Budapesti Hírlap, 1896. március (16. évfolyam, 60-90. szám)

1896-03-01 / 60. szám

Budapest, 1896. XVI. évfolyam 60. sz Vasárnap, március . Előfizetési árak: Egész évre 11 fit, félévre 7 fit, negyedévre 8 fit 50 kr., egy hónapra 1 fit 20 kr. Megjelentse mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille-számítással díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 hr., vidéken 5 kr. Bilinszki és Lukans. Budapest, febr. 29. Az osztrák kincstár őre elég me­rész volt újból kimondani, hogy a föld­adót le fogja szállítani másfél millió­val. Sőt elmegy tovább is, mihelyt e lépésnek akadályai el lesznek hárítva. Ha életbe lép az adók új rendszere, szebb napok virulnak az osztrák me­zőgazdaságra, mert Bilinszki abban a helyzetben lesz, hogy a föld adóját 10, sőt 15 százalékkal szállíthatja le, a­mi nemsokára el fog következni. Ez a tény egymagában elég arra, hogy aggoda­lommal töltse el a magyar gazdákat, mert bizonyos, hogy még ha a kvóta nem változik is, roszabb helyzetbe jut­nak a mainál s kérdés, megbírják-e a versenyt az osztrákokkal szemben, kik a leszállított földadó mellett olcsóbban termelhetnek, mint a mi, máig is sú­lyosabban terhelt, gazdáink. Ily módon a vámterület közössége mellett felviruló osztrák iparhoz csat­lakozni fog a terheitől fölmentett osz­trák mezőgazdaság emelkedése. Ezzel ellentétben föl fog hangzani a panasz a Lajtán innen az osztrák ipar növekvő versenye miatt s ezekhez fog járulni az a tény, hogy gazdáink vagy kiszorulnak az osztrák piacokról, vagy olyan árakon fogják adni termé­keiket, a­melyek mellett megélhetnek az osztrákok, de ők nem. Ezt a felhőt még nem vették észre kiegyezési poli­tikusaink, pedig az ebből folyó vesze­delem biztosabban el fog érni bennün­ket minden másnál. Ha a nemzet sarkára nem áll, Bánffy és Lukács a béke kedvéért bele fognak menni abba is, hogy a kvóta fölemeltessék. Erre az osztrákoknak szüksége van, már csak azért is, mert a deficitet, mely a földadó leszállítása által előáll, fedezni kell. Miért fizetnék meg ők, ha ránk róhatják legalább egy részét? Hiszen a megynök államháztartás, Lukács a bi­zonyíték, igen jól áll, sőt a bevételek mindenfelé emelkedőben vannak. Csak néhány egészségtelen vállalat bukik el, ennyi az egész. Az őszinteségnek az a hiánya, mely kormányunk nyilatkozatait jel­lemzi, az a törekvés, hogy elleplezzük és agyonhallgassuk azokat a jelensége­ket, melyek a magyar mezőgazdaság szomorú helyzetéről beszélnek, kese­rűen fogja megboszélni magát a nem­zeten. Ennél a hallgatásnál nagyobb argumentum az osztrákok kezében az a tétlenség, a mely mezőgazdasági po­litikánkat jellemezte s a melylyel tel­jesen szakítani, ogi látszik, Darányi sem bir. Az államkincstár fölöslegei nyilvá­nosak, a nagyiparnak, kereskedelem­nek föllendülését tagadni nem lehet. A kisipar helyzete nem dönt, a mező­­gazdaság válságát pedig a miniszte­rek bevallani alig merik. Kétségkívül azért, mert ennek a vallomásnak sar­kában öntudatos, a régi csapásról le­térő politika kérdéseinek kellene fa­kadni. De ha kimondani nem merik, hogy a virágzás mögött ott állanak az elbukó és kivándorló gazdák ezrei, az adósságokkal terhelt földbirtok és en­nek folyton növekvő terhei, akkor az osztrákok könnyen mondhatják, hogy nálunk nincsen baj, hiszen még a mezőgazdaság is elbír annyi terhet, a­mennyinek felét is alig viselheti el az osztrák birtokos. Pedig nincs kétség abban, hogy e következtetés hamis. A magyar föld­birtoknak aránytalanul fölszaporított terheit le kell szállítani már azért is, mert különben nem fogja fölvehetni a versenyt az osztrákokkal, mint tette eddig. Elvileg már Wekerle is kimon­dotta a leszállítást, vájjon azóta javult a helyzetünk? Bilinszkinek is van olyan drága az államháztartás egyensúlya, mint Lukácsnak, és ha mégis hajlandó belemenni a leszállításba, bizonyára azért teszi, mert tudja, hogy olyan fináncpolitika, mely elpusztítja a föld művelőit, sem nem okos, sem nem véd­hető. Ha nem védhető a Lajtántúl, még kevésbbé az minálunk, a­hol a kalá­szok hozadék­­tól s a búza árától sok­kal nagyobb mértékben függ a nemzet jövője, mint az iparos Ausztriában. A magyar gazdák múlt évi kongresszu­sukon forumlázták idevonatkozó kíván­ságukat. Legmerészebb követelésük sem ment el odáig, a­mit Bilinszki megígért. A földadó ne menjen túl a 20 százalé­kon, ezt óhajtották, ez 5 százalékos leszállítást jelent. Bilinszki 10, sőt 15 százalékot ígér és biztosak lehetünk, hogy e mellett az állami mérleg nem fog meg­romlani. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Magyar divat? — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Megint aktuálissá lett a magyar viselet kérdése és fővárosi és vidéki testületek és egyesületek szótöbbséggel akarják a kérdést dűlőre juttatni. Ennek a mozgalomnak minden­esetre lesz valami esztétikai haszna. Az az egy­­pár ezer, vagy — reméljük — tízezer ember, a­ki a nyáron át zsinóros attyában fog járni, némi speciális színezetet fog adni fővárosunk már­is nagyon kozmopolita és szürke utcai éle­tének. És öröme fog benne telni a magyar embernek épp úgy, mint az idegen vendég­nek, a­ki útjában mindenütt a specialitásokat keresi. A magam részéről ugyan nem hiszem, hogy a magyar viselet, miként a hatvanas években történt, újból ki fogja nálunk szorítani a nemzetközi divatot. Akár­hogyan tekintjük is a dolgot, a rámás csizma nem kényelmes városi viselet és nemzeti viseletünk, miként a legtöbb más nemzeté is, utcai használatra kissé páteti- írus. A modern embert pedig egész nevelése és eszejárására arra utalja, hogy disztingváltnak találja a külső szürke és minden festői és színpadi effektust gondosan kerülő uniformitását. Bizony nem szívesen mondanánk búcsút pehelykönnyű és mégis szilárd angol nyári szöveteinknek, sarok nélküli kényelmes topánjainknak, vízálló esőköpenyegeinknek. Ha nem is tudunk sikerrel szembe szál­­lani a nemzetközi divat kipróbált erejű áram­latával, érvényesíthetnek nemzeti sajátossá­gainkat a ruházkodás terén is, ott, a­hol az nincs kitéve, oly nagy mértékben a divat sze­szélyeinek. Értem a népviseletet, a díszruhát és az egyenruhát. A­mi a népviseletet illeti, a­mely újabban rohamosan és igen hátrányosan átalakul, leg­főbb ideje volna, hogy megindítsuk a kon­zervatív propagandát. A parasztember, de kü­lönösen a parasztasszony, nem leli többé kedvét eleinek festői és kackiás viseletében, a csíra szűrt, a hímzett pruszlikot és a varrottas ing vállat, némely vidéken a háziipar valósá­gos remekeit, mindjobban kezdi kiszorítani a zsidónál vett, olcsó, de gyorsan rongyolódó felemás­ városi ruha. Erről kell és lehet is tenni. Déli Németországban, Tirolban és Szíriában már nagy számmal vannak egyesüle­tek, a­melyeknek célja a régi festői és cél­szerű népviselet megoltalmazása a távoli alpesi völgyekbe is elhatoló divat inváziója ellen. Verein zum Schutze der Volkstrachten. Ezek az egyesületek, ámbár alig rendelkeznek valami pénzzel, számos vidéken meglepő eredményt értek már el. Tagjaik nagyrészben papok, ta­nítók, földbirtokosok és a néppel sűrűn érint­kező közigazgatási hivatalnokok, a­kik jól tud-­ nak beszélni a nép nyelvén és tudják, hogy egy-egy drasztikus éle, vagy egy találó meg­jegyzés nagyobb hatással van a parasztra, mint a hazafiságára való hivatkozás. Hauzenbauer példának okáért kemény városi kalapban jelenik meg a mürzstégi korcsmában. Az erdész úr, a­ki tagja a Verein-nak, vaskos hu­morának fegyverével rátámad a köcsögkalapra. — A feleséged gombócos fazekát tetted a fejedre, Hauzenbauer? Egy pár napig az egész hegyház éles nyelvű legénynépe a Hauzenbauer „gombócos fazekán“ mulat és Hauzenbauer a világ min­den kincséért nem venne többet a fejére. A papok joggal tekintik magukat a régi tiszta erkölcsök és egyszerű szokások őreinek és a templomi szószékről elhullatott egy-egy meg­jegyzésük is sokat lendíhet az ügyön. Azt hi­szem különben, hogy nálunk első­sorban a kul­turális egyesületek szerezhetnének nagy érde­meket maguknak, ha e kérdéssel tüzetesebben foglalkoznának. Térjünk rá a nemzeti díszruhára. A ma­gyar nemzeten kívül csak az egy angol az, mely konzerválta középkori nemzeti életének fényes külsőségeit, amelyek egy-egy nyilvános állami aktusnak, vagy ünneplésnek oly impo­záns és érdekes karaktert adnak. Igen hiába­valónak tartom azt a (csodálatos módon éppen művészi körökben gyakran hangoztatott) ellen­vetést, hogy nemzeti díszruhánk nem magyar eredetű s azért nem is érdemes konzerválni. Mai számunk 24 oldal.

Next