Budapesti Hírlap, 1895. március (15. évfolyam, 59-88. szám)

1895-03-01 / 59. szám

2 mérséklettel, fenhéjázás nélkül, kátés önzetlenség szabta ki e mértéket s a nemzet elfogadta. A függetlenségi pártok létkérdése már most ez : talál-e e helyet a ki­egyezés alkotásaiban a nemzet ideáli­­sabb vágyainak mozgató eleme, a nem­zeti momentum, vagy nem talál. Ha nem talál, akkor ez elem újra bujdo­­sik és pártot keres magának. És a látszat ezt az eredményt igazolja. Mert ime, a kiegyezéskor fönállt független­ségi hét emberből, máig összesen egy 100 főnyi párt lett. De ez csak látszat. A nemzetek függetlensége nem egyforma. De min­­denik lényege az, ha a nemzet önal­kotta törvényeit tiszteli, nekik mások tiszteletét biztosítja és e törvényeket a maga gyarapodására gyümölcsöztetni tudja, még­pedig nem csak anyagi, ha­nem erkölcsi tartalmuk szerint is, ez utóbbiban főhelyen állván a nemzeti irányzat. Hogy a szélsőbaloldal meggyara­podhatott, annak oka az, hogy az új alkotások felfogása hiányos, kezelésük és végrehajtásuk egyoldalú, csonka volt. A hatalom kizárta belőlük a nemzeti tartalmat, belőlük úgy, mint magából. Nem a törvényben, nem is a törvényes hatalomban látták a nemzet független­ségét, hanem egy pártban, mely a régi idők, immár elintézett idők hagyomá­nyait tette magáévá s nem az új idő törvényét és alkotásait. Tisza István téved, mikor a gazda­sági és kulturális törvényhozásban látja az igazi nemzeti politikát. Ezek időn­­kint hátraszoríthatják, elhallgattathat­ják a nemzeti közérzés kérdéseit, de a világból ki nem tudhatják. Tisza Kálmán és fia, István e fölfogása jutott érvényre a kiegyezési törvények keze­lése, értelmezése és végrehajtása körül, ettől nőtt meg a függetlenségi vágyak pártja száz fejre. De ime, most széthull e párt, a beszédeket. (A professzor meg­­ a legjobb barátok voltak.) A vacsora előrehaladottabb stádiumában újra elővettük a szalonéletet. Mind egyetér­tettünk a professzorral, de a tanácsos, a legde­mokratább köztünk (a szükséges formákat is szerette elhanyagolni) úgy tett, mintha ellent akarna mondani. Pajtás, mondá, a demokrácia az életben is csak ideál és tudod, hogy mi az ideál ? Az, a­mit a valóságban nem érünk el soha. Hát most a szalonban akarod elérni? Az emberek két csoportra oszthatók: olyanok, a­kiknek van valamijük, pénzük, állásuk, hatalmuk, szárma­zásuk és olyanok, a­kik valamik, szellemesek, eszesek, tehetségesek stb. Néha előfordul, hogy valaki valami és van is valamije. Ki akarod-e zárni az egyik fajtát a szalonodból? Vagy mi­képp akarod őket egyenlővé tenni? A professzor nevetett. Hiszen csak első tételemet mondottam el, felelte. Most jön a második. A szalonélet második feltétele az, hogy az emberek, a­kik találkoznak a szalon­ban, különbözők legyenek. Egyenlők legyenek, de nem egyformák. Csupa egyforma ember jó a csatatéren, vagy a szavazásnál (ha mind rám szavaznak), de nem a társadalmi érintkezésben. Semmiben se legyenek egyformák, még érde­keikben sem, mert itt ne legyenek érdekeik. Az egyforma érdekek, célok szövetkezése : a párt, a klub, a klikk, az van bőven. De szalon már azért is ritka, mert nálunk mindenki min­denhová magával cipeli címét, hivatala, va­gyona, hatalma önérzetét és érdekeit is. Ebben a mi forrongó, kapaszkodó társadalmunkban az emberek, úgy látszik, nem érzik szükségét annak, hogy legalább egy neutrális helyen kipihenjenek az érdekek harcától. A szalonban Miért? — Mert az intézmények mind­azonáltal megvannak, a függetlenség vágy­a és a nemzeti aspirációk kerete és eszköze azok a törvények. A­mely párt nem itt keresi a függetlenséget, az, ha megnövekszik a­nélkül, hogy a törvényes renden keresztülgázolni ereje és hatalma lenne, az a vissza­vonás, egyenetlenség martaléka lesz, a­melyet beléje visz az emberi tett­vágy, az a természetes ösztön, a­mely az egészséges embert a cselekvésre ellenállhatatlanul serkenti. Ma a cselek­vésnek megvannak törvényes keretei, a­ki nem azokon belül mozog, vagy tétlenül nézi hazája sorsát vagy a maga erejétől széthasadoz és szertehull ele­meire. Ez történik a szélsőbaloldalon. Nem véletlenségből, nem az intrikák és személyes torzsalkodások miatt, ha­nem ama nagy természeti törvény ha­talmából, a­melynek ezek az apró jelen­ségek csak időszerinti eszközei.­­ Tehát a kiegyezés alkotásaiban menne kell lennie a nemzetnek min­­­denestül. Rákóczyból, Széchenyiből,­­Kossuthból, Deákból sőt Tiszából is Wnyinak, a mennyi a kereteket kitölti, gerjedő élettel ellátja s a nemzet anyagi és ideális szükségeit kiszolgálja. Senkinek szelleme, a kiben a magyar nemzet aspirációi alakot öltöttek, be­lőle hiányoznia nem lehet, különben valamelyik lényeges szerve nélkül csonka marad az alkotás munkája De egy pusztán mekhanikus kezelés mellett, minő a Tiszák ideálja, az intézmény nem lesz képes a függetlenségi vágyak pártját sokszor letörni, hanem letörik maga és káosz marad utána átkos örökéül az iskolának, melyet Tisza István tanított ma a képviselőházban. Irat nem magyarázza meg a különös eset okát, mely bizonyára nem más, mint az, hogy a horvát tartománygyűlés száz és egynéhány tagjai közül negyven, a­ki a magyar országgyűlésnek is tagja s mint ilyen, a kormánypárt táborába tartozik, jelenleg Budapestre van berendelve az appropriáció megszavazására. Miniszteri tanácskozás. Ma délután több órai miniszteri tanácskozás volt. Herman Ottó mandátuma. Miskolcról ma ezt telegrafálják lapunknak. A függetlenségi párt Hernan Ottó visszalépése esetén Kossuth Ferencet szándékozik képviselőjelöltül fölléptetni. Ennek a telegramnak előzménye pedig az a hír, hogy Herman Ottót kinevezik az elhunyt Xantus János helyére a nemzeti múzeum természetrajzi őrévé és ebben az esetben le kell mondania mandátumáról. BUDAPESTI HÍRLAP, (59. sz.) 1895. március 1. Budapest, febr. 28. A határozatra képtelen tartománygyülés. Zágrábi telegram jelentése szerint a tartománygyülés mára egybehívott ülése az egybegyült képviselők csekély száma miatt nem volt megtartható. A táv­is csinálnak politikát, propagandát, intrikát, bankot és tudja Isten, mi mindent. Mily jel­lemző az, hogy a nők külön találkoznak a jour-on, és a férfiak külön a klubban, a kár­tyaasztal mellett. A jour és a klub halála a szalonéletnek, mert ezek miatt nem találkozik a szalonban, a­mi a fő különbözőség az élet­ben: a nő s a férfiú. E nélkül pedig egyálta­lán nincs szalon. A tanácsos úgy tett, mintha tűzbe jött volna. Fölültek az elmélet sánta lovára, dísze a jogi karnak, tudománynak s irodalomnak, és szépen botorkáltak mindketten. Egyenlők le­gyünk, de nem egyformák! Ha nincsenek egyforma érdekeink, egyforma műveltségünk, ha nera élünk azon egy szellemi légkörben, ho­gyan értsük meg egymást ? Miről beszéljünk ? A minap voltam egy úgynevezett szalonban, ott voltunk vagy ötvenen. Ismertem közülük talán öt embert. Ezeket persze kerültem, nem azért mentem oda, hogy pajtásaimmal találkozzam. Egy úri­ember mellé kerültem, bemutat­koztunk egymásnak. Elkezdtünk beszélni, mi­ről ? Természetesen erről az utálatos, vé­get nem érő télről. Hiába nevettek, az idő­járás megbecsülhetetlen téma kezdetnek. De minthogy semmit sem tudtunk egymásról, azt sem, hogy vannak-e közös ismerőseink, kiket diszkrét módon leszólhatnánk, valóságos dühvel neki­estünk az időjárásnak. Görcsösen kapasz­kodtunk az időjárásba. Ha az egyik csöndes kétségbeeséssel azt gondolta, hogy vége van, nincs mit mondani többé róla, a másik talált egy új fordulatot. Oly tűzzel diskuráltunk, hogy a többiek irigykedve néztek ránk és csakhamar egy harmadik csatlakozott hozzánk, a­ki a faluról jött s az ottani, időjárást ecsetelte. Jött egy negyedik, a­ki az olasz Ez a szabadelvű párt napja volt. Nagy számban és rózsás kedvében vala. Csinálták az egyházpolitikát kezdettől végig, négyen fejte­gették az országnak nagyobb megnyugtatására. Vidorisz, a nyitrai, ki választókerületére való tekintettel bemutatta magát mint jó katolikus, ki az egyházpolitikai reformokat vallása érde­kében szavazta meg, de követeli az autonó­miát a kormánytól úgy, a­hogy majd a libe­rális minisztérium előreláthatólag el fogja ké­szíteni. A másik még szabadelvűbb, Terényi, a volt főispán szállott volt sikra s megküz­­dött két kézre, jobbra a néppártot verte szét, balra a nemzeti pártot. A­mi még Apponyiból megmaradt, azt Perced Dezső, a miniszter, tépte széjjel, a ki megint egy nagy egyházreformátori beszédet végzett el s megcsinálta az anyakönyveket s a közigazgatási reformot s azonkívül egymás­után kitoloncolta Prómust, a zágrábi érsek tit­kára után Batthyányt, Apponyit, Szapáryt, Ugront, Pongráczot és Zelenyákot. Megtudtuk tőle, hogy legalább 1896. áprilisig meg akar maradni miniszternek. Sorban a negyedik szabadelvű a fiatal pártvezér, Tisza István volt. Ő is polémikus beszédet mondott, mint a többi, mert igen ha­dakozó kedvében volt Bánffy tábora. A lelke­sedést, melyet Perczel nyilatkozatai keltettek, Tisza István vitézsége fokozta, egyedül Eötvös Károlynak kegyelmezett, a­kit megdicsért, an­nál kisebbre törte Apponyit. Elérte célját, a időt tárgyalta. De mind föllélekzettünk, mi­kor teát hoztak s ezzel ürügyünk akadt széjjelmenni. Én olyan fáradtnak éreztem magam, mintha fát vágtam volna. Egy­szersmind oly üresnek, mintha gondolataim mind elpárologtak volna — a nagy fagy­ban. Összekerültem egy íróval, a­kit nagyra becsülök s oly buta voltam, hogy azt mond­tam neki, elolvastam legújabb munkáját. Mond­hatom, hogy ő nem kevésbbé bután nézett rám s nem tudott, mit kezdeni velem. Ekkor egy hősi elhatározás ébredt bennem. Oda súg­tam neki: Uram, unatkozik? Fájdalmas rezig­­náció tű­nt föl arcán. Tudja mit, mondottam, osonjunk el s menjünk a legközelebbi kávé­házba teázni. Némán megszorította kezemet s keresztülfurakodott a tömegen. Én is. Néhány perc múlva a kávéházban ültünk s oly jól éreztük magunkat, oly pompásan elbeszélget­tünk, hogy csak éjfél után két órakor kerültem haza. Kell is nekem a te szalonod! Mind nevettünk. A professzor azt mondta: Köszönöm az útbaigazítást, megkíméltél attól a fáradságtól, hogy a harmadik és negyedik tételemet magyarázzam, mert te magad adtad a kezembe. Elfogadom a helyreigazítást, hogy a szalonban a szellemi légkörnek közösnek kell lenni. Magam sem gondoltam másképp. Te ezt az egy mulasztásomat kegyetlenül kizsák­mányoltad. Mert ha hozzáteszem, hogy a sza­lonban ne gyülekezzenek túlságos sokan, hogy a legtöbb ember ismerje egymást, akkor min­den kifogásod elenyészik. Mit tehetek én róla, hogy te egy szalonba kerültél, mely nem szalon ? A háziasszony szólt közbe. Bocsánatot kérek, mondotta, hogy én ily erős logikájú férfiak beszédjébe elegyedem. De mintha az ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, febr. 28.

Next