Budapesti Hirlap, 1896. április (16. évfolyam, 91-119. szám)

1896-04-01 / 91. szám

Budapest, 1896. XVI. évfolyam 91. sz. Szerda, április 1. Előfizetési árak: Egész évre 11 írt, félévre 1 írt, negyedévre 1 írt 50 kr., egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ü­nnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő­. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vitt, Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille-számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Osztrák szerénység. Budapest, márc. 1I. (T.) Közöltük múlt szombaton azt a bécsi hírt, mely szerint az osztrák kvóta bizottság Magyarországnak a kö­zösügyi kiadásokhoz való hozzájárulá­sát a mai 31,4 százalékról 42-re kí­vánja fölemelni. Mai tudósítások rek­ti­­fikálják ezt az értesítést. Ezek szerint az osztrákok az igazságnak megfelelő­nek csak azt az állapotot fogják tar­tani, a­melyben ők 56-84 százalékot fizetnek csupán, a többit, azaz 46-16 százalékot nagylelkűen átengedik ne­künk. Sőt nem állanak meg itt sem és ha a fogyasztási adók tekintetében oly egyezség létesülne, mely az osztrákok hátrányára változtatná meg a helyze­tet, akkor új kárpótlást fognak a kvó­­i­tánál követelni maguknak. Vegyük ehez azt, hogy túl a Lajtán mereven visszautasítják még azt is, hogy a két állam közt állategészségi konvenció köttessék és előttünk fog állni a hely­zet tiszta képe. Kevésbbé világosak azonban az okok, melyekkel szövetsé­geseink követeléseiket támogatják, mert az, hogy igyekeznek minél nagyobb hasznot húzni, a mi mai helyzetünkből, nem olyan argumentum, a­melylyel fölléphetnének. Emlegetik ugyan, hogy a népes­ség számát és az adóbevételek magas­ságát akarják alapul venni a kvóta ki­számításánál így jutnak el a rájuk annyira becsetező eredményekhez. A népesség szaporodása kétségkívül ren­desen kedvező közgazdasági viszonyok eredménye szokott lenni. Ez alapon azonban ránk magasabb kvótát dik­tálni egyszerűen azért nem lehet, mert helyzetünk roszabb, mint Ausztriáé. Hazánk népessége ugyanis 1867-től 1890-ig csakis 12­6 százalékkal, Ausz­triáé ellenben 17­2 százalékkal növeke­dett, szomorú illusztrációjául annak, hogy önállóságunk éveit milyen kevéssé tudtuk a fontos nemzeti érdekek föl­karolására kihasználni. Ha tehát az osztrákok ez alapon akarják kiszámí­tani az arányt, ám tegyék, de akkor az ő járulékuknak kell emelkedni. Az pedig, hogy itt, hol vagyoni kérdések­ről van szó, a népességnek abszolút száma legyen döntő, valóban gyerme­kes kívánság volna.­­ A­mi az adózási viszonyokat illeti, ezeket több joggal hozhatják föl a sa­ját álláspontjuk védelmére. Eddig a kvótára nézve a számítások mindig ez alapon történtek. De az egyes bizott­ságok itt is mindig eltérő eredmé­nyekre jutottak s az eddigi tárgyalá­soknak még csak annyi eredménye sem volt, hogy a számítás alapjára nézve megállapodás jött volna létre. Még ke­vésbbé lesz ez lehetséges ma egysze­rűen azért, mert míg 1867-ben nálunk jóformán azonos volt az adórendszer­­ Ausztriáéval, minél messzibbre távozunk ez időponttól, az eltérés annál nagyobb, s mondjuk, a mi adóterheink annál sú­lyosabbak lesznek. Azok az alapok tehát, a­melyekre az osztrákok az ő számításaikat fekte­tik, éppen nem állják meg a kritikát. Ideje volna azonban, hogy a mi bizott­ságunk is életjelt adjon magáról. Meg­jelölné saját álláspontját, tájékoztatná róla a közvéleményt és igyekeznék azt megnyerni maga részére. A hallgatás nem jelent jót, mert vagy azt jelenti, hogy a bizottság maga sincs tisztában, mily álláspontra helyezkedjék, vagy pedig nem tartja közölhetőnek azt, a­mire eljutott, azért, mert nem hiszi, hogy a közvéleményt meg lehetne vele nyugtatni. Pedig itt tenni és pedig sürgősen tenni kell. A bécsi lapok hírei arra vannak számítva, hogy közvéleményt csinálja­nak a deputáció javaslatai értelmében, hogy a jogosság színébe igyekezzenek öltöztetni az ő követeléseiket és várjon, ha a mi uraink hallgatnak, ha maga a magyar közvélemény sem tud határo­zott irányt venni, nem fogják-e némi jogossággal arra magyarázni hallgatá­sunkat odaát, hogy mi velük számba­­vehető érveket szembeállítani nem is tudunk. Szabad-e csak egy pillanatra is időt engedni e vélemény fölsarjadásá­­nak akkor, midőn a nemzet az új terheket, melyek másfelől rá vár­nak, tényleg nem bírja el? A né­pesség fönt idézett csekély szaporodása Mai számunk 20 oldal. — A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A megreparálhatatlan fátum. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Az idei ősz elején, egy reggel, korán, még nyolc óra előtt (mert hogy nyolcórás ter­minusom volt) igyekeztem fölfelé, a törvény­ház felé, hát a legelső fordulónál, az utcasar­kon nagy népcsődület akad az utamba. Mi lelheti ezeket ? Így magamban, hát lá­­tom, hogy a város dobosa kőről csoportosul­jak, azt hallgatják. Szóla pedig a dobos — a két dobverőt nagy hivatalos komolysággal a dobszijra varrt hüvelyébe tolva — ekképen: „Közhírré tétetik, hogy veszett kutya jár­ván a városban és több kutyákat megmarván — figyelmeztetik minden ebtartó gazda, hogy mától negyven napig a kutyáját zár alatt tartsa, mert ellenesetben azt a gyepmesterek elfogván és elemésztvén, a kárt magának tulaj­donítsa.“ A másik sarkon, a másik fordulónál már jön is velem szembe a gyepmester zöld sze­kere, a kutyaszállító kocsi — a­hogy a nép­­humor nevezi — nagy lassan és sompolyog körülte a három rézdróthurkos kutyafogó ci­gány, hurkaikat szorgalmasan dugdosván a há­tuk mögé, hogy a halálra ítélt kutyahad­rászat ne sejtsen felőlük. ” » ■ nnm»\imwim i' ■■ ■' mniw i A városi kutyákban azonban nagy bizal­matlanságot ébreszt a sintér megpillantása, — akár dróttal, akár drót nélkül, azok ugranak szanaszét huroksávoson kívül, a merre tágasabb, a három cigány, bármily ügyesen és zajtalanul sompolyog, nem bír belopni egyet se közülök. De ime jön az utca túlsó vége felől egy szép nagy fehér hosszúszőrű komondor, gya­nútlan arccal, bizalmas tekintettel, mi veszélyt sem sejtve, vndoran. A három cigány megsejti, kezdi nagy ravasz sompolygással kerülni, egyik elibe szalad, a másik a háta mögé lopódzik, a harmadik oldalt igyekszik hozzáférkőzni. A hetivásáros publikum nagy érdeklődéssel nézi a kutyavadászatot s mikor a Csumpa hurka elöl elkapva a fejét, hirtelen megfordul s ott a Kakucs horgába akad — a falusi ártatlanság, a tetszés morajával adózik a Kákucs ügyes­ségének. „Ügyes fickó! Ügyes fickó!“ Így nyilat­kozik a népkegyv. A szegény áldozatot, mely mind a négy lábán megvetemíti magát, odavonszolja Kákucs a kutyaszállító kocsihoz, hiában minden ural­­kodás. Csumpa már ki is nyitotta a zöld kocsi fedelét, ekkor két kézre kapja Kakucs a hurok nyelét, hogy­ egy alkalmatos lódítással bete­remtse a kutyát a kocsi belsejébe, a kutya el­veszti a lába alól a talajt és repül végvesze­delmébe. A következő pillanatban a kutya a földön hever, felugrik hirtelen s azzal alá­­vesd el magad, szalad a dróttal és a nyelével, mint a­kit ágyúból lőttek ki. A közönség köréből egy lelkesült: Éljen! hangzik fel, éljenzik a kutyát. Oh ! populáris aura ! dörmögöm én, épp olyan könnyen fordulsz, mint a szél. Miért? hát kérdezd meg a széltől. De hát mi történt? Az történt, hogy a­mint Kakucs nekivetelkedett, hogy a kutyát a kocsiba belóditja, a kutya terhétől-e (nagy állat volt), vagy a lóditás erejétől (biztosan nem lehet tudni) a hurok nyele derékban ketté tört, az üres vége a Kákucs markában maradt, a kutyás vége meg drótostól, kutyás­tul elszaladt. Magam is jót nevettem rajta. A tárgyalásomat nagyhamar elvégeztem, azzal hazakerülve, neki ültem, hogy a Slózin­­ger kontra Kiinger perben — más­napra — megszerkesztem az elleniratot. A­hogy ott szántogatom sorban a betűk barázdáit, rám nyílik az ajtó. „Szerencsés jó napot, jó egészséget kívá­nok a tekintetes uramnak!“ ezzel a szóval támit be hozzám egy szürkegubás alak. „Adjon Isten kendnek is, Keserű Mihály uram“ fogadom a köszöntést. „Egészségire kívánom az éjszakai nyugo­dalmat, ha volt, nyájaskodik velem tovább az újonlött. „Bizony több is lehetett vón’ — felelek neki, mert hogy a testvérsógoromnál voltunk névnapon, hát ott egy kicsit el találtunk ma­radni. „Későre eshetett a szent János áldása“ — fűzi őkeme tovább.

Next