Budapesti Hirlap, 1896. április (16. évfolyam, 91-119. szám)
1896-04-01 / 91. szám
Budapest, 1896. XVI. évfolyam 91. sz. Szerda, április 1. Előfizetési árak: Egész évre 11 írt, félévre 1 írt, negyedévre 1 írt 50 kr., egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vitt, Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonpareille-számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Osztrák szerénység. Budapest, márc. 1I. (T.) Közöltük múlt szombaton azt a bécsi hírt, mely szerint az osztrák kvóta bizottság Magyarországnak a közösügyi kiadásokhoz való hozzájárulását a mai 31,4 százalékról 42-re kívánja fölemelni. Mai tudósítások rektifikálják ezt az értesítést. Ezek szerint az osztrákok az igazságnak megfelelőnek csak azt az állapotot fogják tartani, amelyben ők 56-84 százalékot fizetnek csupán, a többit, azaz 46-16 százalékot nagylelkűen átengedik nekünk. Sőt nem állanak meg itt sem és ha a fogyasztási adók tekintetében oly egyezség létesülne, mely az osztrákok hátrányára változtatná meg a helyzetet, akkor új kárpótlást fognak a kvóitánál követelni maguknak. Vegyük ehez azt, hogy túl a Lajtán mereven visszautasítják még azt is, hogy a két állam közt állategészségi konvenció köttessék és előttünk fog állni a helyzet tiszta képe. Kevésbbé világosak azonban az okok, melyekkel szövetségeseink követeléseiket támogatják, mert az, hogy igyekeznek minél nagyobb hasznot húzni, a mi mai helyzetünkből, nem olyan argumentum, amelylyel fölléphetnének. Emlegetik ugyan, hogy a népesség számát és az adóbevételek magasságát akarják alapul venni a kvóta kiszámításánál így jutnak el a rájuk annyira becsetező eredményekhez. A népesség szaporodása kétségkívül rendesen kedvező közgazdasági viszonyok eredménye szokott lenni. Ez alapon azonban ránk magasabb kvótát diktálni egyszerűen azért nem lehet, mert helyzetünk roszabb, mint Ausztriáé. Hazánk népessége ugyanis 1867-től 1890-ig csakis 126 százalékkal, Ausztriáé ellenben 172 százalékkal növekedett, szomorú illusztrációjául annak, hogy önállóságunk éveit milyen kevéssé tudtuk a fontos nemzeti érdekek fölkarolására kihasználni. Ha tehát az osztrákok ez alapon akarják kiszámítani az arányt, ám tegyék, de akkor az ő járulékuknak kell emelkedni. Az pedig, hogy itt, hol vagyoni kérdésekről van szó, a népességnek abszolút száma legyen döntő, valóban gyermekes kívánság volna. Ami az adózási viszonyokat illeti, ezeket több joggal hozhatják föl a saját álláspontjuk védelmére. Eddig a kvótára nézve a számítások mindig ez alapon történtek. De az egyes bizottságok itt is mindig eltérő eredményekre jutottak s az eddigi tárgyalásoknak még csak annyi eredménye sem volt, hogy a számítás alapjára nézve megállapodás jött volna létre. Még kevésbbé lesz ez lehetséges ma egyszerűen azért, mert míg 1867-ben nálunk jóformán azonos volt az adórendszer Ausztriáéval, minél messzibbre távozunk ez időponttól, az eltérés annál nagyobb, s mondjuk, a mi adóterheink annál súlyosabbak lesznek. Azok az alapok tehát, amelyekre az osztrákok az ő számításaikat fektetik, éppen nem állják meg a kritikát. Ideje volna azonban, hogy a mi bizottságunk is életjelt adjon magáról. Megjelölné saját álláspontját, tájékoztatná róla a közvéleményt és igyekeznék azt megnyerni maga részére. A hallgatás nem jelent jót, mert vagy azt jelenti, hogy a bizottság maga sincs tisztában, mily álláspontra helyezkedjék, vagy pedig nem tartja közölhetőnek azt, amire eljutott, azért, mert nem hiszi, hogy a közvéleményt meg lehetne vele nyugtatni. Pedig itt tenni és pedig sürgősen tenni kell. A bécsi lapok hírei arra vannak számítva, hogy közvéleményt csináljanak a deputáció javaslatai értelmében, hogy a jogosság színébe igyekezzenek öltöztetni az ő követeléseiket és várjon, ha a mi uraink hallgatnak, ha maga a magyar közvélemény sem tud határozott irányt venni, nem fogják-e némi jogossággal arra magyarázni hallgatásunkat odaát, hogy mi velük számbavehető érveket szembeállítani nem is tudunk. Szabad-e csak egy pillanatra is időt engedni e vélemény fölsarjadásának akkor, midőn a nemzet az új terheket, melyek másfelől rá várnak, tényleg nem bírja el? A népesség fönt idézett csekély szaporodása Mai számunk 20 oldal. — A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A megreparálhatatlan fátum. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Az idei ősz elején, egy reggel, korán, még nyolc óra előtt (mert hogy nyolcórás terminusom volt) igyekeztem fölfelé, a törvényház felé, hát a legelső fordulónál, az utcasarkon nagy népcsődület akad az utamba. Mi lelheti ezeket ? Így magamban, hát látom, hogy a város dobosa kőről csoportosuljak, azt hallgatják. Szóla pedig a dobos — a két dobverőt nagy hivatalos komolysággal a dobszijra varrt hüvelyébe tolva — ekképen: „Közhírré tétetik, hogy veszett kutya járván a városban és több kutyákat megmarván — figyelmeztetik minden ebtartó gazda, hogy mától negyven napig a kutyáját zár alatt tartsa, mert ellenesetben azt a gyepmesterek elfogván és elemésztvén, a kárt magának tulajdonítsa.“ A másik sarkon, a másik fordulónál már jön is velem szembe a gyepmester zöld szekere, a kutyaszállító kocsi — ahogy a néphumor nevezi — nagy lassan és sompolyog körülte a három rézdróthurkos kutyafogó cigány, hurkaikat szorgalmasan dugdosván a hátuk mögé, hogy a halálra ítélt kutyahadrászat ne sejtsen felőlük. ” » ■ nnm»\imwim i' ■■ ■' mniw i A városi kutyákban azonban nagy bizalmatlanságot ébreszt a sintér megpillantása, — akár dróttal, akár drót nélkül, azok ugranak szanaszét huroksávoson kívül, a merre tágasabb, a három cigány, bármily ügyesen és zajtalanul sompolyog, nem bír belopni egyet se közülök. De ime jön az utca túlsó vége felől egy szép nagy fehér hosszúszőrű komondor, gyanútlan arccal, bizalmas tekintettel, mi veszélyt sem sejtve, vndoran. A három cigány megsejti, kezdi nagy ravasz sompolygással kerülni, egyik elibe szalad, a másik a háta mögé lopódzik, a harmadik oldalt igyekszik hozzáférkőzni. A hetivásáros publikum nagy érdeklődéssel nézi a kutyavadászatot s mikor a Csumpa hurka elöl elkapva a fejét, hirtelen megfordul s ott a Kakucs horgába akad — a falusi ártatlanság, a tetszés morajával adózik a Kákucs ügyességének. „Ügyes fickó! Ügyes fickó!“ Így nyilatkozik a népkegyv. A szegény áldozatot, mely mind a négy lábán megvetemíti magát, odavonszolja Kákucs a kutyaszállító kocsihoz, hiában minden uralkodás. Csumpa már ki is nyitotta a zöld kocsi fedelét, ekkor két kézre kapja Kakucs a hurok nyelét, hogy egy alkalmatos lódítással beteremtse a kutyát a kocsi belsejébe, a kutya elveszti a lába alól a talajt és repül végveszedelmébe. A következő pillanatban a kutya a földön hever, felugrik hirtelen s azzal alávesd el magad, szalad a dróttal és a nyelével, mint akit ágyúból lőttek ki. A közönség köréből egy lelkesült: Éljen! hangzik fel, éljenzik a kutyát. Oh ! populáris aura ! dörmögöm én, épp olyan könnyen fordulsz, mint a szél. Miért? hát kérdezd meg a széltől. De hát mi történt? Az történt, hogy amint Kakucs nekivetelkedett, hogy a kutyát a kocsiba belóditja, a kutya terhétől-e (nagy állat volt), vagy a lóditás erejétől (biztosan nem lehet tudni) a hurok nyele derékban ketté tört, az üres vége a Kákucs markában maradt, a kutyás vége meg drótostól, kutyástul elszaladt. Magam is jót nevettem rajta. A tárgyalásomat nagyhamar elvégeztem, azzal hazakerülve, neki ültem, hogy a Slózinger kontra Kiinger perben — másnapra — megszerkesztem az elleniratot. Ahogy ott szántogatom sorban a betűk barázdáit, rám nyílik az ajtó. „Szerencsés jó napot, jó egészséget kívánok a tekintetes uramnak!“ ezzel a szóval támit be hozzám egy szürkegubás alak. „Adjon Isten kendnek is, Keserű Mihály uram“ fogadom a köszöntést. „Egészségire kívánom az éjszakai nyugodalmat, ha volt, nyájaskodik velem tovább az újonlött. „Bizony több is lehetett vón’ — felelek neki, mert hogy a testvérsógoromnál voltunk névnapon, hát ott egy kicsit el találtunk maradni. „Későre eshetett a szent János áldása“ — fűzi őkeme tovább.