Budapesti Hirlap, 1896. május (16. évfolyam, 120-149. szám)
1896-05-01 / 120. szám
1896. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (120. sz) győződve, teendőitek e csekély meggyarapodását kész örömmel fogadjátok és törekedni fogtok annak tőletek telhető módon megfelelni. Mert gondoljátok el azt az óriási eredményt, mely eme intézkedés folytán elérhető lesz. Eddig 58 plébánián s az azokhoz tartozó 40, templommal biró leányegyházban összesen 285 magyar község számára volt magyar isteni tiszteletünk, ezentúl 197 plébánián és az azokhoz tartozó 243, templommal biró leányegyházban, összesen tehát 795 helyen lesz magyar isteni tiszteletünk és 350 katolikus jellegű népiskolánkban évenként vagy 33.000 gyermek fogja édes hazánk zengzetes nyelvét intenzívebben tanulni, nem is számítva a számnak fokozódását az évről-évre szaporodó kisdedóvókban. Érdekes a körlevél eme része is. Megdöbbenve észleltem a múlt évben meghozott úgynevezett egyházpolitikai törvények egyik visszahatásaként hazánk némely vidékein azt a sajnálatos tüneményt, hogy a papság, mely hazafiságában is mindenkor és mindenütt elüljárt, itt-ott elhidegülni látszott amaz intézmények iránt, melyek nemzeti irányban való fejlődésünket vannak hivatva előmozdítani. Ez az elhidegülés és a jelzett irányban való tevékenység beszüntetése nem méltó a magyar papsághoz, mert olyan színezete van, mintha a mi szívünkben egyházunk iránt igazságtalan és méltánytalan törvények meghozataláért a nemzeten akarnánk kicsinyes boszut állani. Jól esett lelkemnek, hogy ily jelenségeket saját egyházmegyém területén nem észleltem, s míg ezt dicsérőleg jelentem ki, arra kérlek, Tisztelendő Testvérek, hogy e téren is fokozottabb buzgólkodástukkal tüntessétek ki igaz papi és igaz hazafi voltotokat. A püspök ezután elrendeli a milléniumi ünnepségeket és körlevele mellékletén minden egyes község számára meghatározza az augusztus 15-től való megmagyarosított isteni tisztelet rendjét. 4. A nemzetiségek és a millénium. Budapest, ápr. 30. Két politikai kiáltványt kaptunk ma az ezrenéves ünnepségek előestéjén. Az egyik a nemzetiségi kongresszus végrehajtó bizottságáé, névtelenül jelent meg; a másikat Gáli József dr. főrendiházi tag írta alá a fővárosban időző nemzetiségi képviselők nevében. Mi a két kiáltványt egyszerűen lenyomatjuk és egymással szembeállítjuk. Meggyőzőbb cáfolatot alig tudnánk írni, mint Gáli József és társai írtak az ultrák kiáltványára. A mi igazaink erősségét semmi sem világosíthatja meg oly tökéletesen, itthon és a külföldön is, mint e két okmány összehasonlítása. I. A küszöbön levő milleniumra való tekintettel a románoknak, szerbeknek és horvátoknak a legutóbbi nemzetiségi kongresszuson megbízott szószólói a következő óvást készítették és küldték szét a világ minden tájára: „A hatalom mostani biztalói mesterséges áramlattal és óriási pénzáldozatok segítségével ünnepet akarnak bemutatni Európának, amely egyrészt minden történelmi alap nélkül való, másrészt pedig megsértése millióknak, akik ez ország lakói. A mostani „parlamenttel“ egyetértve elhatározták a hatalmon levő magyarok, hogy az úgynevezett honfoglalás és magyar államalapítás állítólagos ezredik évfordulóját megünnepelik. Hazafias szempontból senkinek sem lehetne kifogása ez ünnepség ellen, ha a magyar állam ünnepe, a közös haza minden népességének ünnepe volna. Az ezidei ezerévi ünnep azonban azt jelenti, hogy 1000 éve annak, hogy egy néptörzs elfoglalta ez országot és leigázta a többiben lakó néptörzseket. Ez az ünnep azt akarja jelenteni, hogy a magyarok ma, 1000 év után is jogosítva érzik magukat arra, hogy mint a magyar állameszme egyedüli viselői jelenjenek meg s hogy az országnak az egységes néprajzi egész jellegét adják. Az ezredéves ünnep azt a hitet akarja ébreszteni, hogy a magyar állam ősidők óta magyar nemzeti állam volt s máig is az maradt. Mindez azonban merő valótlanság, mely ellen óvást kell tennünk. Az úgynevezett honfoglalás, valamint az államnak a magyarok által való állítólagos megalapítása üres fikció, mely egy anonimus prózában írt költeményének homokjára van építve, mely minden tényleges történeti alap nélkül való. Olyan mese ez, a melyben még annyi tárgyiasság és valószínűség sincs, hogy a magyar tudományos akadémia komolyan történetileg megokoltnak tarthassa és tudományosan védelmezhesse. Ez az Akadémia még a magyarok bejövetelének évszámait sem volt képes pontosan megadni. Abból az időből az egyetlen történelmileg megokolt tény a Nagy-Morva birodalom öszszeomlása, amely Arnulf császár nevéhez fűződik; ennél a magyarok csak segédcsapatonként szerepeltek. De ha fölteszszük, hogy Béla király névtelen jegyzőjének följegyzéseiben csak egy szemernyi igazság is van, ebből csak az következnék, hogy a magyarok mint harcosok és lovagias győzök, mint hódítók, hősök és urak jöttek ez országba, mi pedig a legyőzöttek, leigázottak volnánk, kik elvesztettük önállóságunkat és nemzeti létünket s ráadásul ma ezt még örömünnepben ülnék meg. Ha föltevés ellene volna minden nemesebb érzésnek, mert fölhívás volna az önmegalázásra. De nemcsak az u. n. honfoglalás mese, hanem a rendezett állami élet első kezdetei sem viselik magukon a magyar nemzeti karaktert. A hódító törzs rendesen uralkodik a leigázottakon s elveszi tőle erkölcseit, szokásait, nyelvét. Nálunk éppen az ellenkező dolog áll. A magyarok vették föl a nem magyar törzsek erkölcseit, szokását és állami berendezését, nyelvük is hemzseg a szláv és más idegen szóktól. Míg a nemzetiségek évszázakon át megőrizték nemzeti egyéniségüket. Az idők során sem az uralkodók politikai irányában, sem a történeti emlékekben nem nyilatkozik meg a magyar nemzeti karakter. A magyar trónon szláv, román, német és olasz nemzetiségű királyok ültek, a magyar törvényalkotásban 1790—91-ig magyar nemzeti karakter nincs. A magyar nyelv mint uralkodó nyelv nem szerepel soha ; a corpus jutásban gens alatt az összes állampolgárokat értették, mig a naboncs az egyenlő jogú nemzeteket jelentette. Különbség csupán a benszülöttek — nativi — és a bevándoroltak, valamint a védettek között volt. így volt ez 1791-ig, a midőn a magyar nemzetiségek egyenjogúságát elvileg megbontotta a törvényhozás. Ezóta az egyenjogúság eme megbontása folyton nagyobb arányokat öltött, de a jogaiktól lassanként megfosztott nem magyar nemzetiségek ez ellen mindig a leghatározottabban és legenergikusabban tiltakoztak. Az 1848—49-es években Horvátország, a szerbek, románok és szlávok fegyvert fogtak az elmagyarosítás veszedelme ellen. Az Okolic, a szerb vajdaság és az erdélyi autonómiára vonatkozó törekvések és kísérletek tanúbizonyságot tesznek róla, hogy Magyarország soha sem volt egységes állam. Midőn 1867-ben a dualizmus alapján az alkotmány visszaállíttatott, a magyar államférfiak kényszerűségből belátták a nemzetiségekkel való kibékülés szükséges voltát s megalkották az úgynevezett nemzetiségi törvényt. De mert e törvényt a magyar nemzeti állam gondolatával alkották, a nemzetiség képviselői a parlamentben a törvényjavaslat ellen óvást tettek. Amint aztán későbben e törvényt a magyarok lábbal tiporták, a nemzetiségek nem tehettek egyebet, mint hogy legalább e törvény szigorú végrehajtását követelték. S követelték mindaddig, amíg a parlamentben nemzetiségi képviselő volt. Most azonban a magyar parlament kapui a nemzetiségi képviselők előtt be vannak zárva. A nemzetiségi képviselőknek a magyar parlamentbe való bejutását hallatlan választási visszaélésekkel — Stomfa és Nyitra mintájára — akadályozzák meg. Ennek következtében a szerbek, románok és szlávok 1895. augusztus 10-én Budapesten kongresszusra gyűltek össze, lojális formában megállapították programjukat, mely szerint az ország épségének fentartása mellett a különféle nemzetiségek individualitásának az ország ügyeinek intézésében hely adassék. Hazánknak történelmi és etnikai viszonyain alapuló eme program természetesen ellentétben áll a nyostani vezérlő férfiak által mesterségesen előidézett áramlattal. Mi a küszöbön álló ezredéves ünnepet a kiállításnál együtt szemfényvesztésnek tartjuk, melynek egyedüli célja, hogy a művelt világot és Európát megtéveszsze. Meg akarják mutatni Európának, hogy Magyarország nemzetiségei milyen megelégedettek és egyetértők, holott valamennyien boldogtalanok és elégedetlenek vagyunk. Ez az ünnep hivatva van tanúságot tenni arról, hogy a magyarokkal összeolvadtunk, és most örömünnepen üljük meg ezer év előtt történt leigázásunkat. Az ünnep hivatva van bizonyságot tenni arról, hogy az uralkodó magyar faj óriási haladást tett a kultúrában, hogy az országban jóllét és gazdaság uralkodik. Mindez durva valótlanság. Szemben ezzel a tényállással ünnepiesen és határozottan konstatáljuk, hogy Magyarország nemzetiségei egymástól elkülönített, minden nemzeti sajátsággal gazdagon fölruházott nemzeti individualitások, mint ilyenek élnek és állanak fen, továbbá, hogy jóval több, mint ezer éve, hogy nemzeti nyelvünket, szokásainkat, érzelmeinket és elsősorban nemzeti öntudatunkat megőriztük s tántoríthatatlan szilárd elhatározásunk, Isten segítségével a jövőben is megmaradni annak, a mi vagyunk. Ez okból ezen az exkluzív magyar nemzeti, bennünket többszörösen sértő ünnepen nem vehetünk részt, hanem hangosan és erélyesen tiltakozunk eme szemfényvesztés ellen. Óvást teszünk az ellen, hogy egy ünnepet rendezzenek, mely Magyarország lakosságának túlnyomórészét sérti. Óvást teszünk az ellen, hogy meghódított és leigázott nép gyanánt mutatnak be bennünket, s hogy adófilléreinkkel ez ünnep alkalmából hallatlan pazarlást űznek. A legtisztább hazafiságtól eltelve teszszük ezt, mert szeretnék, ha hazánk szerencsés és megelégedett lenne, ma pedig a lakosság túlnyomó része elnyomottnak, szerencsétlennek és elégedetlennek érzi magát. Ha Magyarország történelmi és etnikai viszonyainak megfelelő alapon állana, ha Magyarország nemzetiségei ma is egyenjogúak volnának s nemzetiségi sajátságaikat az államhatalom védené és biztosítaná, ha Magyarország nem volna csak egy kisebbségben lévő törzsnek az országa, hanem volna a régi tiszteletre méltó Hungária, akkor mi is szívesen megülnék ennek az országnak ezeréves fönnállását. A mai ünnep azonban merénylet nemzeti létünk ellen, dicsőitése szolgaságunknak. Ez ünnep ellen ezennel óvást teszünk. A nemzetiségi kongresszus végrehajtó bizottsága, II. Gáli József dr. főrendiházi tag s a képviselőháznak Budapesten idéző román nemzetiségű tagjai, a román ellenzéki lapoknak az ezredéves ünnep ellen irányuló magatartásával szemben a következő felhívást bocsátották ki: Felhívás román testvéreinkhez. Ha visszatekintünk hazánk múltjára, a legfényesebb időszakok egyike az, midőn a románok a magyarokkal vállvetve védték a hazát és a kereszténységet a félhold támadásai ellen ; számos román származású tündöklött a harcokban vitéz tetteivel és számos román közvitéz nyert amaz időben nemességet hősiességével. A veszélyben forgott haza szexetete egygyé forrasztó összes fiait, bámulatos hőstettekre buzdítva őket; román őseink e harcban lelkesedéssel, tántoríthatatlan hűséggel szolgálták a hazat, a legmagasabb állásokig emelkedve és hervadhatatlan érdemeket szerezve. Vájjon e haza nem a miünk-e most is? Idegenek vagyunk-e benne? Igenis, a mienk is, nem vagyunk mi itt idegenek. Nemességünk a többi nemességéivel egyenlő jogokat élvezett, s midőn az emberiség nevében proklamuált uj eszmék, a szabadság, egyenlőség és testvériség a privilégiumoknak véget vetettek, a törvényhozás bölcs intézkedése következtében a mi volt jobbágyaink is fölszabadultak s a haza szabad polgáraivá lettek a többi, bármely nemzetiségű jobbágyokkal együtt. Megszűnvén a privilégiumok korszaka úgy az egyesekre, mint az egész osztályokra és nemzetekig nézve, a szabad polgárok mindenütt hatalmasabb állammá igyekeznek tömörülni, az általános szabadság és jogegyenlőség biztosítékait igyekeznek megteremteni, ebben látván jövőjük, fejlődésük biztosítását. A közszabadság biztosítékát csak az alkotmányos állam adhatja meg ; államunk alkotmányos és ez nyújt garanciát arra nézve, hogy a közszabadság keretén belül nemzetiségünket fentarthatjuk, ápolhatjuk s az annak fejlesztése, úgy a közügyekre való nagyobb befolyása, méltányos képviselete iránti igények, összhangzásba hozva a magyar állam fennállása és fejlődése érdekeivel, mindinkább érvényre emelkedhetnek. Hogy ez igények iránti harc még tart és hogy abban a magyar vezérférfiak s a magyar közvélemény orgánumai merevebb álláspontot foglalnak el, még nem elegendő ok oly mértékű elkeseredésre, hogy a haza ünnepétől duzzogva visszavonuljunk. Nézzünk körül más államokban, hol nincs nemzetiségi különbség, mily elkeseredett érdekharc folyik az egyes osztályok közt, de azért, midőn a haza ünnepe, a haza veszélyeztetett közös érdekei forognak kérdésben, félretéve minden haragot és elkeseredést, egyesülve, együtt ünnepelnek, egyesülve együtt harcolnak. Az újabbkori események, a körülöttünk mutatkozó népfejlődések és csoportosulások mindinkább mutatják, hogy egyedül az osztrák-magyar monarkia és ebben a magyar állam amaz államszervezet, melyben közszabadságok fejlesztésével jövőnket biztosíthatjuk, míg ha az összeroskad, eltemet bennünket is. Amidőn tehát nemzetiségünk fejlesztését óhajtjuk, oda kell törekednünk, hogy ne érintsük ama menedék biztosságát, ne engedjük a magyar állam ellenségeinek csak a remény látszatát is, hogy annak szétrombolására irányuló törekvéseinkben számíthatnak közreműködésünkre. A magyar állam fennállása és fentartása a haza összes fiainak közös érdeke; ünnepeljük meg tehát mi is magyar testvéreinkkel, igyekezzünk őket magatartásunkkal magunk részére mindinkább megnyerni s akkor bizonyára hamarább megértjük egymást, mintha duzzogva visszavonulunk. Kelt Budapesten, 1891. ápr. 30-án. Gáli József dr. s. k., főrendiházi tag és a képviselőháznak Budapesten időző román nemzetiségű tagjai. 3