Budapesti Hirlap, 1896. május (16. évfolyam, 120-149. szám)
1896-05-28 / 146. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (146. sz.) 1896. május 28. nyomasztóan hat a képviselőkre, különösen az ellenzékre. Ezért csinál Ugrón nagy közjogi agitációt, Kossuth Ferenc közgazdaságit, a nemzeti párt pedig várja vezérének útmutatását. A fúzió híveket talál mindenütt azoknál a képviselőknél, kik ily módon vélik mandátumaikat visszanyerhetni. A mandátum utáni sóvárgás eléggé megmagyarázza sok másod- és harmadrendű politikus sürgését, forgását a fúzió létrehozására, de a nagy politikusokat ez nem vezeti. Ez nagyon alantas felfogás s többnyire közömbös is, hogy ki képviseli ezt vagy azt a kerületet. Föl kell tennünk, hogy, akik a fúziót komolyan óhajtják s ezért híresztelik és cikkelyeket írnak róla, azoknak komoly okuk és szándékuk van. Ez pedig nem lehet más, mint a kvótakérdés. A korona sietteti a kiegyezést, a Bánffy-kormány alkudozott az osztrák kormánynyal s bizonyos megállapodásokra is jutott, mint a félhivatalos lapok több ízben kijelentették. E megállapodások hivatalos titkok s nem merjük állítani, hogy Bánffy a kvóta fölemelését megígérte, de bármit tartalmazzanak a miniszteri jegyzőkönyvek és jegyzékek, azok a minisztériumra nézve kötelezők, a szabadelvű pártra nézve azonban nem, az országgyűlésre éppen nem. Ebben rejlik a politikai helyzet nehézsége. A kvóta dolgában azonban az országgyűlések alkudoztakegymással s küldöttségeik üzenetváltása nyilvánosságra került. Nagy az eltérés és kiegyenlíthetetlen az ellentét az osztrák követelések és a magyar álláspont közt. De abban, hogy Magyarország kvótája maradjon a régi, teljes tökéletes egyetértés uralkodik a szabadelvű párt és a nemzeti párt megbízottai között s akik ez országos küldöttségben részt vettek, erkölcsi kötelességük az általuk elfoglalt állásponthoz ragaszkodni, különben megkárosítják a hazát és elvesztik politikai reputációjukat. Föltéve, hogy a Bánffy-kormány készsége és a kvótabizottság merevsége között egyetértés nem hozható létre, a szabadelvű párt ama férfiainak, kik a magyar kvóta fölemelését ellenzik, óhajtaniuk és keresniük kell a fúziót, mert csak így óvhatják meg azokat a fontos politikai közérdekeket, melyek e kérdés sikeres megoldásával oly szorosan összefüggnek. Ilyenek a vám- és kereskedelmi ügyek s a fogyasztási adók s Magyarország financiális és gazdasági jövendője. Ha óhajtják e miatt a közjogi alapon álló pártok egyesülését, keresniük is kell az erre vezető módokat, melyeket azonban nem találunk meg a szabadelvű hírlapok fölhívásaiban, hogy Apponyi politikai múltját megtagadva, elveiről és nemzeti céljairól lemondva, fegyvereit letéve vonuljon be a szabadelvű pártba afféle közlegénynek, mint Tisza Kálmán, vagy Wekerle és ott segítsen a liberális minisztereknek, ezeknek, vagy a következőknek, új választásokat és kiegyezést csinálni. Ez persze igen egyszerű, de nagyon naiv. De hát aminek oka van, okozatának is kell lenni. Kvóta, kiegyezés, választások s az ország általános állapota elég nagy okok arra, hogy jelentős következményeket vonjanak maguk után , mert az országgyűlés befejezéséhez közeledik s a kúriai bíráskodás napirendre jön, hallani fogjuk az illetékes férfiak beszédeit és ha elhatározások történnek, látni fogjuk azokat, hott, kétezer hajadon közül választhatott magának hitvestársat. De Moszkvában ebben az időben — a szinte háromszázados tatárjárom igája alatt — nem csak az orosz nemzeti típus és erkölcs fejlődött ki, de kifejlődött ezzel egy időben, a faj és erkölcsei által táplálva, az abszolút hatalom olyan formájában, aminőt Európa addig nem ismert. Abban az amalgamában, amit előbb bizantinizmusnak, azután moszkovitizmusnak kereszteltek : az erjesztő kovász a kereszténység volt keleti formájában, amely századokon át formálta az orosz fajt, mielőtt Konstantinápoly bukásával Moszkvába telepedett volna. Már Kievben az első orosz állam és társadalom bizánci mintára rendezkedett be. Szellemet, tónust, divatot a fejedelem udvarának és a bojár nemzetségnek egyaránt Bizánc szállított. Az utolsó görög császár unokahúga , Paleolog Zsófia orosz fejedelemhez megy feleségül. Konstantinápoly bukása és Moszkva emelkedése egy időbe esik. Amikor megszűnik a bizánci császárság, támad az első orosz nagyfejedelemség. III. Iván, a Paleolog Zsófia ura, aki a tatár igát először töri meg, már az összes oroszok nagyfejedelemének írja magát és az elhunyt bizánci császárság címeréből átveszi a kétfejű sasot. Nem telik bele egy század, már kevés a nagy fejedelmi cím. III. Iván unokája, Rettenetes Iván már az összes oroszok cárja; a kis moszkva állam megtörte a tatár nagy hordát, szinte óriássá növekedett és fenyegeti Lengyelországot, amely akkor nagy hatalom volt. A XVII. század végéig, Nagy Péter cárig, Oroszországot alig számították az európai államok közé. Benn feküdt az orosz puszták közepén, szinte hozzáférhetetlenül, Európától hermenetizlre elzártan. Nyugat politikai és társadalmi viharai nem érintették. Nem folyt be sem közvetetve, sem közvetetlenül egyetlen egy dologba sem, amely Európát érdekelte. Európa határain Magyar- és Lengyelország feküdt; azontúl Ázsia kezdődött, habár nem is geográfiai értelemben. A moszkva cár nyugati udvaroknál nem tartott képviselőt, nem járatott hozzájuk követséget. Rokonsága sem igen fűzte nyugati dinasztiákhoz. Az orosz hercegnővel kötött házasság nyomában a gyalázat járt, Kálmán királyunk második feleségét, Eufémiát, II. Vladimirnek, az első Monomakhosz-iaik lányát, Borics anyját, házasságtörés miatt küldte haza. IV. Henrik német római császár feleségével, Praxedis- Adelheiddal még roszabbul járt. Nemcsak hitelen asszony volt, de megszökött urától annak ellenségeihez, aztán házasságtörésével nyilvánosan dicsekedett. Nyugati kalandorok azonban sűrűn látogatták Moszkvát és rendszerint fényes karriert csináltak. Művészeket is vonzott magához, kivált építőmestereket. Moszkva csodás groteszk épületeit többnyire olaszok, a mozgalmas, vállalkozó szellemű firenzebeliek, építették. Valójában ekkor oldotza meg pályáit és nyújtja ki tagjait óriás arányokban a mai Oroszország. A groteszken kívül csupán a nagy iránt van fogékonysága. Ekkor öntik a harangok királynéját, a cár Kolokol-t, amely 21 láb magas és 202 ezer kilogramot nyom ; és egy ágyú szörnyet, a cár puskát, amelynek súlya: 198.500 kilogram. Az élet maga éppen olyan bizarr, éppen olyan grandiózus, mint a művészet. A világ nem ismer azokhoz a cárokhoz fogható zsarnokokat, akiknek Európa a nevét sem tudta. Ami politikai szenvedély és erkölcsi romlottság csak fölhalmozódott egykor Bizáncban; a nagy horda háremében divó palota-csinyek, ennuk-intrigyák mind dús talajt kaptak, hirtelen fölburjánoztak és öldöklő virágokat hajtottak a muszka cár udvarában. A tömegek mészárlása szinte mindennapos látvány. A cár nem is köldökig, de nyakig fürdik hűséges bojárjai vérében, ha kedve ugy’’ szottyan. Viszont ezek, ha módját ejthetik, az ország atyját az egyház táplálóját és gondviselőjét, rövid uton, de nem válogatott kínzások nélkül teszik el a láb alól. A középkor az emberirtásban nyugaton sem volt igen lelkiismeretes; a szándékot itt is nyomon követte a tett, de ebben tanulhatott volna a moszkovitáktól. Rettenetes Iván életrajza izgató szörnyűségekben vetekedhetik az Inkvizíció történetével. Három évszáznál tovább tartott Moszkva fénykora. Vágytárs nélkül uralkodott egész Oroszországon. Falai között koronázták a szent cárokat, ott is élték le szenvedélyes, bűnös életüket és falai között, Mihály arkangyal templomában, tették el csontjaikat örök pihenőre. Nagy Péter cár azonban a XVIII. század hajnalán, „ablakot akart nyitni Nyugat felé“, és építtetni kezdte Szent Pétervárat. Valójában csak ekkor és ekkor is csak féligmeddig lép Oroszország az európai államok sorába. Innentől misztikus, grandiózus állami és társadalmi élete föltárni Európa szemei előtt. Oroszország azonban, bár sorompóit megnyitotta Európa előtt, a múlt században még nem európai állam és társadalom. A francia ruha, a francia nevelés nagyon hiányosan takarja a barbárt. Az udvar is csak helyet és levegőt változtatott, áthurcolkodván Szent-Pétervárra ; az Ízlés, az erkölcs a régi maradt, a moszkovitába oltott bizantinizmus. Oroszország története a múlt században erre kézzelfogható bizonyság. A dinasztia és az előkelő társadalom egyaránt csak szertartásosabb, csak szemforgatóbb, de sem humánusabb, sem műveltebb, mint volt Moszkvában. Hisz tagadhatatlanul kemény idők jártak a múlt században Európaszerte. Franciaországban, a duodec német államocskákban, a tenyérnyi olasz secundogeniturákban: maiscresse-uralom nyúzása, koldushotrajuttatása a népnek courtizane-ok hizlalásáért. De még ez is jobb, humánusabb volt az orosz cárnők kormányzásánál. A múlt században pedig négy cárnő ült az orosz trónon, akik közül csak egy, I. Katalin, Nagy Péter,cár özvegye, nem A krétai zendülés. — Saját tudósítónktól. — Belgrád, máj. 27. A krétai véres mozgalom hite nagy föltűnést és ezzel egyszersmind a titkos remények és nyugtalanító sejtelmek ismeretes vegyülékét ébresztette a Balkán örökösen forrongó népeinél. Ami ez egyszer mindenkinek szembe ötlik, az mindenesetre az a figyelemre méltó körülmény, hogy a mostani fölkelésnek — mert hisz fölkelés lesz abból előbbutóbb minden esetre — épp oly előzményei voltak, mint az utolsó előtti 1867-iki nagy lázadásnak, melyet csak 1869-ben a nagyhatalmak beavatkozásával és a görög kormány egyidejű meghátrálásával lehetett elfojtani. Akkoriban épp úgy, mint most Szerbia és Görögország indították azokat a nevezetes tárgyalásokat a Balkán-szövetség létesítése iránt, amelyeknek később tényleg megvolt az eredményük, mert amit sokan nem tudnak, a sokat emlegetett Balkán-szövetség tényleg létrejött, habár csak a papiroson létezett is. Akkoriban is Görögország kezdésére indultak meg a tárgyalások. Görögország konstantinápolyi képviselője Renier ugyanis még 1861-ben indítványozta kormánya nevében egyik görög-szerb szövetség megkötését. Az indítvány Szerbiában nagy megelégedést keltett s még ugyanamaz év őszén nevezték ki épp ez alkalomból az akkoriban még fiatal Risztics Jánost Szerbia konstantinápolyi követévé, illetve képviselőjévé s ruházták föl az említett szövetség megkötése céljából a legmesszebb menő meghatalmazással. A tárgyalások igen kedvezően folytak egy ideig, azonban Ottó király közbejött detronizálása következtében 1862-ben megszakadtak. Azóta Görögország benső villongásai elvonták a görögök figyelmét e tárgyról. Az új király fiatal és tapasztalatlan volt, mentorja Sponek gróf pedig idegen s így nem bírt érzékkel Görögország külügyi érdekei iránt, azonfölül még a konstantinápolyi görög képviselők is minduntalanul változtak. Amint azonban Athénben helyre állt a nyugalom, a tárgyalásokat 1866-ban újból megindították s most már nehézségekbe is ütköztek, a mennyiben a görögök Macedóniát kezdetben kizárólag maguknak követelték. Nemsokára azonban fordulat állott be. György király ugyanis 1867-ben Pétervárott volt és az ottan nyert benyomások hatása alatt, meghagyta Dely