Budapesti Hírlap, 1895. augusztus (15. évfolyam, 207-237. szám)

1895-08-01 / 207. szám

Budapest, 1895. XV. évfolyam 207. sz. Csütörtök, augusztus 1. Előfizetési árak: Egész évre 11 firt, félévre 7 fr­t, 3 fit 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő­. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille - számítással díjszabás szerint Egyes szám­ára helyben 4 hr., vidéken 5 kr. A bolgár politika fordulása. Budapest, júl. 31. Bolgár Ferdinánd nem tűrhette to­vább, hogy mindene megvolt, csak az európai hatalmak formai elismerése nem, melyhez Oroszország hozzájáru­lása is szükséges. Igaz, hogy Bulgária ezért bámulatos módon látszott fej­lődni, katonai, pénzügyi és kultúrai te­kintetben megerősbödni. Oroszországot és Franciaországot kivéve, az összes számottevő hatalmak igen barátságos szemmel nézték az új állam haladását. Senki se bántotta, háborgatta a feje­delmet a hatalom birtokában. Elfogu­latlan politikusok véleménye szerint végre is kivívta volna magának a for­mai elismerést is, melyre különben ob­jektív okokból , sürgős szüksége nem volt. De bolgár Ferdinánd úgy véleke­dett, hogy nem szabad tovább tétlenül néznie az eseményeket és segítőleg bele kell nyúlnia az ügyek menetébe. Mond­ják, hogy hiúsága sarkalta s objektív okok híján az nem éppen valószínűt­len föltevés. A kár mint van, a Sztambu­­lov bukása óta előkészített nagy for­dulat Bulgária politikai magatartásában ténynyé vált s ennek a ténynek mivol­tával, hatásával ezentúl számolnia kell a politikának. E politikai fordulat jelenségei, mióta az Oroszországból visszatérő bol­gár küldöttség tagjai készségesen nyi­latkoznak az európai sajtó szolgálatá­ban, immár nyilvánvalók. A bolgár küldöttség tagjai szinte tüntető módon fejtegetik küldetésük célját és eredmé­nyeit. A­mily tüntető módon mentek Pétervárra, ott ünnepeltették s fogad­tatták magukat, épp oly hangosan, hogy Pétervárott és Szófiában is tudo­mást vegyenek róla, hirdetik küldeté­sük nagy sikereit. Elmondják fűnek fának, hogy az összes bolgárok rajon­ganak az oroszokért, kik Bulgáriát fel­szabadították. Az az egész időszak, mely alatt Bulgária s Oroszország közt minden érintkezés megszakadt, sajná­latra méltó félreértésből eredt inter­mezzo, melyre fátyolt kell vetni. Nem titkolják, hogy Péterváron, mi­dőn a cár fogadta Klement metro­­politát s Lobanov külügyminiszter a küldöttséget, a legfőbb politikai kérdé­seket tárgyalták , s habár el nem árul­hatják, hogy micsoda föltételeket szab­tak az oroszok a kibékülésre vonatko­zólag, de diadalmasan hirdetik, hogy célt értek s e feltételek egyikét, melyre Pobjedonoszev is célzott, t. i. Boris hercegnek az ortodox hitre való átté­rését, elég világosan jelentik. A kül­döttség tagjai úgy beszélnek, mintha orosz-ellenes párt Bulgáriában egyálta­lán nem léteznék. Ebben az értelemben informálták az orosz intéző köröket, melyek elismerték, hogy a küldöttség igazi képviselője a megtévelyedéséből megtért bulgár népnek. Komoly politika nem fogja Ferdi­nándnak hibául felróvni, ha ki akar békü­lni Oroszországgal, ha barátságo­sabb magatartásra akarja bírni a hatal­mas cárt, csak az a kérdés, hogyy mi­csoda árt hajlandó fizetni ezért. Ke­­vésbbé fontosnak látszhatik Boris her­ceg áttérése. De miért változtatta meg még csak két évvel ezelőtt nagy küz­delmek árán a bolgár alkotmányt, hogy fiát katolikus hitre kereszteltethesse? Milyen tekintélye lesz az ő politikai előrelátásának otthon­a a külföldön, főleg pedig magában Oroszországban ? Mire fogják becsülni eszét és akaratát? Ferdinánd, a­ki erősen megmaradt a maga útján, még Oroszország szemében is valaki volt, nem szerették ott, de becsülni kellett és tartani is tőle. Fer­dinánd, a­ki meghunyászkodik, a­ki meghátrál, a­ki minden pozícióját fel­adja, jelentéktelen ember lesz, ki nem számít többé. Meglehet, hogy elisme­rik , de az ezen az áron elismert Fer­dinánd nem lesz többé tényező a poli­tikában. Vazallusa lesz Oroszországnak, a­kit éppen, mert jelentéktelen s aka­­rattalan, megtűrnek. Ha ezzel éri be ő és nagyra látó családja, akkor igen ki­csinyes, hiú embernek bizonyult, a­ki­nek ambíciója csak szánalmas mosolyt kelt az európai politika minden komoly tényezőjében. Mi Magyarországon csak némi csa­lódással, de nem valami túlságosan ag­gódva figyeljük meg a bolgár politika ezt a fordulatát. Nem tartunk tőle, voltak csupán azok az alkalmak, a­mikor nagy társaság verődött össze a várkastélyokban és a falusi nagy urak palotáiban. Már az alka­lom ritkasága is arra csábíthatta az embereket, hanem parancsolja is az ízlés, a divat, a kor­szellem, hogy ilyenkor kitegyenek magukért. És ki is tettek rendszerint, mert az ember mindig szerette mutogatni, a mije van és nem ritkán azt is, a­mije nincs. Ez alkalmatosságok mindenike eseményszámba ment, hónapokig készültek rá. A temetés hónapokkal, olykor esztendőkkel történt az elhalálozás után, a­mint a körülmények engedték. A­mig Bécsből meg­hozták a temetéshez szükséges mobiliát, a­mig a gyásznép összesereglett az ország minden részéből: arra az időre a megboldogultat ideig­lenesen elhelyezték a templomba, vagy a kas­tély valamely zugába. Híjával voltak minden­nek, a­mi nekünk ma meg van ; nem volt vasút és telegráf, hogy megszüntesse a távol­ságot ; nem voltak rakodó házak, a­hon­nan pár óra alatt meg lehet szerezni min­den szükségest. Hazulról, az igaz, hogy roppant bőségben, csak a mindennapi életre valók kerültek ki, minden egyebet messzi földről kellett meghozatni. Az országot széltében-hosszában árukkal bejáró görög, ör­mény és zsidó kereskedő karavánok a mai áruházakat és szállítókat nem is pótolhatták, meg nem is voltak mindig kéznél. A kelengye kelméit, a minők: a skarlát, vont arany és ezüst, selyem, atlasz, brokát, Bécsből, Prágá­ból, Velencéből hozatták; a keleti cikkeket Konstantinápolyból, az út oda és vissza fél­évig tartott olyan közbiztossági viszonyok kö- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Ma és hajdan. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A mai társadalmat a feudális idők ha­gyományaiból legkiválóbban a látványosságok érdeklik ; hisz ebben a dologban távolodott el legmesszibb a ma a tegnapelőttől. Valahány­szor arisztokrata családokban házasság törté­nik, a­hol mentek, kalpagos, kardos menetet vezet a templomban a tollbokrétás násznagy, látására mindig nagy közönség verődik össze s korunk krónikái : az újságok, a menet szín­­pompáját szemmel látható gyönyörűséggel ír­ják meg. Kétségtelen, hogy minden­­fajta lát­ványosságban a festői, az arkaikus disz az, a­mi leginkább imponál a mi demokrata szoká­sainknak és ízlésünknek. A­mikor látjuk a szobában a színpompát, a klenódiumokban és a fegyverzetben az érték mellett a stílust: ko­mor fekete kabátunk a maga internacionális semmitmondó voltáért pironkodni hajlandó. A múltat szeretjük és irigyeljük, még ha nem is irigylésre méltó. Irigyelvén azoknak drámai elevenségét, pitoreszk színeit, a velük­­járó pompát és zajt. Hisz a mi lakodalmunk alig egyéb, minthogy a nagy nap reggelén frakkot öltünk, fehér nyakkendőt kötünk, aztán a pap után elmormoljuk az eskü szavait; végül a szokottnál valamivel jobban megebédelünk, vagy megvacsorálunk akkora társaságban, a­mekkora az összeköttetésünk és a mekkora társaságunk összegyűjtését erszényünk, vagy a feleségünk hozománya megengedi. Ezzel az új asszonyt elvezetjük az úton rakott fészekbe, talán nem gyalog, nem is omnibuszon, de bér­kocsin,­­ a­mely fészek fekszik valahol a földszint és a negyedik emelet között. Ennyi az egész. Örömünkről nem tud senki, azokon kívül, a­kik kötelességből osztozkodnak benne, a nagy nap nem dátum a helyi krónikában. Ilyenformán csináljuk mindannyian, én, te ő , a miniszteri tanácsos és a szabólegény. Talán kényelmesebb, sőt lehet okosabb is úgy esni át a házasság ceremóniáin, a­hogy ma teszszük , de az tagadhatatlan, hogy amúgy mulatságosabb — már pedig embernek fő a mulatság ! A mi félnapos szegényes ünnepsé­günk minő semmiség, milyen kisszerű valami a múlt, heteken át való cécéi mellett. Persze sem időnk nincs rá, sem alkalmatosságunk, de még csak módunk sincs, hogy a régieket utá­nozzuk. Városokon lakunk tíz és százezer pol­gártársunkkal, nem várkastélyokban ; hivatal­nokok, kereskedők, iparosok vagyunk és nem katonák, meg országos méltóságok viselői ; egyetlen inas vagy szobaleány áll parancsunkra és nem az apródok, komornyikok, csatlósok, hajdúk, uradalmi tisztek egész csapata, meg a környék kisebb nemesei teljes számban. Már­pedig azok a szemetkápráztató látványosságok, a­melyeknek ma csak halvány mását látjuk némely arisztokrata nász alkalmával, ilyen kör­nyezetben annyi mindenféle ember közremű­ködésével folytak le. A­míg az élet nem központosult a váro­sokba , a házasság, a keresztelés, a temetés Mai számunk 16 oldal.

Next