Budapesti Hírlap, 1896. február (16. évfolyam, 31-59. szám)
1896-02-14 / 44. szám
Budapest, 1808. XVI. évfolyam 44. sz Péntek, február4. Előfizetési árat: Egész évre 11 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és lap tulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonpareille- számítással díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Ferdinand és Boris. Budapest, febr. 13. Andrássy Gyula gróf azt ajánlotta, midőn Kóburg Ferdinándot 1887-ben Bulgária fejedelmévé választották, hogy Ausztria és Magyarország nem törődve a portával és Oroszországgal, ismerje őt el Bulgária fejedelmének s minthogy Olaszország és Anglia kezdettől fogva a bolgár kérdésben velünk tartott, minden valószínűség szerint ezek is elismerték volna. Sorban következtek volna a kevésbbé érdekelt hatalmak s akkor a török császár is Közép-Európa és Anglia befolyása alatt állott. Igaz ugyan, hogy Oroszország III. Sándor cár alatt soha hozzá nem járult volna a bolgár viszonyok ilyetén rendezéséhez, de a papiros óváson túl katonai készületlensége folytán nem mehetett volna. Ezt az óvást pedig így is megtette. Csakhogy Andrássy fölfogásában Kálnoky nem osztotta, részint konzervatív félénkségből s részben oroszbarát hajlandóságból, melyet szt.-pétervári nagykövetségéből hozott magával. így tehát Kóburg Ferdinand európai szankció nélkül uralkodott a bolgár nép törvényhozásának választásából Bulgárián és Kelet-Rumélián. Oroszország pedig öszszes konzulait és képviselőit visszahívta. Sztambulov ezzel nem sokat törődött, talán még örült is neki, hogy sem Oroszország, sem Európa nem szólhat bele az el nem ismert Bulgária belügyeibe s ez annál szabadabban fejlődhetett. Ámde a hiú herceg nem azért ment Bécsből Szófiába, hogy ott államot alkosson s annál kevésbbé, hogy Sztambulov erős akaratának gyönge eszköze legyen; az ő udvari levegőben növekedett fölfogása a királyi címet kereste s a felséges uralkodókat megillető tisztelgéseket, ha bárhol Európában más valamely szuverénnel, vagy herceggel találkozik. Ő nem szeretett inkognito utazni, neki katonai parádé kellett a pályaudvaron s a kíséreteknek kölcsönös bemutatása s meghivók az udvari ünnepségekhez, hol a királyok jobbján első helyre ültessék. Kabátját igy is teleakgatta rendjelekkel, ha nem is a legelsőkkel s minden esztendőben kétszer lefesttette magát. Kár volt tehát őt el nem ismerni, mert ezzel kielégítették volna és hívünk maradt volna, igy pedig olthatatlan szomjjal vágyott az elismerés és a szuverenitás után. S mert ebben Oroszország tagadása gátolta meg, évek óta minden igyekezete a muszka cár kibékítésére irányult s hogy őt megnyerje, minden lehetőt és lehetetlent elkövetett. Az oroszok gyűlölték Sztambulovot, Ferdinánd pedig ki nem állhatta, tehát föláldozta. A Bulgária önállóságát védő pártot, melynek trónját köszönhető, tönkretette s az orosz pártot maga segítette uralomra. A szívességeket, melyekkel Ferenc József király s Ausztria és Magyarország elhalmozták, elfelejtette s régi hazájától elfordult, végre még feleségét is föláldozta, s katolikus hitét megtagadta, a pápával is összeveszett s mint egykor Ábrahám Izsákot Istennek fölajánlotta bűnei bocsánatáért, azonképpen Ferdinánd Boris fiát II. Miklós cárnak ajánlotta föl, hogy neki kegyesen megbocsásson. II. Miklós cár szívesen engedett a kérésnek, Ferdinándnak keresztkomája lesz, őt fejedelemnek elismeri s a szultán által elismerteti, Bulgáriát pedig követje által pártfogásába, azaz birtokba veszi. Az anya kebléről letépték a két éves gyermeket, mert az asszony feltette szülöttjének lelki üdvösségét. Az anya összerogyott, majd meghalt, beteg lett, elment, magával vitte szopós kisdedét, ott hagyta férjét és fiát. Visszatér-e, vagy sem, ha az idő megvigasztalta, az a szerencsétlen nőnek magánügye, ki Ferdinánd oldalán boldogságot Bulgáriában nem leshető. Európa nem folytat érzelmi politikát, Európa tudomásul veszi a Bulgáriában történteket, Európa Ferdinánd proklamációját is mosolyogva olvasta, hogy annyira szereti a bolgárokat, hogy érték elszakad a nyugattól s üdvözli „Kelet hajnalát“. Ha nem csak Boris, de maga Ferdinánd is kitérne, Európa azzal sem sokat törődnék. Mindazáltal Boris trónörökös áttér A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A szobaasszony férjhez ment. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Elmondok egy történetet, a melynek morálja nincs ugyan, de azért igaz történet. Jogász koromban a Lónyay utcában, akkor még nyiú-utcában laktam, egy óriás, szomorú bárkaszárnyában, ahol csak kétféle ember tanyázott: szobaasszony és szobám. Egy harmadik semleges emberfaj is lappangott a házban, de erről nincs mit mondanom. A szobaasszonyok férjét értem. Jelentéktelen, csendes emberkék voltak, kik korán reggel, mikor a szobaur még mélységesen kortyogott ágyában, valami távoli gyárba vagy műhelybe mentek és este, mikor a szobaur becsöngetett a kapun, már békén aludtak a konyha mögött levő zugolyban. A szobaasszonyok több társadalmi kasztot alkottak, épp úgy, mint a szobaurak is. Elöl, az utca felé, laktak a mgysádok. Többnyire kicsi hivatalnoknők voltak, akik bejáró cselédet is tarthattak. Ezek csak a hátsó kis szobát adták ki bérbe, ők maguk csipkefüggönyös szalonban laktak, melynek almáriumán befőttes üvegek hivalkodtak. Néhányan közölök fűzőt viseltek és bodrosan felsütötték a hajukat; ezeknek nagyban udvaroltak a szobauraik. Maguk között is nagysádnak szólították egymást és hajmeresztő pletykákat tudtak a szomszédasszonyukról. Néha keményen összevesztek és olyankor kiállottak a nyitott ámbitusra, nyelvelni. — Nagysád szemtelen! — Nagysádkofa! mondták egymásnak. A gyűrűs ujjacskáik pedig oly görcsösen mozogtak a levegőben, mintha bele szeretnének markolni egymás bodros frizurájába. Azok hátul, a második udvarban, csendesebbek voltak. Szegény öreg özvegyasszonykák, akik bérbe adták az egész lakásukat és maguk a konyha zugában húzódtak meg, egy zöld függöny mögött. Nem is tudom, hogy hány ember lakott a második udvaron, de úgy képzelem, hogy lehetett vagy egy falura való. Vasárnap délután néha hosszú menetben jöttek ki rejtekükből, vecsernyére és a mentek városligetbe. Furcsán fésülködő, szigorú öregasszonyok, akiknek olyan merev és hosszú nyakuk volt, mint a boros butóliának. Nagy, virágos kendőt viseltek a vállukon. Aztán töméntelen sok leány, köztük púpos és sánta leányok és félretaposott sarkú, csinos, kacér varróleányok. És mogorva képű, puffadt arcú öregasszonyok. Egy nap egy szenzációs esemény történt a házban: a háziurunk meghalt. Soha sem láttam az öreget, csak a köhögése hallatszott le néha az udvarra. Ámbár öt esztendő óta egyszer sem hagyta el a szobáját, az éleskarma, hosszú keze elért a harmadik emeleti udvari lakásokba is, ahonnan könyörtelenül elvitte a hanyag bérfizetők varrógépét és ágyneműjét. A házat és vele az összes szobaasszonyokat és szobaurakat Nelli kisasszony örökölte, a házi úr húga. A kisasszony túl lehetett már az ötven esztendőn és arcban csodálatosan emlékeztetett a harapófogóra. Budán már volt két nagy háza, Újpesten is egy, de szívós kitartásával ezt a negyediket is elütötte a rokonsága kezéről. Talán házgyűjteményt akart magának berendezni. Esztendők óta mindennapos volt a beteg háziárnás, akinek azzal hizelgett, hogy a lakók ellen uszította, meg a házmestere ellen. Nelli kisasszony egy különös rendelettel tette nevezetessé a kormányra lépését. A házban csak oly portásokat tűr meg, akik törvényesen megesküdtek. A vadházasságban élők vagy esküdjenek meg a pap előtt, vagy hurcolkodjanak ki . . . Három héttel később a szobaasszonyom szerényen bekopogtatott az ajtómon és szokott suttogó hangján mondta: — Ne vegye rosz néven a doktor úr, ha vasárnap kissé hangosabban, leszünk, mint egyébkor . . . Sok vendégünk lesz . . . — Valami mulatságot rendeznek nagysádtok ? (Az én szobaasszonyom is a nagysádok sorába tartozott.) — Lakodalom lesz ... — És ki esküszik? — Én esküszöm — az urammal . . . Az arca lángvörös volt és én nem is intéztem hozzá több kérdést. Megjegyzem, hogy az én szobaasszonyom semmiben sem hasonított a többi nagysághoz. Csúnya, de ritka rokonszenves asszony volt és arcának kellemes rútságán — mert hiszen olyan is van — szívesen pihen meg az ember szeme. Ő soha sem kofáskodott és soha sera pletykázott a szomszédnőivel, láthatólag ke- Mai számunk 18 oldal.