Budapesti Hírlap, 1895. november (15. évfolyam, 302-328. szám)

1895-11-08 / 306. szám

Budapest, 1895 XV. évfolyam 306. sz Péntek, november 8. Előfizetési árak: Egész évre 11 firt, félévre 7 fit, negyedévre 8 fit 60 kr., egy hónapra 1 fit 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon It. 77. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÉL, Rökk Szilárd­ utca é. is. Hirdetések nonparellte-számítással díjszabás szerint Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr.; Szabadelvű­ség és szabadság. Budapest, nov. 7. A kormánypárti lapok támadták érte, pedig Horánszkynak igaza volt, midőn azt állította, hogy a jelen hely­zet, vagy a szolgasághoz, vagy forra­dalomhoz fog vezetni. Az nem cáfolat, ha a kormány harsonái szembe állítják vele az ezredéves ünnep lakomáit, csil­logó meneteit, a városliget csodásan széppé fejlődő szcenáriáját. A szomorú állítás igaz marad. Róma sem látott soha fényesebb meneteket, mint a császárság napjai­ban ; a francia forradalom véres jele­neteit a versaillesi bálok pompája előzte meg, a­melyekért idegen országok vá­lasztottjai hosszú utak fáradalmainak tették ki magukat. Az ítélet napja mégis elkövetkezett. El fog következni minálunk is. Kétségbe fogják vonni, hogy állí­tásunk alappal bírna. Mi ezzel szem­ben hivatkozhatunk nagyon előkelő ál­lású, nem ellenzéki férfiakra, a­kik e nézetben osztoznak és annak elég nyíl­tan kifejezést is szoktak adni, mert sajnos, „Magyarország nem érett meg a szabadságra !“ Milyen kevéssé­ érett meg rá, azt mi tudjuk legjobban. A politikai hatalom szálait a mi­niszterelnök, vagyis inkább a vezető párt, a gazdasági hatalomét a pluto­krácia zászlóvivői tartják kezükben. Érdekeik azonban sok részt közösek, összefonódnak s az egyesülő erők fo­kozottabb mértékben emelik a szövet­ségesek hatalmát. Ez a hatalom vál­lalkozik arra, hogy Magyarországon megfojtson minden szabad mozgást és aláássa az egyének függetlenségét. A harcmodor hasonlósága, a taktika benső rokonsága is elárulja, hogy a célok mind a két táborban azonosak. A kormánypárt szabadelvűnek vallja magát, mindamellett államosítja a pol­gárok lelkiismeretét is. Haladásának útját a felekezetek, a municipiu­­mok és községek megsemmisített jogai­nak romjai jelzik. Nem is beszélve a konfiskált egyéni szabadságról. A másik szövetséges társ ha­sonlóan szabadelvű és szabadelvű gaz­dasági politikát kíván, olyat, a­mely­nek uralma alatt nemcsak a milliók szaporodhatnak gyorsan, hanem az ál­lam óvakodik korlátot vetni annak a gazdasági fejlődésnek is, melynek végső eredményei a szaporodó regálebevétel, a kivándorlás, a le­gelővé átalakított szántók, a nép fizikai satnyulása és a hódmezővásárhelyi zavargások. Lede­bur beszél arról, hogy a gazdasági po­litika első feladata a nemzet leggyen­gébb rétegének segítségére sietni, ná­lunk rá­mutatnak azokra az eredmé­nyekre, melyeket versenylovaink, gaz­dasági fejlődésünk legbecsesebb gyü­mölcse, elérnek. Asszinibola távol mezőin pedig mind sűrűbb lesz a magyar szó és ke­vesebb a vágy visszatérni a régi ha­zába, mely munkásfiainak nem tud nyújtani emberies megélhetésre módot. Politikai és gazdasági szabadsá­gunk egyaránt frázissá vált. A tör­vénybe foglalt jogokat megsemmisíti a gyakorlat, papíron hagyja a hatalmon ülők lelkiismeretlensége. Tudás, tehet­ség és jellem helyett ennek ellenkezői azok a tulajdonságok, melyek a hala­dás útját egyengetik. Ennek a rendszernek hű mása az, melyet magyar gazdasági politikának szoktak nevezni, habár nem más, mint az önzésnek az a rendszere, mely Fran­ciaországban a kommünet előidézte, Németországban pedig a szociális for­radalom előestéjére állítá a nemzetet. Szabad gazdálkodás a jelszó, igen az a nemzet legbecsesebb örökségének korlátlan elpazarlása. Szabad kereske­dés, a börze szabad szédelgésével és milliókba menő játékával. Szabad ipar, a nagy tőkék abszolutizmusával, karfce­­lekkel, e mellett tönkremenő kisiparos­sággal. Szabad verseny, de persze meg­kötve a tőzsde kombinációi, a trustök és cornerek által. Szabad földbirtok, szabad parasztság, de persze teli adós­sággal és nyögve annak az állapotnak A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA, Az öngyilkosság - spekuláció. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A modern kultúra fényét elhomályosítja egy csúnya jelenség, a­mely minden ember­barátot mélyen megszomorít. Nap-nap után látjuk, hogy minden rangú és korú emberek önként és könnyen válnak meg az élettől, a­mi bizonysága annak, hogy a modern civilizá­ciónak emez úgynevezett áldozatai soha sem fogták fel az élet igazi célját. Úgy elpusztít­ják az életüket, mint egy semmit, mintegy puszta dacból és eltűnnek az élők sorából, mint egy unalmas társaságból, a­melyből egy észrevét­len pillanatban elillanunk. Hát csakugyan annyira jutottunk, hogy az élet elvesztette minden értékét, hogy nem érdemes végig élni, a feloszlási processus természetes bekövetke­­zéséig ? Hát csakugyan igaz volna, hogy jobb nem is születni? A legtöbb esetben azt mond­ják, hogy az öngyilkos magával vitte a sírba halála titkát, holott hamar meg lehetne találni a kulcsot e titok megfejtéséhez, ha az öngyil­kos szülői vagy környezete idejekorán érdek­lődnék az öngyilkos életmódja és lelki élete iránt. Gyakran csak a végét látjuk a tragé­diájának, a­melyet meg nem érthetünk, mert elkéstünk az előző felvonásokról. Nemcsak férfiak, hanem asszonyok, sőt fiatal leányok is, a­kik különben töltetlen fegyverhez sem mernek nyúlni, egyszerre csak, a halálvágytól űzve, revolverrel véget vetnek alig megkezdett életüknek. Ismertem egy fia­tal leányt (M. I. kisasszony), egy gazdag ne­mes családnak 18 éves gyermekét, a­ki maga volt a vidámság s az életkedv — legalább úgy látszott. Szép és rendkívül művelt, a fér­fiak ünnepelték, az asszonyok irigyelték. Egy ízben, midőn egyik birtokukon időztem, kirán­dultunk a szomszédos erdőbe, melynek kellő közepén pompás vadászkastély állott, ritka fegyvergyűjteményéről híres. Az egész társa­ság örömest kívánta látni a gyűjteményt, csak a kisasszony vonakodott s mikor végre nagy rábeszélésünkre velünk jött, a fegyverek köze­lében olyan ideges nyugtalanság látszott rajta, hogy egészen más volt, mint rendesen. Sötét, félénk tekintettel nézett körül, azután, mihelyt észrevétlenül tehette, kiosont a teremből. Ké­sőbb, midőn folytattuk sétánkat az erdőben, beszélgetésünk­­ során szóba került a tömeges öngyilkosság. Én úgy vélekedtem, hogy a mo­dern öngyilkosságnak legtöbb oka a mai ferde nevelés. A leány erre ezt kérdezte tőlem : — Hát csakugyan oly sokra becsüli ön az életet ? Azt feleltem, hogy — bármennyi bajjal kell is megküzdeni — az élet nagyon kellemes. — Tudja-e — kérdezte hirtelen — hogy miért féltem annyira a fegyverteremben? . . . Megmondom, ha nem tudja. Vannak hangula­tok, a melyek öngyilkos gondolatokat támasz­tanak s olyankor a kísértés nagyon erős, hogy az ember egy lövéssel, vagy tördöféssel véget vessen az életnek, a melyet én, fájdalom, nem tartok olyan sokra, mint ön . . . Hiába iparkodtam eloszlatni sötét gondo­latait s meg voltam róla győződve, hogy a fiatal leány a legelső alkalommal megöli ma­gát. Mielőtt elutaztam, figyelmeztettem is szü­leit, hogy vigyázzanak a leányukra, kísérjék figyelemmel lelki világát, kinevettek, mivel, hogy az ő leányuk a legvidámabb teremtése a világnak. A kisasszony tényleg épp oly jó kedvet mutatott, mint azelőtt ... és néhány hét múlva a koporsójánál álltam. Főbe lőtte magát „teljesen, ismeretlen okból“. Ezt az esetet csak azért beszéltem el, mert karakterizálni akarom vele, mily hibás az olyan nevelés, midőn a szülők csak egész felületesen ismerik gyermeküket. S most nem tárgyalva a boldogtalan szerelemből elkövetett öngyilkosságokat, áttérek a modern öngyilkos­ság tipikus formájára, a­mely a modern neve­lésnek és életfelfogásnak következménye. Jellemző e tekintetben egy előkelő fiatal (80 éves) embernek nyilatkozata, a­ki bűnös életének szintén öngyilkossággal vetett véget. Arra a kérdésemre, hogy az ő életmódja mellett, miként képzeli el magának a jövőjét, így felelt: — Először is én nem akarok megöre­gedni. Nem tudok borzasztóbb gondolatot az öregségnél s a vele járó kellemetlenségeket és lemondást. Nem akarom életerőmet fentartani az öregség számára, hanem használni akarom, hajlamom és szenvedélyeim szerint. Oly élve­zet, a­mely fölemésztené életerőm utolsó ma­radékát, az volna a legkívánatosabb nekem. Az én életmódom szerint még kibírom 30 éves koromig, tehát mindössze még két év az éle­tem. Beláthatja, hogy ez nem túlságos hosszú idő, tehát alapos okom van sietni új élvezetek keresésében. Ismétlem : nekem egyáltalán nincs érzékem oly élet iránt, mely csupa munka, csupa önmérséklet és nélkülözés, a­minőt az ön tanácsa szerint követnem kellene. Én sietve rohanok a sír felé, a­melyet végre is senki ki­ zai számunk 18 oldal.

Next