Budapesti Hirlap, 1896. május (16. évfolyam, 120-149. szám)

1896-05-01 / 120. szám

1896. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (120. sz) győződve, teendőitek e csekély meggyarapodását kész örömmel fogadjátok és törekedni fogtok an­nak tőletek telhető módon megfelelni. Mert gondol­játok el azt az óriási eredményt, mely eme intéz­kedés folytán elérhető lesz. Eddig 58 plébánián s az azokhoz tartozó 40, templommal biró leányegyház­ban összesen 285 magyar község számára volt ma­gyar isteni tiszteletünk, ezentúl 197 plébánián és az azokhoz tartozó 243, templommal biró leányegyházban, összesen tehát 795 helyen lesz magyar isteni tisztele­tünk és 350 katolikus jellegű népiskolánkban éven­ként vagy 33.000 gyermek fogja édes hazánk zeng­­zetes nyelvét intenzívebben tanulni, nem is szá­mítva a számnak fokozódását az évről-évre szapo­rodó kisdedóvókban. Érdekes a körlevél eme része is. Megdöb­benve észleltem a múlt évben meghozott úgyneve­zett egyházpolitikai törvények egyik visszahatása­ként hazánk némely vidékein azt a sajnálatos tü­neményt, hogy a papság, mely hazafiságában is mindenkor és mindenütt elüljárt, itt-ott elhidegülni látszott amaz intézmények iránt, melyek nemzeti irányban való fejlődésünket vannak hivatva elő­mozdítani. Ez az elhidegülés és a jelzett irányban való tevékenység beszüntetése nem méltó a ma­gyar papsághoz, mert olyan színezete van, mintha a mi szívünkben egy­házunk iránt igazságtalan és méltánytalan törvények meghozataláért a nemzeten akarnánk kicsinyes boszut állani. Jól esett lelkem­nek, hogy ily jelenségeket saját egyházmegyém területén nem észleltem, s míg ezt dicsérőleg jelen­tem ki, arra kérlek, Tisztelendő Testvérek, hogy e téren is fokozottabb buzgólkodástukkal tüntessétek ki igaz papi és igaz hazafi voltotokat. A püspök ezután elrendeli a milléniumi ün­nepségeket és körlevele mellékletén minden egyes község számára meghatározza az augusztus 15-től való megmagyarosított isteni tisztelet rendjét.­ ­ 4. A nemzetiségek és a millénium. Budapest, ápr. 30. Két politikai kiáltványt kaptunk ma az ezrenéves ünnepségek előestéjén. Az egyik a nemzetiségi kongresszus végrehajtó bizottságáé, névtelenül jelent meg; a másikat Gáli József dr. főrendiházi tag írta alá a fővárosban időző nemzetiségi képviselők nevében. Mi a két kiáltványt egyszerűen lenyomatjuk és egymással szembeállítjuk. Meggyőzőbb cáfo­latot alig tudnánk írni, mint Gáli József és társai írtak az ultrák kiáltványára. A mi igazaink erősségét semmi sem vilá­gosíthatja meg oly tökéletesen, itthon és a külföldön is, mint e két okmány összehason­lítása. I. A küszöbön levő milleniumra való tekintettel a románoknak, szerbeknek és horvátoknak a leg­utóbbi nemzetiségi kongresszuson megbízott szó­szólói a következő óvást készítették és küldték szét a világ minden tájára: „A hatalom mostani biztalói mesterséges áram­lattal és óriási pénzáldozatok segítségével ünnepet akarnak bemutatni Európának, a­mely egyrészt minden történelmi alap nélkül való, másrészt pedig megsértése millióknak, a­kik ez ország lakói. A mostani „parlamenttel“ egyetértve elhatá­rozták a hatalmon levő magyarok, hogy az úgyne­vezett honfoglalás és magyar állam­alapítás állí­tólagos ezredik évfordulóját megünnepelik. Hazafias szempontból senkinek sem lehetne kifogása ez ün­nepség ellen, ha a magyar állam ünnepe, a közös haza minden népességének ünnepe volna. Az ezidei ezerévi ünnep azonban azt jelenti, hogy 1000 éve annak, hogy egy néptörzs elfoglalta ez országot és leigázta a többi­ben lakó néptörzse­ket. Ez az ünnep azt akarja jelenteni, hogy a ma­gyarok ma, 1000 év után is jogosítva érzik magu­kat arra, hogy mint a magyar állameszme egyedüli viselői jelenjenek meg s hogy az országnak az egy­séges néprajzi egész jellegét adják. Az ezredéves ünnep azt a hitet akarja ébreszteni, hogy a magyar állam ősidők óta magyar nemzeti állam volt s máig is az maradt. Mindez azonban merő valótlan­ság, mely ellen óvást kell tennünk. Az úgynevezett honfoglalás, valamint az ál­lamnak a magyarok által való állítólagos megalapí­tása üres fikció, mely egy anonimus prózában írt költeményének homokjára van építve, mely minden tényleges történeti alap nélkül való. Olyan mese ez, a melyben még annyi tárgyiasság és valószínűség sincs, hogy a magyar tudományos akadémia komo­lyan történetileg megokoltnak tarthassa és tudomá­nyosan védelmezhesse. Ez az Akadémia még a ma­gyarok bejövetelének évszámait sem volt képes pon­tosan megadni. Abból az időből az egyetlen törté­nelmileg megokolt tény a Nagy-Morva birodalom ösz­­szeomlása, a­mely Arnulf császár nevéhez fűződik; ennél a magyarok csak segédcsapatonként szerepeltek. De ha fölteszszük, hogy Béla király névtelen jegyzőjének följegyzéseiben csak egy szemernyi igazság is van, ebből csak az következnék, hogy a magyarok mint harcosok és lovagias győzök, mint hódítók, hősök és urak jöttek ez országba, mi pe­dig a legyőzöttek, leigázottak volnánk, kik elvesz­tettük önállóságunkat és nemzeti létünket s ráadá­sul ma ezt még örömünnepben ülnék meg. Ha föl­tevés ellene volna minden nemesebb érzésnek, mert fölhívás volna az önmegalázásra. De nemcsak az u. n. honfoglalás mese, hanem a rendezett állami élet első­ kezdetei sem viselik magukon a magyar nemzeti karaktert. A hódító törzs rendesen uralkodik a leigázottakon s elveszi tőle erkölcseit, szokásait, nyelvét. Nálunk éppen az ellenkező dolog áll. A magyarok vették föl a nem magyar törzsek erkölcseit, szokását és állami berendezését, nyelvük is hemzseg a szláv és más idegen szóktól. Míg a nemzetiségek év­százakon át megőrizték nemzeti egyéniségüket. Az idők során sem az uralkodók politikai irányá­ban, sem a történeti emlékekben nem nyilatkozik meg a magyar nemzeti karakter. A magyar trónon szláv, román, német és olasz nemzetiségű királyok ültek, a magyar törvényalkotásban 1790—91-ig ma­gyar nemzeti karakter nincs. A magyar nyelv mint uralkodó nyelv nem szerepel soha ; a corpus jutás­ban gens alatt az összes állampolgárokat értették, mig a nab­oncs az egyenlő jogú nemzeteket jelen­tette. Különbség csupán a benszülöttek — nativi — és a bevándoroltak, valamint a védettek kö­zött volt. így volt ez 1791-ig, a midőn a magyar nem­zetiségek egyenjogúságát elvileg megbontotta a törvényhozás. Ezóta az egyenjogúság eme megbon­tása folyton nagyobb arányokat öltött, de a jogaik­tól lassanként megfosztott nem magyar nemzetisé­gek ez ellen mindig a leghatározottabban és leg­­energikusabban tiltakoztak. Az 1848—49-es években Horvátország, a szer­­bek, románok és szlávok fegyvert fogtak az elma­­gyarosítás veszedelme ellen. Az Okolic, a szerb vaj­daság és az erdélyi autonómiára vonatkozó törek­vések és kísérletek tanúbizonyságot tesznek róla, hogy Magyarország soha sem volt egységes állam. Midőn 1867-ben a dualizmus alapján az alkot­mány visszaállíttatott, a magyar államférfiak kény­szerűségből belátták a nemzetiségekkel való kibékü­lés szükséges voltát s megalkották az úgynevezett nemzetiségi törvényt. De mert e törvényt a magyar nemzeti állam gondolatával alkották, a nemzetiség képviselői a parlamentben a törvényjavaslat ellen óvást tettek. A­­mint aztán későbben e törvényt a magyarok lábbal tiporták, a nemzetiségek nem te­hettek egyebet, mint hogy legalább e törvény szigorú végrehajtását követelték. S követelték mindaddig, a­míg a parlamentben nemzetiségi képviselő volt. Most azonban a magyar parlament kapui a nemzetiségi képviselők előtt be vannak zárva. A nemzetiségi képviselőknek a magyar parlamentbe való bejutását hallatlan választási visszaélésekkel — Stomfa és Nyitra mintájára — akadályozzák meg. Ennek következtében a szerbek, románok és szlávok 1895. augusztus 10-én Budapesten kongresszusra gyűltek össze, lojális formában megállapították pro­gramjukat, mely szerint az ország épségének fen­­tartása mellett a különféle nemzetiségek individua­litásának az ország­ ügyeinek intézésében hely adassék. Hazánknak történelmi és etnikai viszonyain alapuló eme program természetesen ellentétben áll a nyostani vezérlő férfiak által mesterségesen elő­idézett áramlattal. Mi a küszöbön álló ezredéves ünnepet a kiállításnál együtt szemfényvesztésnek tartjuk, melynek egyedüli célja, hogy a művelt vi­lágot és Európát megtéveszsze. Meg akarják mu­tatni Európának, hogy Magyarország nemzetiségei milyen megelégedettek és egyetértők, holott vala­mennyien boldogtalanok és elégedetlenek vagyunk. Ez az ünnep hivatva van tanúságot tenni arról, hogy a magyarokkal összeolvadtunk, és most öröm­­ünnepen üljük meg ezer év előtt történt leigázásun­kat. Az ünnep hivatva van bizonyságot tenni arról, hogy az uralkodó magyar faj óriási haladást tett a kultúrában, hogy az országban jóllét és gazdaság uralkodik. Mind­ez durva valótlanság. Szemben ezzel a tényállással ünnepiesen és határozottan konstatáljuk, hogy Magyarország nem­zetiségei egymástól elkülönített, minden nemzeti sajátsággal gazdagon fölruházott nemzeti individua­litások, mint ilyenek élnek és állanak fen, továbbá, hogy jóval több, mint ezer éve, hogy nemzeti nyel­vünket, szokásainkat, érzelmeinket és első­sorban nemzeti öntudatunkat megőriztük s tántoríthatatlan szilárd elhatározásunk, Isten segítségével a jövőben is megmaradni annak, a mi vagyunk. Ez okból ezen az exkluzív magyar­ nemzeti, bennünket többszörösen sértő ünnepen nem vehetünk részt, hanem hangosan és erélyesen tiltakozunk eme szemfényvesztés ellen. Óvást teszünk az ellen, hogy egy ünnepet rendezzenek, mely Magyarország lakosságának túl­nyomó­­részét sérti. Óvást teszünk az ellen, hogy meghódított és leigázott nép gyanánt mutatnak be bennünket, s hogy adófilléreinkkel ez ünnep alkalmából hallatlan pazarlást űznek. A legtisztább hazafiságtól eltelve teszszük ezt, mert szeretnék, ha hazánk szerencsés és megelége­dett lenne, ma pedig a lakosság túlnyomó része elnyomottnak, szerencsétlennek és elégedetlennek érzi magát. Ha Magyarország történelmi és etnikai vi­szonyainak megfelelő alapon állana, ha Magyar­­ország nemzetiségei ma is egyenjogúak volnának s nemzetiségi sajátságaikat az államhatalom védené és biztosítaná, ha Magyarország nem volna csak egy kisebbségben lévő törzsnek az országa, hanem volna a régi tiszteletre méltó Hungária, akkor mi is szívesen megülnék ennek az országnak ezer­éves fönnállását. A mai ünnep azonban merénylet nemzeti létünk ellen, dicsőitése szolgaságunknak. Ez ünnep ellen ezennel óvást teszünk. A nemzetiségi kongresszus végrehajtó bizottsága, II. Gáli József dr. főrendiházi tag s a képviselő­­háznak Budapesten idéző román nemzetiségű tagjai, a román ellenzéki lapoknak az ezredéves ünnep ellen irányuló magatartásával szemben a következő felhívást bocsátották ki: Felhívás román testvéreinkhez. Ha visszatekintünk hazánk múltjára, a legfé­nyesebb időszakok egyike az, midőn a románok a magyarokkal vállvetve védték a hazát és a keresz­ténységet a félhold támadásai ellen ; számos román származású tündöklött a harcokban vitéz tetteivel és számos román közvitéz nyert amaz időben nemessé­get hősiességével. A veszélyben forgott haza szex­etete egygyé forrasztó összes fiait, bámulatos hőstettekre buz­dítva őket; r­omán őseink e harcban lelkesedéssel, tántoríthatatlan hűséggel szolgálták a hazat, a leg­magasabb állásokig emelkedve és hervadhatatlan érdemeket szerezve. Vájjon e haza nem a miünk-e most is? Ide­genek vagyunk-e benne? Igenis, a mienk is, nem vagyunk mi itt idegenek. Nemességünk a többi nemességéivel egyenlő jogokat élvezett, s midőn az emberiség nevében proklamuált uj eszmék, a szabadság, egyenlőség és testvériség a privilégiumoknak véget vetettek, a tör­vényhozás bölcs intézkedése következtében a mi volt jobbágyaink is fölszabadultak s a haza szabad polgáraivá lettek a többi, bármely nemzetiségű jobbágy­okkal együtt. Megszűnvén a privilégiumok korszaka úgy az egyesekr­e, mint az egész osztályokra és nemze­tekig nézve, a szabad polgárok mindenütt hatalma­sabb állammá igyekeznek tömörülni, az általános szabadság és jogegyenlőség biztosítékait igyekeznek megteremteni, ebben látván jövőjük, fejlődésük biz­tosítását. A közszabadság biztosítékát csak az alkotmá­nyos állam adhatja meg ; államunk alkotmányos és ez nyújt garanciát arra nézve, hogy a közszabad­ság keretén belül nemzetiségünket fentarthatjuk, ápolhatjuk s az annak fejlesztése, úgy a köz­ügyekre való nagyobb befolyása, méltányos képvi­selete iránti igények, összhangzásba hozva a ma­gyar állam fennállása és fejlődése érdekeivel, mind­inkább érvényre emelkedhetnek. Hogy ez igények iránti harc még tart és hogy abban a magyar vezérférfiak s a magyar köz­vélemény orgánumai merevebb álláspontot foglalnak el, még nem elegendő ok oly mértékű elkeseredésre, hogy a haza ünnepétől duzzogva visszavonuljunk. Nézzünk körül más államokban, hol nincs nemzetiségi különbség, mily elkeseredett érdekharc folyik az egyes osztályok közt, de azért, midőn a haza ünnepe, a haza veszélyeztetett közös érdekei forognak kérdésben, félretéve minden har­agot és elkeseredést, egyesülve, együtt ünnepelnek, egye­sülve együtt harcolnak. Az újabbkori események, a körülöttünk mu­tatkozó népfejlődések és csoportosulások mindin­kább mutatják, hogy egyedül az osztrák-magyar monarkia és ebben a magyar állam amaz államszer­vezet, melyben közszabadságok fejlesztésével jövőn­ket biztosíthatjuk, míg ha az összeroskad, eltemet bennünket is. A­midőn tehát nemzetiségünk fejlesz­tését óhajtjuk, oda kell törekednünk, hogy ne érintsük ama menedék biztosságát, ne engedjük a magyar állam ellenségeinek csak a remény látsza­tát is, hogy annak szétrombolására irányuló törek­véseinkben számíthatnak közreműködésünkre. A magyar állam fennállása és fentartása a haza összes fiainak közös érdeke; ünnepeljük meg tehát mi is magyar testvéreinkkel, igyekezzünk őket magatartásunkkal magunk részére mindinkább megnyerni s akkor bizonyára hamarább megértjük egymást, mintha duzzogva visszavonulunk. Kelt Budapesten, 1891­. ápr. 30-án. Gáli József dr. s. k., főrendiházi tag és a képviselőháznak Budapesten időző román nemzeti­ségű tagjai. 3

Next