Budapesti Hírlap, 1896. február (16. évfolyam, 31-59. szám)

1896-02-14 / 44. szám

Budapest, 1808. XVI. évfolyam 44. sz Péntek, február­­4. Előfizetési árat: Egész évre 11 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és lap tulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille- számítással díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Ferdinand és Boris. Budapest, febr. 13. Andrássy Gyula gróf azt ajánlotta, midőn Kóburg Ferdinándot 1887-ben Bulgária fejedelmévé választották, hogy Ausztria és Magyarország nem törődve a portával és Oroszországgal, ismerje őt el Bulgária fejedelmének s minthogy Olaszország és Anglia kezdettől fogva a bolgár kérdésben velünk tartott, min­den valószínűség szerint ezek is elis­­merték volna. Sorban következtek volna a kevésbbé érdekelt hatalmak s akkor a török császár is Közép-Európa és Anglia befolyása alatt állott. Igaz ugyan, hogy Oroszország III. Sándor cár alatt soha hozzá nem járult volna a bolgár viszonyok ilyetén rendezéséhez, de a papiros óváson túl katonai készületlen­­sége folytán nem mehetett volna. Ezt az óvást pedig így is megtette. Csakhogy Andrássy fölfogásában Kálnoky nem osztotta, részint konzervatív félénkség­ből s részben oroszbarát hajlandóság­ból, melyet szt.-pétervári nagykövetsé­géből hozott magával. így tehát Kó­burg Ferdinand európai szankció nél­kül uralkodott a bolgár nép törvény­­hozásának választásából Bulgárián és Kelet-Rumélián. Oroszország pedig ösz­­szes konzulait és képviselőit visszahívta. Sztambulov ezzel nem sokat törő­dött, talán még örült is neki, hogy sem Oroszország, sem Európa nem szólhat bele az el nem ismert Bulgária belü­gyeibe s ez annál szabadabban fej­lődhetett. Ámde a hiú herceg nem azért ment Bécsből Szófiába, hogy ott államot alkosson s annál kevésbbé, hogy Sztambulov erős akaratának gyönge eszköze legyen; az ő udvari levegőben növekedett fölfogása a ki­rályi címet kereste s a felséges ural­kodókat megillető tisztelgéseket, ha bárhol Európában más valamely szuve­rénnel, vagy herceggel találkozik. Ő nem szeretett inkognito utazni, neki katonai parádé kellett a pályaudvaron s a kíséreteknek kölcsönös bemutatása s meghivók az udvari ünnepségekhez, hol a királyok jobbján első helyre ül­tessék. Kabátját igy is teleakgatta rend­jelekkel, ha nem is a legelsőkkel s min­den esztendőben kétszer lefesttette ma­gát. Kár volt tehát őt el nem ismerni, mert ezzel kielégítették volna és hí­vünk maradt volna, igy pedig oltha­­tatlan szomjjal vágyott az elismerés és a szuverenitás után. S mert ebben Oroszország tagadása gátolta meg, évek óta minden igyekezete a muszka cár kibékítésére irányult s hogy őt meg­nyerje, minden lehetőt és lehetetlent elkövetett. Az oroszok gyűlölték Sztambulo­­vot, Ferdinánd pedig ki nem állhatta, tehát föláldozta. A Bulgária önállósá­gát védő pártot, melynek trónját kö­szönhető, tönkretette s az orosz pártot maga segítette uralomra. A szívessége­ket, melyekkel Ferenc József király s Ausztria és Magyarország elhalmozták, elfelejtette s régi hazájától elfordult, végre még feleségét is föláldozta, s katolikus hitét megtagadta, a pápával is összeveszett s mint egykor Ábra­­hám Izsákot Istennek fölajánlotta bű­nei bocsánatáért, azonképpen Ferdi­­nánd Boris fiát II. Miklós cárnak aján­lotta föl, hogy neki kegyesen meg­bocsásson. II. Miklós cár szívesen engedett a kérésnek, Ferdinándnak keresztkomája lesz, őt fejedelemnek elismeri s a szul­tán által elismerteti, Bulgáriát pedig követje által pártfogásába, azaz bir­tokba veszi. Az anya kebléről letépték a két éves gyermeket, mert az asszony fel­tette szülöttjének lelki üdvösségét. Az anya összerogyott, majd meghalt, beteg lett, elment, magával vitte szopós kis­dedét, ott hagyta férjét és fiát. Vissza­tér-e, vagy sem, ha az idő megvigasz­talta, az a szerencsétlen nőnek magán­­ü­gye, ki Ferdinánd oldalán boldogságot Bulgáriában nem leshető. Európa nem folytat érzelmi politikát, Európa tudo­másul veszi a Bulgáriában történteket, Európa Ferdinánd proklamációját is mosolyogva olvasta, hogy annyira sze­reti a bolgárokat, hogy érték elszakad a nyugattól s üdvözli „Kelet hajnalát“. Ha nem csak Boris, de maga Ferdi­nánd is kitérne, Európa azzal sem so­kat törődnék. Mindazáltal Boris trónörökös áttér A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A szobaasszony férjhez ment. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Elmondok egy történetet, a melynek mo­rálja nincs ugyan, de azért igaz történet. Jogász koromban a Lónyay­ utcában, ak­kor még nyiú-utcában laktam, egy óriás, szo­morú bárkaszárnyában, a­hol csak kétféle em­ber tanyázott: szobaasszony és szobám­. Egy harmadik semleges emberfaj is lappangott a házban, de erről nincs mit mondanom. A szo­baasszonyok férjét értem. Jelentéktelen, csen­des emberkék voltak, kik korán reggel, mikor a szobaur még mélységesen kortyogott ágyá­ban, valami távoli gyárba vagy műhelybe mentek és este, mikor a szobaur becsöngetett a kapun, már békén aludtak a konyha mögött levő zugolyban. A szobaasszonyok több társadalmi kasz­tot alkottak, épp úgy, mint a szobaurak is. Elöl, az utca felé, laktak a mgysádok­. Több­nyire kicsi hivatalnoknők voltak, a­kik bejáró cselédet is tarthattak. Ezek csak a hátsó kis szobát adták ki bérbe, ők maguk csipkefüggö­­nyös szalonban laktak, melynek almáriumán befőttes üvegek hivalkodtak. Néhány­an kö­zölök fűzőt viseltek és bodrosan felsütötték a hajukat; ezeknek nagyban udvaroltak a szo­bauraik. Maguk között is nagysád­nak szólí­tották egymást és hajmeresztő pletykákat tud­tak a szomszédasszonyukról. Néha keményen összevesztek és olyankor kiállottak a nyitott ámbitusra, nyelvelni. — Nagysád szemtelen! — Nagysádkofa! mondták egymásnak. A gyűrűs ujjacskáik pe­dig oly görcsösen mozogtak a levegőben, mintha bele szeretnének markolni egymás bodros fri­zurájába. Azok hátul, a második udvarban, csen­desebbek voltak. Szegény öreg özvegyasszony­­kák, a­kik bérbe adták az egész lakásukat és maguk a konyha zugában húzódtak meg, egy zöld függöny mögött. Nem is tudom, hogy hány ember lakott a második udvaron, de úgy képzelem, hogy lehetett vagy egy falura való. Vasárnap délután néha hosszú menetben jöttek ki rejtekükből, vecsernyére és a mentek városli­getbe. Furcsán fésülködő, szigorú öregasszonyok, a­kiknek olyan merev és hosszú nyakuk volt, mint a boros butóliának. Nagy, virágos kendőt viseltek a vállukon. Aztán töméntelen sok leány, köztük púpos és sánta leányok és félre­taposott sarkú, csinos, kacér varróleányok. És mogorva képű, puffadt arcú öregasszonyok. Egy nap egy szenzációs esemény történt a házban: a háziurunk meghalt. Soha sem lát­tam az öreget, csak a köhögése hallatszott le néha az udvarra. Ámbár öt esztendő óta egy­szer sem hagyta el a szobáját, az éleskarma, hosszú keze elért a harmadik emeleti udvari lakásokba is, a­honnan könyörtelenül elvitte a hanyag bérfizetők varrógépét és ágyneműjét. A házat és vele az összes szobaasszonyo­kat és szobaurakat Nelli kisasszony örökölte, a házi úr húga. A kisasszony túl lehetett már az ötven esztendőn és arcban csodálatosan emlékeztetett a harapófogóra. Budán már volt két nagy háza, Újpesten is egy, de szívós ki­tartásával ezt a negyediket is elütötte a rokon­sága kezéről. Talán házgyű­jteményt akart ma­gának berendezni. Esztendők óta mindennapos volt a beteg háziárnás, a­kinek azzal hizelgett, hogy a lakók ellen uszította, meg a házmes­tere ellen. Nelli kisasszony egy különös rendelettel tette nevezetessé a kormányra lépését. A ház­ban csak oly portásokat tűr meg, a­kik tör­vényesen megesküdtek. A vadházasságban élők vagy esküdjenek meg a pap előtt, vagy hur­­colkodjanak ki . . . Három héttel később a szobaasszonyom szerényen bekopogtatott az ajtómon és szokott suttogó hangján mondta: — Ne vegye rosz néven a doktor úr, ha vasárnap kissé hangosabban, leszünk, mint egyébkor . . . Sok vendégünk lesz . . . — Valami mulatságot rendeznek nagysád­­tok ? (Az én szobaasszonyom is a nagysádok sorába tartozott.) — Lakodalom lesz ... — És ki esküszik? — Én esküszöm — az urammal . . . Az arca lángvörös volt és én nem is in­téztem hozzá több kérdést. Megjegyzem, hogy az én szobaasszonyom semmiben sem hasonított a többi nagysághoz. Csúnya, de ritka rokonszenves asszony volt és arcának kellemes rútságán —­ mert hiszen olyan is van — szívesen pihen meg az ember szeme. Ő soha sem kofáskodott és soha sera pletykázott a szomszédnőivel, láthatólag ke- Mai számunk 18 oldal.

Next