Budapesti Hirlap, 1896. május (16. évfolyam, 120-149. szám)

1896-05-28 / 146. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (146. sz.) 1896. május 28. nyomasztóan hat a képviselőkre, külö­nösen az ellenzékre. Ezért csinál Ugrón nagy közjogi agitációt, Kossuth Ferenc közgazdaságit, a nemzeti párt pedig várja vezérének útmutatását. A fú­zió híveket talál mindenütt azoknál a képviselőknél, kik ily módon vélik mandátumaikat visszanyerhetni. A man­dátum utáni sóvárgás eléggé megmagya­rázza sok másod- és harmadrendű po­litikus sürgését, forgását a fúzió létre­hozására, de a nagy politikusokat ez nem vezeti. Ez nagyon alantas felfogás s többnyire közömbös is, hogy ki kép­viseli ezt vagy azt a kerületet. Föl kell tennünk, hogy, a­kik a fúziót komo­lyan óhajtják s ezért híresztelik és cik­kelyeket írnak róla, azoknak komoly okuk és szándékuk van. Ez pedig nem lehet más, mint­­ a kvótakérdés. A korona sietteti a kiegyezést, a Bánffy-kormány alkudozott az osztrák kormánynyal s bizonyos megállapodá­sokra is jutott, mint a félhivatalos lapok több ízben kijelentették. E meg­állapodások hivatalos titkok s nem merjük állítani, hogy Bánffy a kvóta fölemelését megígérte, de bármit tar­talmazzanak a miniszteri jegy­ző­köny­vek és jegyzékek, azok a miniszté­riumra nézve kötelezők, a szabadelvű pártra nézve azonban nem, az ország­gyűlésre éppen nem. Ebben rejlik a politikai helyzet nehézsége. A kvóta dolgában azonban az or­szággyűlések alkudoztak­­egymással s küldöttségeik üzenetváltása nyilvános­ságra került. Nagy az eltérés és ki­­egyenlíthetetlen az ellentét az osztrák követelések és a magyar álláspont közt. De abban, hogy Magyarország kvótája maradjon a régi, teljes tökéletes egyet­értés uralkodik a szabadelvű párt és a nemzeti párt megbízottai között s a­kik ez országos küldöttségben részt vettek, erkölcsi kötelességük az általuk elfoglalt állásponthoz ragaszkodni, kü­lönben megkárosítják a hazát és el­vesztik politikai reputációjukat. Föltéve, hogy a Bánffy-kormány készsége és a kvóta­bizottság merev­sége között egyetértés nem hozható létre, a szabadelvű párt ama férfiainak, kik a magyar kvóta fölemelését ellen­zik, óhajtaniuk és keresniük kell a fúziót, mert csak így óvhatják meg azokat a fontos politikai közérdekeket, melyek e kérdés sikeres megoldásával oly szorosan összefüggnek. Ilyenek a vám- és kereskedelmi ügyek s a fo­gyasztási adók s Magyarország finan­ciális és gazdasági jövendője. Ha óhajt­ják e miatt a közjogi alapon álló pár­tok egyesülését, keresniük is kell az erre vezető módokat, melyeket azon­ban nem találunk meg a szabadelvű hírlapok fölhívásaiban, hogy Apponyi politikai múltját megtagadva, elveiről és nemzeti céljairól lemondva, fegy­vereit letéve vonuljon be a szabadelvű pártba afféle közlegénynek, mint Tisza Kálmán, vagy Wekerle és ott segítsen a liberális minisztereknek, ezeknek, vagy a következőknek, új választáso­kat és kiegyezést csinálni. Ez persze igen egyszerű, de nagyon naiv. De hát a­minek oka van, okozatá­nak is kell lenni. Kvóta, kiegyezés, vá­lasztások s az ország általános állapota elég nagy okok arra, hogy jelentős következményeket vonjanak maguk után , mert az országgyűlés befeje­zéséhez közeledik s a kúriai bíráskodás napirendre jön, hallani fogjuk az illetékes férfiak beszédeit és ha el­határozások történnek, látni fogjuk azokat, hott, kétezer hajadon közül választhatott ma­gának hitvestársat. De Moszkvában ebben az időben — a szinte háromszázados tatárjárom igája alatt — nem csak az orosz nemzeti típus és erkölcs fejlődött ki, de kifejlődött ezzel egy időben, a faj és erkölcsei által táplálva, az abszolút hatalom olyan formájában, a­minőt Európa addig nem ismert. Abban az am­alga­mában, a­mit előbb bizantinizmus­nak, azután moszkovitizmus­nak kereszteltek : az erjesztő ko­vász a kereszténység volt keleti formájában, a­mely századokon át formálta az orosz fajt, mielőtt Konstantinápoly bukásával Moszkvába telepedett volna. Már Kievben az első orosz állam és társadalom bizánci mintára rendez­kedett be. Szellemet, tónust, divatot a fejede­lem udvarának és a bojár nemzetségnek egyaránt Bizánc szállított. Az utolsó görög császár unokahúga , Paleolog Zsófia orosz fe­jedelemhez megy feleségül. Konstantinápoly bukása és Moszkva emelkedése egy időbe esik. A­mikor megszűnik a bizánci császárság, tá­m­ad az első orosz nagy­fejedelemség. III. Iván, a Paleolog Zsófia ura, a­ki a tatár igát elő­ször töri meg, már az összes oroszok nagyfeje­­delemének írja magát és az elhunyt bizánci császárság címeréből átveszi a kétfejű sasot. Nem telik bele egy század, már kevés a nagy fejedelmi cím. III. Iván unokája, Rettenetes Iván már az összes oroszok cárja; a kis moszkva állam megtörte a tatár nagy hordát, szinte óriássá növekedett és fenyegeti Lengyel­­országot, a­mely akkor nagy hatalom volt. A XVII. század végéig, Nagy Péter cá­rig, Oroszországot alig számították az európai államok közé. Benn feküdt az orosz puszták közepén, szinte hozzáférhetetlenül, Európától hermenetizlre elzártan. Nyugat politikai és tár­sadalmi viharai nem érintették. Nem folyt be sem közvetetve, sem közvetetlenül egyetlen egy dologba sem, a­mely Európát érdekelte. Európa határain Magyar- és Lengyelország feküdt; azontúl Ázsia kezdődött, habár nem is geográfiai értelemben. A moszkva cár nyugati udvaroknál nem tartott képviselőt, nem járatott hozzájuk követséget. Rokonság­a sem igen fűzte nyugati dinasztiákhoz. Az orosz hercegnővel kö­tött házasság nyomában a gyalázat járt, Kálmán királyunk második feleségét, Eufémiát, II. Vladi­­mirnek, az első Monomakhosz-iaik lányát, Borics anyját, házasságtörés miatt küldte haza. IV. Hen­rik német római császár feleségével, Praxedis- Adelheiddal még roszabbul járt. Nemcsak hi­­telen asszony volt, de megszökött urától an­nak ellenségeihez, aztán házasságtörésével nyil­vánosan dicsekedett. Nyugati kalandorok azon­ban sűrűn látogatták Moszkvát és rendszerint fényes karriert csináltak. Művészeket is von­zott magához, kivált építőmestereket. Moszkva csodás groteszk épületeit többnyire olaszok, a mozgalmas, vállalkozó szellemű firenzebeliek, építették. Valójában ekkor oldotza meg pá­lyáit és nyújtja ki tagjait óriás arányokban a mai Oroszország. A groteszken kívül csupán a nagy iránt van fogékonysága. Ekkor öntik a harangok királynéját, a cár Kolokol-t, a­mely 21 láb magas és 202 ezer kilogramot nyom ; és egy ágyú szörnyet, a cár puská­t, amelynek súlya: 198.500 kilogram. Az élet maga éppen olyan bizarr, éppen olyan grandiózus, mint a művészet. A világ nem ismer azokhoz a cá­rokhoz fogható zsarnokokat, a­kiknek Európa a nevét sem tudta. A­mi politikai szenvedély és erkölcsi romlottság csak fölhalmozódott egykor Bizáncban; a nagy horda háre­mében divó palota-csinyek, ennuk-intri­­gyák mind dús talajt kaptak, hirtelen fölburjá­­noztak és öldöklő virágokat hajtottak a muszka cár udvarában. A tömegek mészárlása szinte mindennapos látvány. A cár nem is köldökig, de nyakig fürdik hűséges bojárjai vérében, ha kedve ugy’’ szottyan. Viszont ezek, ha módját ejthetik, az ország atyját az egyház táplálóját és gondviselőjét, rövid uton, de nem válogatott kínzások nélkül teszik el a láb alól. A közép­kor az emberirtásban nyugaton sem volt igen lelkiismeretes; a szándékot itt is nyomon kö­vette a tett, de ebben tanulhatott volna a moszkovitáktól. Rettenetes Iván életrajza izgató szörnyűségekben vetekedhetik az Inkvizíció történetével. Három évszáznál tovább tartott Moszkva fénykora. Vágytárs nélkül uralkodott egész Oroszországon. Falai között koronázták a szent cárokat, ott is élték le szenvedélyes, bűnös életüket és falai között, Mihály arkangyal templomában, tették el csontjaikat örök pihe­nőre. Nagy Péter cár azonban­ a XVIII. század hajnalán, „ablakot akart nyitni Nyugat felé“, és építtetni kezdte Szent­ Pétervárat. Valójában csak ekkor és ekkor is csak féligmeddig lép Oroszország az európai államok sorába. Innen­től misztikus, grandiózus állami és társadalmi élete föltárni Európa szemei előtt. Oroszország azonban, bár sorompóit megnyitotta Európa előtt, a múlt században még nem európai ál­lam és társadalom. A francia ruha, a francia nevelés nagyon hiányosan takarja a barbárt. Az udvar is csak helyet és levegőt változta­tott, áthurcolkodván Szent-Pétervárra ; az Íz­lés, az erkölcs a régi maradt, a moszkovitába oltott bizantinizmus. Oroszország története a múlt században erre kézzelfogható bizonyság. A dinasztia és az előkelő társadalom egyaránt csak szertartásosabb, csak szemforgatóbb, de sem humánusabb, sem műveltebb, mint volt Moszkvában. Hisz tagadhatatlanul kemény idők jártak a múlt században Európaszerte. Fran­ciaországban, a duodec német államocskákban, a tenyérnyi olasz secundogeniturákban: maisc­­resse-uralom­ nyúzása, koldushotrajuttatása a népnek courtizane-ok hizlalásáért. De még ez is jobb, humánusabb volt az orosz cárnők kor­mányzásánál. A múlt században pedig négy cárnő ült az orosz trónon, a­kik közül csak egy, I. Katalin, Nagy Péter,cár özvegye, nem A krétai zendülés. — Saját tudósítónktól. — Belgrád, máj. 27. A krétai véres mozgalom hite nagy föltű­nést és ezzel egyszersmind a titkos remények és nyug­talanító sejtelmek ismeretes vegyülékét ébresztette a Balkán örökösen forrongó népeinél. A­mi ez egy­szer mindenkinek szembe ötlik, az mindenesetre az a figyelemre méltó körülmény, hogy a mostani föl­kelésnek — mert hisz fölkelés lesz abból előbb­­utóbb minden esetre — épp oly előzményei voltak, mint az utolsó előtti 1867-iki nagy lázadásnak, me­lyet csak 1869-ben a nagyhatalmak beavatkozásá­val és a görög kormány egyidejű meghátrálásával lehetett elfojtani. Akkoriban épp úgy, mint most Szerbia és Görögország indították azokat a neveze­tes tárgyalásokat a Balkán-szövetség létesítése iránt, a­melyeknek később tényleg meg­volt az eredményük, mert a­mit sokan nem tudnak, a so­kat emlegetett Balkán-szövetség tényleg létre­jött, habár csak a papiroson létezett is. Akkoriban is Görögország kezdésére indultak meg a tárgyalások. Görögország konstantinápolyi képviselője Renier ugyanis még 1861-ben indítványozta kormánya ne­vében egyik­ görög-szerb szövetség megkötését. Az indítvány Szerbiában nagy megelégedést keltett s még ugyanamaz év őszén nevezték ki épp ez alka­lomból az akkoriban még fiatal Risztics Jánost Szerbia konstantinápolyi követévé, illetve képvise­lőjévé s ruházták föl az említett szövetség megkö­tése céljából a legmesszebb menő meghatalmazás­sal. A tárgyalások igen kedvezően folytak egy ideig, azonban Ottó király közbejött detronizálása következtében 1862-ben megszakadtak. Azóta Gö­rögország benső villongásai elvonták a görögök fi­gyelmét e tárgyról. Az új király fiatal és tapaszta­latlan volt, mentorja Sponek gróf pedig idegen s így nem bírt érzékkel Görögország külügyi érdekei iránt, azonfölül még a konstantinápolyi görög kép­viselők is minduntalanul változtak. A­mint azonban Athénben helyre állt a nyugalom, a tárgyalásokat 1866-ban újból megindították s most már nehézsé­gekbe is ütköztek, a mennyiben a görögök Mace­dóniát kezdetben kizárólag maguknak követelték. Nemsokára azonban fordulat állott be. György ki­rály ugyanis 1867-ben Pétervárott volt és az ottan nyert benyomások hatása alatt, meghagyta Dely­

Next