Budapesti Hírlap, 1895. október(15. évfolyam, 268. szám)

1895-10-01 / 268. szám

Budapest, 1895. XV. évfolyam 268. sz. Kedd, október I. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenne mindennap, hétfőn és finnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vm., Bökk Szilárd­ utca 4. sb. Hirdetéseit nonparellte-számítással díjszabás szerint Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy alap szétküldése fennakadást szenvedjen. A pénzügyi előterjesztés. Budapest, szept. 30. Wekerle utódja gyönge hangon, de szolid érveléssel elmondotta beszédjét a jövő évi költségvetésről. Be is adta a budgetet s hosszasan megmagyarázta változatos számait. A képviselők csak hallgatták szép csöndesen s nem lelke­sedtek, mint máskor, ha a pénzügy­­miniszter a milliókat kérkedve dobálta. Lukács László sem nem dicsekedett, sem nem ígérgetett, nem is úgy be­szélt, mint pénzügyminiszterek és finánc­­gen­ek szoktak, hanem inkább mint valamely pénzügyi referens. Ezt dicsé­retképpen mondjuk, mert nem hiba pénzügyi dologban az egyszerűség. De ezentúl dicséretünk nem emelkedik, mert nem sok jót mondhatunk a Bánffy-kormány jövő évi budgetjére. Deficit nincs, sőt inkább megma­radt a fölösleg, a jövő évi előirány­zatban nagyobb, mint az ez éviben. Most 22 ezer­­ forint fölösleget vár a kormány, esztendőre 77 ezeret,­­ majd a zárószámadások mutatják meg, mi lesz benne a valóság. De akár egyik, akár másik föltevés áll, az országra nézve egyik összeg sem jelentős, csak maga a tény, hogy az egyensúlyt fen­­tartják, ha az előirányzat beválik. Egy krajcár fölösleg, ha biztos, elég. 77 ezer sem több, ha bizonytalan. Nem ez tehát a lényeges, hanem a budget szerkezete és ebből azt lát­juk, hogy a kiadások összege 473 mil­lióra fog felrúgni a következő évben , tehát a magyar állam 4 és fél millióval többet költ ismét, mint idáig. Nagyon gazdagszik az ország, úgy­ látszik, mert ez csak vagyonosodásának folyománya lehet. Legalább így kellene lenni, hogy ha ennyivel többet költ az állam, leg­alább tízszer annyival több jövedelmé­nek kellene lenni a polgároknak. Mint­hogy azonban ezt senki sem kérdi, mi sem kutatjuk, hanem inkább konstatál­juk azt, hogy nagyobb veszedelem rej­lik e négy és fél milliós emelkedésnél az összes kiadásoknál abban, hogy a minden évben visszatérő, tehát állandó rendes kiadásokat, 16 millióval emelik. Hogy ez a rendkívül szaporítása a költségeknek lepleztessék, az átmeneti kiadások, melyek csak egy évre szól­nak, leszállíttattak 11 millióra és így mesterségesen az ország megterhelésé­nek fokozott mértékét kisebbnek tünte­tik fel. Valóságban pedig a 16 millió kiadási többletet azzal menti, vagy okolja meg a pénzügyminiszter, hogy a 94. évi zárószámadásoknál 15 millió többlet mutatkozott a budget csekély fölöslegén túl és így a múlt évi való­ságos eredmény szolgált alapjául a jövő évi költségvetésnek és abban a kiadá­sok szaporításának. De hogy ez éppen jó gazdálkodás volna, vagy örvendetes­ ese­­mény, nem merjük állítani sem mi, sem ő. Priszen kénytelen maga is bejelen­teni, hogy az államvasutak alig jöve­delmeznek valamit tisztán s fölszerelé­sük oly gyarló és kevés és oly min­denféle üzemű adóssággal vannak e vasutak a budgeten kívül megterhelve, hogy egy nagy vasúti kölcsönt lesz kénytelen fölvenni beruházásokra, javí­tásokra és a függő adósságok kifizeté­sére. Ezt a nagy kölcsönt azonban nem veszi be a budgetbe, de sőt összegét sem árulja el s csak jelzi, hogy ka­matját majd fizetni fog kelleni. Ezzel a kamattal, ha bevézetnék, eltűnnék a fölösleg és beállana a deficit. így azon­ban, hogy e kérdés a budget megálla­pítása utánra marad, csak mint póthi­tel fog szerepelni. Talán csak nem fogja megzavarni az egyensúlyt, gon­dolja magában a miniszter, ha addig a valutát rendezheti s a fogyasztási adó­kérdéseket eligazíthatja, mert jó az Is­ten s talán termést is ad jót, hogy ne csak Wekerlének legyen szerencséje, hanem neki is. Pénzembernek mindig kell bíznia a szerencsében is. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Után. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Majdnem négy heti távollét után vissza­tértem az én kedves Budapestemre s mikor (délfelől lővén) vonatom az összekötő vasúti hidon hajnalhasadtakor átrobogott, édes öröm­mel legeltettem szemeimet azon a vastag por és füstfelh­őn, mely mögött a mi fővárosunk ébredezni kezdett. Parisból jöttem, egypár nagy francia, osztrák és svájci vidéki várost is megtekintvén s a kint látottak után kiváncsi voltam az első nagy benyomásra, melyet a székről (még pedig az üres székről) elnevezett főváros rám tesz. A nagy benyomás olyan volt, hogy azonnal abba­hagytam a fent emlí­­tett legeltetést. Egy kevés vizen és az elevá­toron kívül nem láttam semmit. Egész után azon törtem a fejemet, hogyan lehetne Budapestből egy keleti Pak­st csinálni. Mert Európa összes városai közül csak Budapest volna alkalmas és hivatva arra, hogy belőle egy második Páris legyen. Ez a várt, de el nem sült nagy benyomás elrontotta minden kedvemet. Különben mikor a lakásom felé haj­tattam, a várost oly nyirkosnak, piszkosnak, füstösnek, porosnak és kellemetlen szagúnak találtam, hogy boszúságomban még a cégtáb­lák olvasásában sem tudtam szórakozást találni. Pedig máskor ez a legnagyobb gyönyörű­ségem. De ne legyen erről most szó. Majd más­kor elmélkedünk Budapest jövő nagyságáról, melynek a cukor­ utcában született lángelmék útját állják. Szorítkozzunk most csupán a külső országokra. Előre bocsátom, hogy bolondja vagyok az utazásnak. A huzamos, rendes mindennapi polgári életben egy kicsit ellustulok s elmém csak negyven-ötven kilométernyi utat tesz csak óránkint. Ezért koronként fel kell maga­mat frisíteni olyan gyorsvonatokkal, melyek óránként hetven-nyolcvan kilométert tesznek. Nincs az a kényelmetlenség, melyet utazás közben örömest a nyakamba ne vennék. A hortyogó osztrák, a lábait az ölembe rakó angol, a likasztó német, ez mind menyei gyö­nyörűség rám nézve. (Álljunk meg a likasztó németnél. Ez nem más, mint a vasúti konduktor. Németor­szág az az ország, melyben a vasutak legbizal­matlanabbak az utazó iránt. Az elindulás pil­lanatától kezdve minden untalan megjelenik egy nagyszakállú tekintélyes alak, a­ki a je­gyet kéri, egy likat csinál rajta, és egyúttal megnézi, hogy a szabályszerű likák rajta van­nak-e. Vagy­is a többi konduktort is ellenőrzi. Ez valóságos mániává fejlődik ezekben a sze­gény emberekben s ha szabad napjuk van, otthon, kezükben a likasztó masinával, föl­d alá járnak és fekete cukorpapirost likasztgat­­nak át. Ezek az utasember legnagyobb ellen­ségei, mert legtöbbet zaklatják.) Én tehát egy kedves, szeretetreméltó, jó­kedvű utas vagyok, a­ki sohse panaszkodik, mindennel meg van elégedve és útitársainak örömmel tesz szívességeket. Ennek köszönhe­tem, hogy számos utazásaim folytán egyike vagyok Európa legnépszerűbb embereinek, mondhatnám közkedveltségnek örvendek , csak­hogy fogalmam sincs arról, hogy kik tisztel­nek és nekik sincs fogalmuk arról, hogy kit tisztelnek. Csak annyit tudok róluk, hogy első vagy második osztályon szoktak utazni, kü­lönböző állomásokon leszállnak, vagy fölszáll­­nak, néha segítem fölrakni a kufferüket, más­kor nem segítem, néha panaszkodnak, hogy hideg van, néha meg panaszkodnak, hogy me­leg van. Ez a lényege ismeretségünknek.­­Ez volt a bevezetés. Bocsássanak meg, hogy ezt nem markíroztam külön, de akkor nem olvasták volna el.) Egy szeptemberi estén felöltöztem utazó­­ruhámba (mely miatt Leitersdorfer D. és fiával még egy elintézetlen ügyem van) s igy szól­tam az inasnak (a polgári életben a háziuram kocsisának a felesége): — Hozzon egy kocsit. — Hová tetszik menni ? — Parisba. Az asszonyság elment, de nem jött­ visz­­sza. Hogy egy kedvelt s önök előtt jól ismert kifejezést használjak, azt mondom, hogy tűkön ültem. Tűkön ülve szaladgáltam fel s alá a szobában. Az asszonyság egy fél óra múlva jött vissza, egészen kimerülve. — Alig kaptam kocsit. — Hogy-hogy? — Megmondtam, hogy Párisba tetszik menni. — Hát aztán? — Azt kérdezték, hogy hol van az? Én meg nem tudtam megmondani . . . — És? — Erre azt mondták, hogy már késő az idő, a lovuk fáradt, meg, hogy az talán a vámon kivül van . . . Mai számunk 20 oldal.

Next