemzeti mozgalom, a szabadságra, a függetlenítésre való tö­rekvések. E mozgalmak határkövei tör­vénykönyvünkben a függetlenségről szóló cikkelyek. A III. Károly-féle szerződésből hiányzott a klasszikus föltétel, a dara pacta, boni amici. Ez volt forrása a tévedéseknek, félreértéseknek, önkény­nek, zavarnak, zendülésnek s végül a platonikus győzelmeknek a független­ség beiktatásáról, a mi minden baj megújulásának soha elejét nem vette. A királyi hatalomból, udvartartás­ból, udvarból, reprezentációból, szóval mindenből, a­mi a királyt illette, hiány­­zott e századokon keresztül a nemzeti vonás, a nemzeti momentum, a­mely nélkül pedig élő, szerves életet élő or­szág és nemzet nincsen, épp oly ke­véssé, mint a­hogy nincsen ép ember lélek nélkül, csak fizikai életet élő. A nemzeti momentum tehát, száműzve illetékes helyéről, a trónról, menedéket keresett a­­ sovinisztákban , a Thö­kölyekben, Rákóczyakban, Bocskayak­­ban, végül kijelentéses törvénycikke­lyekben, melyek csak beszélnek, de az élethez semmi közük nincsen. Mihelyest tehát a jogviszony, mely a szankció pragmatikából ered, intéz­ményekkel szabályozva van, akkor szükséges, hogy ez intézményekben he­lyet találjon magának s ott szerves, lélekzetes életet élhessen a nemzeti momentum. Ha nem talál, ismét másutt keres menedéket, ismét a soviniszták fogékonyabb kebelében. Már most az 1867-i kiegyezés a jogviszony rendezése intézmények alko­tásával. Az enyim és tied kérdése a jogalanyok közt el van intézve. Tudjuk a határokat. Esküt tettünk és esküt vettünk reá. Tudom, hogy a független­ség mértéke kisebb, mint p. o. Anglia, vagy Franciaország függetlenségeé. Olyan mértéke a függetlenségnek, a­mely az adott viszonyoknak megfelel. Bölcs A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Szalonélet . — A Budapesti Híírlap eredeti tárcája. — Vacsora előtt volt. Kimerítettük a plety­kát, az irodalmat és a színházat. A figyelmes háziasszony észrevette, hogy a beszélgetés impulzusai gyéren és erőtlenül érkeznek , kere­sett új anyagot a tűz élesztésére. Ekkor egyi­künk azt mondotta, hogy most már télen sincs szalonélet, mert­­februárban, a­ki csak teheti, megszökik Abbáziába, Arkóba, Mento­­nóba; ebben a szalonban is ez az összejövetel az utolsó ebben az évadban. A ház asszonya fölkapta a témát, mondván, hogy az ő szalonja sem igazi szalon. Nincs igazi szalon. Csak ha ily kevesen vagyunk, mint most — heten voltunk — érezzük magunkat jól; a nagyobb társaságok nem igen sikerültek. Mi ellent­mondottunk, itt mindenki jól érzi magát, min­den a háziasszonytól függ. Ennek bizonyítá­sára kissé leszóltunk más szalonokat. A beszél­getés sokfelé áradt s kezdett elsekélyesedni. A ház úrnője a jogi professzorhoz fordult, egy kedves, szeretetre méltó úri­emberhez, ki a többieket hallgatta. Az ő körébe vág — úgy­mond —­ a téma, mert ő foglalkozik a társa­dalom dolgaival, mondjon véleményt. Nem fognak megijedni, kérdezte a pro­­fesszor, ám mint igazi fülmaiszter, tételekbe foglalom a vita tárgyát ?­ Mind nevettünk. . . — Úgy látszik, nem félnek. Tehát meg­kezdem. Első tételem a következő. A szalonéletet csak az egyenlőség elvére lehet alapítani. A­hol az emberek nem érzik magukat egyenlők­nek, abban a körben nincs szalonélet. Mihelyt az emberek elhozzák a szalonba rang — vagyon — állásbeli különbségeik tudatát, megszűnik az elfogulatlan érintkezés. A fölebbvaló el akarja nyomni az alárendeltet s bármennyire titkolják is az emberek, csakhamar a gőg és megalázás a lenézés és irigység ördögei fölszínre kerülnek és bomlasztják a társaságot. Valljuk meg, folytató, hogy már e miatt is nehéz Magyarországon szalonéletet csinálni. Mennyit írtak és beszéltek a mi megszólítá­sainkról, minden siker nélkül! Ha az emberek egymást folyton nagyságolják és méltóságol­­ják, hogyan feledkezhetnek meg rangbeli kü­lönbségeikről? Hivatkoznak Németországra. De ott is nevetségessé tenné magát az az ember, a­ki a másikat euer gnaden-nal szólí­taná — az élő beszédben. A bécsiek bolondjai a titulusoknak, de ott is csak a herr háfrat járja; mi meg igy beszélünk: nagyságos királyi tanácsos úr, méltóságos miniszteri tanácsos úr. Ha ez a megszólítás csak a hivatalos érintke­zésre szorítkoznék: hagyján. De mi értelme van annak, hogy a társadalmi életben, a sza­lonban is cipeljem ezeket a súlyokat? Ha igazán akarnék a társaságbeli egyenlőséget, már régen nevetségessé kellett volna tenni ezt a címezést. A hivatalban még van valami értelme a címnek, mert a hivatali élet a rangfokozaton s alárendelésen nyugszik. De mit jelent a szalonban? Ott csak azt jelenti, hogy én, a­ki a címet megadom neked, meg­alázkodom előtted, te pedig, a­ki elfogadod, nem felejtetted el, ki vagy a szalonon kívül. De épp ez volna a legfontosabb ! A szalonban csak emberek legyünk, kiknek egy kötelessé­gük van : legjobb erejük szerint hozzájárulni ahhoz, hogy mindnyájan jól érezzük magun­kat. A szalon demokratikus köztársaság a ház asszonyával az élén. Mindnyájan az ő alatt­valói vagyunk, őt tiszteljük, neki szót foga­dunk ; de az ő uralkodása alatt azután mind­nyájan egyenlők vagyunk; egyenlő jogokban és egyenlő kötelességekben részesek. E pillanatban jelentették, hogy tálalva van. A professzor a háziasszonyt vezette és nevetve ezzel fejezte be beszédét: A vacsora kitűnő intézmény. Kézzelfoghatólag, ad oculos demonstrálja, hogy mindnyájan egyenlők va­gyunk, szegény, éhes emberek, hálásan fo­gyasztva, a mi éhségünket csillapítja. Hát nem nevetséges, hogy (szomszédjára mutatva) ez a gyarló miniszteri tanácsos, ki épp oly éhes, mint én s épp úgy akar jóllakni, mint én, itt is meg akarná óvni méltóságát. A vacsora elő­segíti a demokratikus gondolkodást. Éljen a demokratikus vacsora, kiáltottuk mind és betódultunk az ebédlőbe, a­hol egy­ ideig, a szabad közpercekben, a m­éltósárm urat csipkedtük, a ki hencegő étvágygyal fogadta Mai számunk 18 oldal. A M. KIR. 2PONTI­S HIVATAL I

Next