Budapesti Hírlap, 1895. december (15. évfolyam, 329-342. szám)

1895-12-01 / 329. szám

Budapest, 1895 XV. évfolyam 329. sz. Vasárnap, december . Előfizetési árak: Egész évre 11 irt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., Rökk Szilárd utca 4. se. Hirdetések nonparente-számítással díjszabás szerint Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Törökország Integritása. Budapest, nov. 80. Abdul Hamid szultán a magyarok barátja. Nem tartozik nekünk semmivel, nem köszönhet nékünk és nem várhat tőlünk semmit. De mivel legnagyobb szorongattatásában, szerencsétlen háborújában, uralkodása kezdetén a magyarok a törökökkel rokonszenveztek az oroszok ellen, ezt a becsületes török el nem felejti s most is szives érzéssel viszonozza. Kiállításunkra a szultán megnyitotta mesés kincsestárát, régiségeit és könyvesházát, ahonnét nemzeti ünnepünkre a Magyarországot érdeklő legszebb emlékek látnak új napvilágot. Kétségkívül a török szultán kiállítása egyik legérdekesebb és legértékesebb része fog lenni a milleniumi ünnepnek, mely magára vonja az egész külföld figyelmét. És mi ezért bizony köszönettel tartozunk Abdul Hamid szultánnak. Annál sértőbb némely német nyelven megjelenő kormánypárti lapnak illetlen viselkedése, mely utánozva a bécsi mintákat, packázik és gúnyolódik Törökországon ok nélkül és éppen akkor, midőn uralkodója és népe a legnagyobb bajban van. Olcsó mulatság a törököt szidni s még olcsóbb hősködés a papiroson megfenyegetni. Baja, az igaz, nem esik tőle, de akadhat ellenségünk, ki besúgja a szultánnak azért, hogy félrevezesse és megharagitsa s kincseinek visszatartására bírja. Bizonyosan van olyan hivatalnoka, ki nem szívesen látja, ha a török császár kincstára Budapesten közszemlére kerül. Minek ezek kezébe fegyvert adni ? Ami pedig a politikát illeti, csakugyan botrányos igazságtalanság a szultán és Törökországot okozni sok olyan bajért, amit mások okoztak. Annak az örmény özvegyasszonynak, ki Erzerumban az angol konzult és Angliát megátkozta, mondván, hogy az örmény népet megcsalta, egyszerű keserűségében alighanem legtöbb igaza volt. Az örmény akciót e tavasszal Anglia indította meg, Anglia követelte a reformokat, Angliában bízva, tört ki az örmény lázadás Konstantinápolyban, ennek következtében történtek a borzasztó mészárlások, s ismét Anglia volt az, mely flottademonstrációval és külügyminiszterének a szultánt sértő és fenyegető beszédeivel Törökországot megalázta s ezzel csak újabb olajat öntött a tűzre. Most pedig a viszály a porta és nagyhatalmak között a reformokfogadása után megújult ama maka ,vetélés miatt, hogy hat hadihajó helyett tizenkét idegen páncélos szörnyeteg horgonyozzon Konstantinápoly kikötőjében s lőhesse romba a várost, a mecseteket, a palotát s tegye Európa akaratától ily módon teljesen függővé a török császárt és kormányát. Igen természetes, hogy ettől a szultán vonakodik. De hiába kér, a nagykövetek nem engednek s ebből újabb veszedelmes bonyodalom keletkezhetik. Ha a szultán nem fogadta volna el a hatalmak propozícióit, ha nem nyomta volna el a lázadást, ha nem tesz ünnepies ígéretet, hogy keresztül viszi a reformokat, úgy volna oka a bizalmatlanságnak és kényszerítő hadi tüntetésnek. De mivel Konstantinápoly nyugodt s török katonaság van ott elég, a szultán jóindulatú és adott szava biztosíték, a követek és idegenek védelmére a hadihajók és más idegen lobogójú gőzösök elégségesek s végül, ha szükséges volna, a közelfekvő flották bármikor keresztül törhetnek a Dardanellákon, nem lévén a törököknek bátorságuk az idegen hajóhadakra lőni s igy az európai háborút fejekre vonni: mindez okoknál fogva a második őrhajóknak Konstantinápolyba küldése céltalan s egyenesen a szultán személye ellen szóló veszedelmes tüntetés. Bizalmatlanság az ő személye iránt, tekintélyének lerontása, szuverenitásának tagadása és megalázása, az örmények fölbátorítása, a törökök fölingerlése, tehát nem békítés, hanem fenyegetés. Lehet, hogy a szultán kiadja a fermánt, hogy a hajók jöhetnek, lehet, hogy a nélkül is bemennek s talán nem lesz belőle veszedelem, de, hogy ha lenne, a felelősség az újabb vérengzésekért ezentúl nem a szultánt, hanem A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Az okos asszony. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Annyiszor mondták a főispánnénak, hogy ő a földkerekség egyik legokosabb asszonya, hogy végül csak elhitte. A férjénél sokkal okosabb volt. Okosokkal! Már az is, hogy szegény leány létére el tudta magát vétetni azzal a hozományvadászszal ... És okosabb volt a vármegyei ellenzéknél is, mert ebédlőtermében, hol a jó háziasszony szives mosolyával elnökölt, sorra megszelídültek a megye állapotján kesergő kurucok. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy tulajdonképpen a főispánné kormányozta a megyét. Férfi csak úgy veheti igazán hasznát az eszének, ha bátor is; asszony csak úgy, ha szép is. Ez a kellék nagy mértékben volt meg a főispánnéban. Kissé hideg, de imponálóan szép asszony volt még akkor is, mikor a Zsuzsa leánya már hosszú ruhát viselt. Különösen esti csillárfény mellett volt szép, ha mélyen kivágott ruhában mutatta magát. Micsoda válla volt! Ha a válla havas fehérségéhez méltó hasonlatot akarnék keresni, meg kellene másznom a Rigi vagy Pilatusz gleccseres ormait. Egy őszi nap reggelén történt — a főispánná fölséges vállát akkor nehéz selyem pongyola takarta — hogy a szép asszony hoszszas gondolkozás után igy szólt méltóságos hitestársához : — Elhatároztam, hogy Zsuzsát hozzá fogom adni Csehváryhoz. Az említett Csehváry két nap óta mint aljegyző szolgálta a vármegye közönségét és azelőtt való nap tett első látogatást a főispánoknál. Hogy a szép asszony hirtelen elhatározása némileg érthető legyen, meg kell jegyeznem, hogy a fiatal úr köztudomás szerint csak valami tiszteletreméltó családi tradíció kedvéért hajtotta magas ioggalóra nyakát a hivatalos iga alá, egyébként pedig a megye legtekintélyesebb, leggazdagabb és ennél fogva legfelfuvalkodottabb birtokos családjának egyetlen örököse volt. A főispánt, aki nagyon mély, de talán éppen azért kissé lassú gondolkozása az volt, zavarba ejtette feleségének határozott kijelentése. — Hát Csehváry el akarja venni Zsuzsát? Az asszony ajkán kicsinylő mosoly váltotta föl a rendes madonna kifejezést, — ő néha nagyon fölényesen mosolygott — de aztán elnéző hangon kezdte magyarázni urának: — Nem akarja! Hogyan is akarná, mikor tegnap látta először? De majd lesz rá gondunk, hogy akarja . . . Ha az asszony mondja, akkor úgy is lesz — a főispán legalább megesküszik rá. Hiszen nemrégiben a megyebizottsági tagok nem akarták megszavazni a csánki szárnyvasút szubvencióját, kézzel-lábbal védekeztek ellene, tiltakoztak és szónokoltak, végül pedig — a főispán meglepetésére — nagy többséggel megszavazták. Mert az asszony akarta! A következő héten bizalmas kis társaság ebédelt a főispánnál, többnyire ifjabb megyei tisztviselők, köztük Csehváry is. Mikor egypár nap múlva látogatást tett szives gazdáinál, az asszonyok éppen ki akartak kocsizni. — A maga kedvéért nem maradunk itthon, — mondta ő szép méltósága, — de elvissszük magunkkal. . . Az aljegyző szabadkozott, de a méltóságos asszony szeretetreméltó erőszakoskodással beültette a kocsiba, szembe magával, a kis ülésre. És megint egy héttel később Csehváry azon vette észre magát, hogy mindennapos vendégük a főispánéknak. Miközben a méltóságos úr kegyének verőfényében sütkérezett és a méltóságos aszszony büszke szépségéért lelkesedett, alig ért rá tudomást venni Zsuzsáról. A leány különben sem hasonlított az édesanyjára, tulajdon nagy kárára inkább az apja leánya volt. Nagycsontra, szőke leány, aki rettenetesen roszul zongorázott, keveset beszélt és csak olykor mutatott némi lelki fölindulást, ha egy lovassági kard csörgése, vagy lópatkó csattogása hallatszott az ablaka alatt. Csehváry azt az észrevételt tette magában, hogy Zsuzsa kisasszonynak ez a csudálatos, rögeszmeszerű szimpátiája a hadsereg lovas része iránt, az egyetlen igaz női vonás, melyet rajta fölfedezhetett. Egyébként pedig azt sem titkolta el önmaga előtt, hogy a főispáni esték sokkal élvezetesebbek volnának, ha nem járnának azzal a kötelezettséggel, hogy az ember hébekorba Zsuzsának is mondjon egy pár udvarias bókot. Mai számunk 32 oldal.