Budapesti Hírlap, 1895. november (15. évfolyam, 302-328. szám)
1895-11-08 / 306. szám
Budapest, 1895 XV. évfolyam 306. sz Péntek, november 8. Előfizetési árak: Egész évre 11 firt, félévre 7 fit, negyedévre 8 fit 60 kr., egy hónapra 1 fit 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon It. 77. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VÉL, Rökk Szilárd utca é. is. Hirdetések nonparellte-számítással díjszabás szerint Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr.; Szabadelvűség és szabadság. Budapest, nov. 7. A kormánypárti lapok támadták érte, pedig Horánszkynak igaza volt, midőn azt állította, hogy a jelen helyzet, vagy a szolgasághoz, vagy forradalomhoz fog vezetni. Az nem cáfolat, ha a kormány harsonái szembe állítják vele az ezredéves ünnep lakomáit, csillogó meneteit, a városliget csodásan széppé fejlődő szcenáriáját. A szomorú állítás igaz marad. Róma sem látott soha fényesebb meneteket, mint a császárság napjaiban ; a francia forradalom véres jeleneteit a versaillesi bálok pompája előzte meg, amelyekért idegen országok választottjai hosszú utak fáradalmainak tették ki magukat. Az ítélet napja mégis elkövetkezett. El fog következni minálunk is. Kétségbe fogják vonni, hogy állításunk alappal bírna. Mi ezzel szemben hivatkozhatunk nagyon előkelő állású, nem ellenzéki férfiakra, akik e nézetben osztoznak és annak elég nyíltan kifejezést is szoktak adni, mert sajnos, „Magyarország nem érett meg a szabadságra !“ Milyen kevéssé érett meg rá, azt mi tudjuk legjobban. A politikai hatalom szálait a miniszterelnök, vagyis inkább a vezető párt, a gazdasági hatalomét a plutokrácia zászlóvivői tartják kezükben. Érdekeik azonban sok részt közösek, összefonódnak s az egyesülő erők fokozottabb mértékben emelik a szövetségesek hatalmát. Ez a hatalom vállalkozik arra, hogy Magyarországon megfojtson minden szabad mozgást és aláássa az egyének függetlenségét. A harcmodor hasonlósága, a taktika benső rokonsága is elárulja, hogy a célok mind a két táborban azonosak. A kormánypárt szabadelvűnek vallja magát, mindamellett államosítja a polgárok lelkiismeretét is. Haladásának útját a felekezetek, a municipiumok és községek megsemmisített jogainak romjai jelzik. Nem is beszélve a konfiskált egyéni szabadságról. A másik szövetséges társ hasonlóan szabadelvű és szabadelvű gazdasági politikát kíván, olyat, amelynek uralma alatt nemcsak a milliók szaporodhatnak gyorsan, hanem az állam óvakodik korlátot vetni annak a gazdasági fejlődésnek is, melynek végső eredményei a szaporodó regálebevétel, a kivándorlás, a legelővé átalakított szántók, a nép fizikai satnyulása és a hódmezővásárhelyi zavargások. Ledebur beszél arról, hogy a gazdasági politika első feladata a nemzet leggyengébb rétegének segítségére sietni, nálunk rámutatnak azokra az eredményekre, melyeket versenylovaink, gazdasági fejlődésünk legbecsesebb gyümölcse, elérnek. Asszinibola távol mezőin pedig mind sűrűbb lesz a magyar szó és kevesebb a vágy visszatérni a régi hazába, mely munkásfiainak nem tud nyújtani emberies megélhetésre módot. Politikai és gazdasági szabadságunk egyaránt frázissá vált. A törvénybe foglalt jogokat megsemmisíti a gyakorlat, papíron hagyja a hatalmon ülők lelkiismeretlensége. Tudás, tehetség és jellem helyett ennek ellenkezői azok a tulajdonságok, melyek a haladás útját egyengetik. Ennek a rendszernek hű mása az, melyet magyar gazdasági politikának szoktak nevezni, habár nem más, mint az önzésnek az a rendszere, mely Franciaországban a kommünet előidézte, Németországban pedig a szociális forradalom előestéjére állítá a nemzetet. Szabad gazdálkodás a jelszó, igen az a nemzet legbecsesebb örökségének korlátlan elpazarlása. Szabad kereskedés, a börze szabad szédelgésével és milliókba menő játékával. Szabad ipar, a nagy tőkék abszolutizmusával, karfcelekkel, e mellett tönkremenő kisiparossággal. Szabad verseny, de persze megkötve a tőzsde kombinációi, a trustök és cornerek által. Szabad földbirtok, szabad parasztság, de persze teli adóssággal és nyögve annak az állapotnak A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA, Az öngyilkosság - spekuláció. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A modern kultúra fényét elhomályosítja egy csúnya jelenség, amely minden emberbarátot mélyen megszomorít. Nap-nap után látjuk, hogy minden rangú és korú emberek önként és könnyen válnak meg az élettől, ami bizonysága annak, hogy a modern civilizációnak emez úgynevezett áldozatai soha sem fogták fel az élet igazi célját. Úgy elpusztítják az életüket, mint egy semmit, mintegy puszta dacból és eltűnnek az élők sorából, mint egy unalmas társaságból, amelyből egy észrevétlen pillanatban elillanunk. Hát csakugyan annyira jutottunk, hogy az élet elvesztette minden értékét, hogy nem érdemes végig élni, a feloszlási processus természetes bekövetkezéséig ? Hát csakugyan igaz volna, hogy jobb nem is születni? A legtöbb esetben azt mondják, hogy az öngyilkos magával vitte a sírba halála titkát, holott hamar meg lehetne találni a kulcsot e titok megfejtéséhez, ha az öngyilkos szülői vagy környezete idejekorán érdeklődnék az öngyilkos életmódja és lelki élete iránt. Gyakran csak a végét látjuk a tragédiájának, amelyet meg nem érthetünk, mert elkéstünk az előző felvonásokról. Nemcsak férfiak, hanem asszonyok, sőt fiatal leányok is, akik különben töltetlen fegyverhez sem mernek nyúlni, egyszerre csak, a halálvágytól űzve, revolverrel véget vetnek alig megkezdett életüknek. Ismertem egy fiatal leányt (M. I. kisasszony), egy gazdag nemes családnak 18 éves gyermekét, aki maga volt a vidámság s az életkedv — legalább úgy látszott. Szép és rendkívül művelt, a férfiak ünnepelték, az asszonyok irigyelték. Egy ízben, midőn egyik birtokukon időztem, kirándultunk a szomszédos erdőbe, melynek kellő közepén pompás vadászkastély állott, ritka fegyvergyűjteményéről híres. Az egész társaság örömest kívánta látni a gyűjteményt, csak a kisasszony vonakodott s mikor végre nagy rábeszélésünkre velünk jött, a fegyverek közelében olyan ideges nyugtalanság látszott rajta, hogy egészen más volt, mint rendesen. Sötét, félénk tekintettel nézett körül, azután, mihelyt észrevétlenül tehette, kiosont a teremből. Később, midőn folytattuk sétánkat az erdőben, beszélgetésünk során szóba került a tömeges öngyilkosság. Én úgy vélekedtem, hogy a modern öngyilkosságnak legtöbb oka a mai ferde nevelés. A leány erre ezt kérdezte tőlem : — Hát csakugyan oly sokra becsüli ön az életet ? Azt feleltem, hogy — bármennyi bajjal kell is megküzdeni — az élet nagyon kellemes. — Tudja-e — kérdezte hirtelen — hogy miért féltem annyira a fegyverteremben? . . . Megmondom, ha nem tudja. Vannak hangulatok, a melyek öngyilkos gondolatokat támasztanak s olyankor a kísértés nagyon erős, hogy az ember egy lövéssel, vagy tördöféssel véget vessen az életnek, a melyet én, fájdalom, nem tartok olyan sokra, mint ön . . . Hiába iparkodtam eloszlatni sötét gondolatait s meg voltam róla győződve, hogy a fiatal leány a legelső alkalommal megöli magát. Mielőtt elutaztam, figyelmeztettem is szüleit, hogy vigyázzanak a leányukra, kísérjék figyelemmel lelki világát, kinevettek, mivel, hogy az ő leányuk a legvidámabb teremtése a világnak. A kisasszony tényleg épp oly jó kedvet mutatott, mint azelőtt ... és néhány hét múlva a koporsójánál álltam. Főbe lőtte magát „teljesen, ismeretlen okból“. Ezt az esetet csak azért beszéltem el, mert karakterizálni akarom vele, mily hibás az olyan nevelés, midőn a szülők csak egész felületesen ismerik gyermeküket. S most nem tárgyalva a boldogtalan szerelemből elkövetett öngyilkosságokat, áttérek a modern öngyilkosság tipikus formájára, amely a modern nevelésnek és életfelfogásnak következménye. Jellemző e tekintetben egy előkelő fiatal (80 éves) embernek nyilatkozata, aki bűnös életének szintén öngyilkossággal vetett véget. Arra a kérdésemre, hogy az ő életmódja mellett, miként képzeli el magának a jövőjét, így felelt: — Először is én nem akarok megöregedni. Nem tudok borzasztóbb gondolatot az öregségnél s a vele járó kellemetlenségeket és lemondást. Nem akarom életerőmet fentartani az öregség számára, hanem használni akarom, hajlamom és szenvedélyeim szerint. Oly élvezet, amely fölemésztené életerőm utolsó maradékát, az volna a legkívánatosabb nekem. Az én életmódom szerint még kibírom 30 éves koromig, tehát mindössze még két év az életem. Beláthatja, hogy ez nem túlságos hosszú idő, tehát alapos okom van sietni új élvezetek keresésében. Ismétlem : nekem egyáltalán nincs érzékem oly élet iránt, mely csupa munka, csupa önmérséklet és nélkülözés, aminőt az ön tanácsa szerint követnem kellene. Én sietve rohanok a sír felé, amelyet végre is senki ki zai számunk 18 oldal.