Budapesti Hírlap, 1895. szeptember (15. évfolyam, 238-267. szám)

1895-09-01 / 238. szám

Budapest, 1895. XV. évfolyam 238. sz. Vasárnap, szeptember 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 11 fit, félévre 1 fit, negyedévre 3 fit 50 kr­., egy hónapra 1 fit 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille-számítással díjszabás szerint Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Milléniumi eszmék. Budapest, aug. Bl. Való igaz, hogy kevés leleményes­séget tanúsítottunk milléniumi eszmék termelésében. Első gondolatunk a ki­állítás volt, melyet el nem kerülhet­tünk. A második egy nagy ünnepi disz­­menet, melyre most kéregetik a szük­séges költségeket. Ha még megemlít­jük a nagy diszülést az új ország házá­ban, a király jelenlétében, jóformán ki­merítettük a programot. Nem egészen méltó az alkalomhoz, hogy a mille­­nium emlékezetére emelendő nagy monu­mentális műnek a jövő évben csak alapkövét rakják le. Ellenben örvende­tesnek tartjuk, hogy a jövő évben több oly művet fejeznek be és kezdenek meg, melyek Magyarország kultúrái életének nem alkalmi, ünnepi, hanem rendes nyilvánulásai. Egyáltalán nem búsulunk az ünnepi program csekély terjedelmén. Némelyek úgy képzelik a milleniumot, mint egy félévig tartó nagy dáridót , mások mint egy folytonos magasztos hangulatban el­töltendő időt. Az emberek pedig sem nem mulathatnak egy félévig, sem nem lehetnek extázisban annyi ideig. Ma­gyarország legszebb milleniumi emléke az ő mostani erősen föllendülő, nagy jövőt ígérő élete. Igen, ezen a földön most hatalmasan pezsgő élet folyik; a főváros fölvirágzóban, nagy forgalmi eszközök, építkezések keletkezőben, nagy kultúrás intézmények létesítében, az, hogy Magyarország fővárosában csak úgy nőnek a díszes lakóházak a föld­ből, hogy törvényhozása impozáns haj­lékot épít magának, törvényházán pe­dig a magyar állam jó módjáról, mű­vészi ízléséről tesznek tanúbizonyságot; iskolái szűknek bizonyulnak és folyton szaporodnak és nagyobbodnak, nem­sokára új műegyetemi és egyetemi épüle­tekre lesz szükség; egy nagy művészeti múzeum­ terve készül valósulni; a ma­gyar irodalom rendkívül föllendült, a napi sajtó, a nemzet életének ez érzékeny fokmérője, anyagilag és szellemileg hihe­tetlenül fejlődött, egészségesebb mille­niumi emlék, mint akármily elmésen kigondolt ünnep vagy szertartás. S ha a törvényhozást, a politikai viszonyo­kat nézzük, akkor tagadhatatlanul sok elszomorító, aggasztó jelenségre aka­dunk, melyet kormánypárti ember sem fog kétségbe vonni ; csatasorban állva, nem is lehetünk mindig tárgyilagosak ; a politikai élet megkívánja, hogy meg­védj­ük, a­mit igaznak tartunk és küzd­­jünk az ellen, a­mit bajnak ismertünk föl. De ha históriai szempontból néz­zük jelenünket, sok vigasztaló mozza­nat is föltárul szemünk előtt. Az utolsó esztendők politikai küzdelmei mégis csak nagy életerőnkről tanúskodnak. Hogy az európai politikai depresszió kö­zepett nagy elvi harcokba belemeh­ettünk és nagy konstitutív, a nemzet életébe mélyen belenyúló törvények alkotására vállalkozhattunk, erős öntudattal tölt­heti el lelkünket, még akkor is, ha az alkotott törvények némelyikét ki­fogásoljuk s az alkotás sietős mód­ját nem helyeselhetjük. A jelen ma­gyar kultúrái és politikai élet fény- és árnyékoldalaival az igazi milleniumi emlék, melyet se kiállítás, se ünnep, se alkalmi emlék nem juttathat helyes ki­fejezésre, legfölebb jelképileg vagy mustrával jelezhet. A jelkép, a mustra lehet többé-kevésbbé elmés, fényes, szép, a fődolog azonban mégis csak az, hogy van mit ünnepelni, hogy van fölvirágzó fiatal Magyarország. A mondottak talán eléggé bizo­nyítják, hogy nem vagyunk azok tábo­rában, kik a fölmerült milleniumi esz­mékkel nagyon elégedetlenek és valami hallatlan, szem nem látottá, fül nem hallotta ünneppel vagy emlékkel akar­nak eleget tenni lelkük nagy hevületé­nek. Mi nem akarunk Potemkin-falvakat látni, hazug fényt, erőnket meghaladó műveket, nem akarjuk a külföldet ámí­tani, még kevésbbé magunkat, nem kell szégyenkezve elbújnunk, van mit mutogatnunk, kiállhatunk vele fényes nappal. Mégis csodálkozásunkat fejez­zük ki a milleniumi eszmék egyik hiányán. Mindig csak arról a művé­szetről, arról a tudományról van szó, melylyel kultúrái haladásainkat akarjuk bizonyítani, a legmagasabbról, a­mi a nemzet legfelsőbb rétegeinek való. Mi is lelkesedünk ezekért, azt nem kell erősítgetnünk. De az alsóbb nép millióiról ne legyen szó? Igaz, hogy négyszáz új népiskolát állí­tanak az országban, de a népiskola olyan, mint a mindennapi kenyér, sőt még annyi sem. Vannak nagy szellemi A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Az asszony imádkozik. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája.— I. Nem történt m­eg, a­mit most el akarok mondani, csak álom volt. Valaki álmodott: egy ijedős, szerelmes asszony, miközben alkal­masint lidércnyomás gyötörte . . . Éjfél volt és Magda, a­ki gyönge lázzal feküdt le az este, egyszerre fölriadt álmából. Az éj némaságában egy irtóztató hang hal­latszott, inkább állati üvöltés, mint emberi hang, olyan vérfagyasztó és baljóslatú volt. És egyszerre megelevenedett az éj sötétsége is. Vörös lámpafény csillogott az ablakok alatt, a lépcsőn pedig egy nehéz testet cipeltek föl, nyöszörögve támolygó emberek. Aztán mély­séges csend lett megint. Az asszony a szíve rémült dologásán ol­vasta a múló másodperceket. Nem tudott moz­dulni, sem szólni, gondolkozni sem tudott, csak annyit érzett, hogy valami történt. Va­lami kimondhatatlan bánatos esemény. Egy többé soha jóvá nem tehető szerencsétlenség, a­mely ezermázsás, fekete terhével ráhengere­­dik a rémülten dobogó szívére. S most már tudta is: a férjét, Lajost, holtan hozták haza a vadászatról. A legkedve­sebbik pajtása lőtte agyon, véletlenül . . . Azt mondta Magda:­­Nem igaz, nem igaz! Hazugság, h­álom! Én most ágyamban fekszem, álmodom . . . De reggel fel fogok ébredni s akkor nem lesz igaz semmi! Az apja meg az édesanyja ott álltak az ágya mellett. Sírtak vele, simogatták és be­széltek is hozzá. — Kelj föl, Magdánk, szegény Magdánk. Nem álom, hanem siralmas valóság : ifjú urad holtan fekszik az ebédlő díványán. Magára kapott valamit és odafutott az ajtóhoz : az ura ott feküdt a díványon, sápad­tan, mozdulatlanul, összevérezve. Körülötte meg idegen emberek állottak, feketeruhás, fakóképű öreg emberek, a­kik a fejükkel , bó­­lintgattak és halk kórusban sóhajtottak : Oh, a szegény özvegyasszony ! Magda lábujjhegyen közeledett a dí­vány felé. — Lajos, kelj föl, — mondta halk, remegő hangon. — Ez rossz tréfa ám . . . Aztán maga is megborzadt attól a kiál­tástól, a­melyet hallatott. Térdre rogyott, rá­vetette magát a halott urára, hozzásimult és szenvedélyesen, szinte dühösen magához ölelte. — Nem bánom, akár álom, akár valóság. Ha valóság, akkor együtt fognak bennünket eltemetni, ha meg álom, akkor együtt fogunk fölébredni . . . Megint egyedül találta magát a néma sötétségben. Dacosan lehunyta a két szemét és aludni akart, álomra fordítani az eseményt és félálmában is érezte, hogy mellette van az ura hideg és mozdulatlan teste. A lelke pedig végigkalandozott a közel­múlt emlékein. Hat hónapos házasok voltak. Még jófor­mán gyerekek voltak mind a ketten, mikor megfogadták, hogy egymáséi lesznek. Egy­­korúak voltak, Lajos talán fél esztendővel idő­sebb, mint Magda ... Mielőtt egymáséi lehet­tek volna, hosszú és elkeseredett küzdelmekben próbálták ki a szerelmüket. Mindenki ellenezte a házasságukat, az egész világ az ellenségeik sorába szegődött, még az édes szülőjük is. Hanem ősi szokás szerint a szerelmesek ener­giája végül mégis kifárasztotta az öregek ellen­állását és megtarthatták a lakodalmat. A hat hónap, a­mi aztán következett, úgy múlt el, mint egyetlen tavaszi hajnal. Oly ifjú volt akkor még a boldogságuk, hogy nem mertek benne hinni. Minden éjjel azt álmod­ták, hogy még iskolába járó gyermekek, a­kik az ablakon át kacérkodnak egymással. Ha aztán felébredtek, megkönnyebbülten­ sóhajtottak föl. De jó is ilyen öregnek lenni, férjnek és feleségnek, a­kiknek a csókjait nem tartja számon se a tanító, se a nevelőnő . . . Minden eszébe jutott megint Magdának, mikor álmában ott feküdt a halott líra mellett. Tudta, hogy csak álmodik és mégis hideg szo­morúság, majd sötét félelem vett erőt rajta. Mai számunk 24 oldal.

Next