Budapesti Hirlap, 1896. január (16. évfolyam, 1-30. szám)

1896-01-01 / 1. szám

Budapest, 1896. XVI. évfolyam I. sz. Szerda, január 1. Előfizetési árak: Egész évre 11 firt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparellte-számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. *-->%f............ r " ■- 1890. Budapest, dec. 31. Ránk borai az este, utolsó estéje, végső éjszakája a haldokló esztendő­nek. Mire a szép téli és csillagseregei megfutják égi pályájukat s lehanyatla­­nak a nyugati határon, vagy elsápadva beleolvadnak a menyboltozat kék szí­­nébe: akkorra, a­ ránk virradó 1896 első hajnalán megkondulnak az ország összes templomaiban a harangok, hogy megreszket bele a téli levegő és hirde­tik az ezredév örömét, az ezredév di­csőségét, az ezredév reményét a ma­gyar nemzetnek. Ezer éve, hogy leszabott a Kárpát hegyeiről Árpád daliás lovas csapatja; ezer éve, hogy ’ elfoglalta ez országot, ezer éve, hogy itt birkózik, itt küzködik a magyar faj és most leborul hála­imádságra és országos áldomásra ké­szül e rengeteg idő emlékére. Csak az Isten a tudója, hogy mi­lyen csoda ennek a nemzetnek a tör­ténete. Nem az, hogy egy lovas­csapat itt megfészkeli magát és hazát hódít utódainak. Nem az, hogy első királyai­nak három évszáza csodás vegyüléke a korszakos férfiaknak és a pártos test­­vérháborúnak. Nem az, hogy rajta ütött tatár, öldöklötte és pusztította török, a lelkét próbálta testéből ki­vágni a német, hanem az, hogy évszá­zakon át idegen nyelven kormányoz­ták, egy holt nyelv kultúrája állta útját egy nemzeti kultúra keletkezésé­nek és ezzel magának a nemzetnek megalakulása a XIX. század végének a problémája lett, és a csoda az, hogy e probléma forrongását ma szemünkkel látjuk. Látjuk, hogy a nemzetek ősfor­rása , a népi j­­eldem feltör az idegen mintákon keletkezett irodalomba, azon keresztül újjáalakítja századokon át korrumpált arisztokratikus osztályokat és betörve az idegen származású polgár­ságba, teremt magyar polgári osztályt, a­mi eddig nem volt és a­mi nélkül modern nemzet egyáltalán nincsen. A magyar nagylelkű, vendégsze­rető, jó kedvű, szabadságszerető volt mindig. Ez biztosította neki az-évszázról évszázra folyton-fol­ ion­­­je "bekötözött és beterejiített idegei! " az érzület a kapa, v­ív ama kapuja, a melyen az idegen eredetű városaink bevonulnak a magyar nemzetiségbe. Látjuk nőni, gyarapodni, széppé és nagggyá fejlődni városainkat és fölfej­lődésük arányában gyönyörrel látjuk megmagyarosodásukat is. Első­sorban valamennyi közül a fővárost, a­mely így haladván, egy pár évtized múlva egymaga egy millió lélekszámú ma­gyar város lesz. Soha sem volt a ma­gyarnak ilyen fővárosa. Sok évszáz vi­harzott rajtunk, hogy nem volt az or­szágban összesen egy millió magyar. Ma a főváros maga káprázatos kifejlő­désével, szédületes fölemelkedésével a magyar fajnak, a magyar nyelvnek, a magyar kultúrának, Árpád nemzetének félelmetes tábora és isegy kis idő még, és bevehetetlen, meg nem ostromolható erőssége lesz. És utána mennek emelkedve és gyarapodva kisebb és nagyobb empo­­riumai a magyar szellemnek, a gyö­nyörű Dunántúl Szombathely, Kanizsa, Pécs, Győr; a nagy magyar síkságból kiemelkedve Arad, Nagyvárad, Debre­cen és az öntudatos vitéz, a megváltó Szeged, a magyar lélekzetnek felével termékenyítve s életre hivó tenger vi­dékeket. A Gondviselés vezető kezét látom a nemzet vállán, midőn mindezeket sze­mlélem és beletekintvén a jöven­dőkbe, könybe lábad a szemem. Nagy­nak, dicsőnek, múltjához méltónak vo­nul föl a jövendőkbe a magyar nemzet. Históriai küldetést viszen férfias vállán és mentül többet vérzett érette, annál kevésbbé roskadt meg alatta. r 1 A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA, Amerikai kávés a Logody-utcában. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Ledér Miska apját Lédernek hívták. Tö­kéletlen nevelési rendszerünknél fogva mind­nyájan tudunk annyit németül, hogy Leder annyit tesz: bőr, ledér pedig annyit tesz: könnyű erkölcsű. Mikor Miska kibújt az apja bőréből és Ledér lett, csak jó ízlésének adta tanúbizonyságát. Erkölcsei azonban mit sem változtak. Csöndes, korán fekvő, korán kelő fiatalember volt, a­ki kávéház helyett tejcsar­nokban reggelizett, billiárdozás helyett sakko­zott, kártya helyett dominózott és színház he­lyett — sehová sem járt. De sok jó és nagy szenvedélyek szunnyadtak benne, ő egy igazi szamárbőrbe bújt oroszlán volt. Minden szerdán délután kettő és három közt megjelent nálam és mindaddig ott ma­radt, mig meg nem untam magamat. (Mert ha meguntam magamat, eltávoztam.) Elszitta egy pár cigarettámat és behamuzta a medvebőrö­met, melyet egy tisztelőmtől kaptam, a­ki az­zal akart becsalni ötven forintnyi tartozásom megfizetésébe. Fölösleges megjegyeznem, hogy megvesztegethetetlen jellemű ember vagyok, a a medvebőr ajándék dacára megmaradtam adósnak. Egy napon Ledér Miska kedden jelent meg nálam. Valaminek történnie kellett. Szó nélkül c­igarettára gyújtott, a szokott hamut is szó nélkül a szokott medvebőrre rázta. Az­után egy levelet nyújtott át nekem. A levél igy szólt: Tisztelt uram! Becsületszavamat adom önnek, hogy önt holnap, szerdán, délután három órakor a budai Logody-utcában levő Grübl-féle kávéházban pofon fogom ütni. Kiváló tisztelettel Senki Pál. — Mit szólsz hozzá? — kérdé kíván­csian. — A levél igen világos. — Azt nem lehet tagadni. — Te rád nem tartozik. — Nem-e? Hisz halálosan meg vagyok benne sértve? — Az igaz, de ki által ? — Ki által? Éppen ez a kérdés. — Ez nem kérdés. Egy dzsentelmen nem reflektál névtelen levelekre. Senki sem fog azért párbajképtelennek mondani soha, a­zért egy névtelenül gorombáskodó levelet szó nélkül zsebre vágtál. — Lehet, hogy igazad van.’ Még egy utolsó cigarettára gyújtott és eltávozott. t*! Másnap délután öt órakor megjelent a lakásomon. — Nos ? Kérdem kíváncsian. — A végzet betelt, — monda tompa hangon. — Hogyan? — Pofonütöttek. — Budán? —■ A Logody-utcában. — a­ Gruibl-féle kávéházban? — Délután három órakor. — Hallatlan! — Én is ezt mondom. — Hogy történt a dolog ? Ledér kényelembe helyezte magát. Rá­gyújtás, hamu, medvebőr stb. — Engem, — kezdő elbeszélését, — fő­képp az izgatott, hogy a Grübl-féle kávéházat még hirből sem ismertem és a Logody-utcában sohsem jártam. Miért tűzte ki az ismeretlen éppen oda a találkozót? Este­felé már olyan lelki állapotban voltam, hogy átsétáltam Bu­dára, vagy húszszor végig mentem a Logody­­utcán és a kávéházat kívülről fixíroztam. Ez egy kicsit lecsillapított. Az éjszakám azonban meglehetősen nyugtalan volt. A délelőttömről nem is beszélek. A­mint a három óra közele­dett, gyötrelmeim ’ rekedtek. Egy belső szó­zat ordított bennem Ha v­an megy oda, gyáva vagy . . . — Pardon. Mór ■ mi szózatnak, hogy szán ' hogy te azt a levelet . — De tudtam e szózatnak . . . Denk,­n folyt­a­tása bensőn tem a harcot és , hogy pont háromr legyek . . . — Hallatlan emb pofon vágják, mindig ember. És te még koc.­m Ez a legnagyobb fényűzés, életemben láttam . . . — Hja, ez a végzet, v­i­ssza fölött , a fali óra bárra ütött, mikor a kávéházba beléptem. Kis számú, de válogatott társaság annak a belső , senki sem tudta, elég volt a belső komnegyed háromig akkor elveszitet­­­­­tam magamat,­­rübl - kávéházban . ! Ahoz, hogy órán érkezik az gtál oda . . . Iyet valaha Mai számunk 24 oldal.

Next