Budapesti Hírlap, 1896. június(16. évfolyam, 151-178. szám)

1896-06-28 / 177. szám

1896. junius 28. BUDAPESTI HÍRLAP. (177. as.)­ zeti jövő és tizenhét évi halálküzdelem után, ezelőtt huszonkilenc évvel ért véget. Korszakunk két megváltója: a királyi és a polgári bölcs egymásra találtak. (A "király arcképe felé fordulva.) És a ki ez idő­től fogva alkotmányunknak legféltékenyebb őrzője vagy: a nemzeti hála és áhitat e szent pillanatában f­eléd fordul tekintetünk, koronás királyunk. Senki Árpád vezér óta a magyar népet nem szerette job­ban te nálad. Fenkölt szellemed becsülni tudja min­den erényünket; atyai szívvel meg tudja bocsájtani minden hibáinkat. Fajunknak tekintélyt, nemzeti ünnepünknek fényt te kölcsönöztél a műveit világ szemében. És a midőn nemzeti kiállításunk megnyi­tásakor Európa leghatalmasabb uralkodói nemes lé­nyed előtt tisztelettel meghajolván, üdvözölték ben­ned a magyarok királyát, mintha dicső elődeidnek, Nagy Lajosnak és Mátyásnak korszaka virradt volna föl ránk. A magyarok Istenének áldása kisérje minden lépésedet. A magyarok Istene áldja meg felséges nődet, imádott királynénkat és dicsőségesen ural­kodó házad minden sarját. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Csathó Zsigmond dr. alispán előterjesztette az indítványt, hogy Csongrád vármegye közgyűlése az első magyar országgyűlés színhelyéről intézzen hó­doló feliratot a koronás királyhoz (Szűnni nem akaró éljenzés) és az országgyűlés két házához, melyben hazafias örömének ad kifejezést a millenáris ün­nepségeken. Az indítványt zajos éljenzéssel határo­zattá emelték, mire a közgyűlés utolsó pontjaként Cicatricis Lajos dr. Csongrád vármegye főjegyzője, üdvözölte az ünnepségre az ország minden vidéké­ről ideérkezett vendégeket. A világtörténelemben is példátlanul álló ün­nepségekkel üli meg a magyar nemzet a honalapí­­tás ezredik évfordulóját; ez ünnepségek sorában nem a legelső, fényére nézve nem a legnagyobb, de mindenesetre egyik legnevezetesebb jelentőségű mozzanatot képez a mai nap, a­mikor Csongrád­vármegye törvényhatósága gondozása és hazafias kegyelete örök tárgyául átveszi a magas kir. kor­mány kezdeményezésére, a nemzet közvagyonából létesített ama műemléket, a­melynek rendeltetése késő századokon át hirdetni a magyar nemzt harci dicsőségét és ezer év viszontagságában kipróbált államfentartó erejét. Ha a nemzet minden rétegét átható hazafias érzület ily megkülönböztetést tennem engedne, hivalkodás nélkül azt mondanám, hogy a felavatási ünnep hazafias örömében résztvenni Csongrád­vármegye törvényhatóságának egygyel több jog­címe van, mint bárki másnak, mert hiszen vár­megyénk területében fekszik az aranykalászoktól zengő sik, a­hol a honszerző vezér, a haza szent földön dúló harcokban megfáradt nemzetével először megpihent s az első alkotmányos nemzet gyűlé­sében a magyar állam szervezésére az alapkövet letette. A hazafiús lelkesedés, a hazát ősi fényében és alkotmányos épségében fentartotta, a jelen­­ün­­nep alkalmából is hatalmas erővel nyilatkozott meg és abba a szerencsés helyzetbe hozta közönségünket, hogy hatóságunk területén és ünneplő közgyűlé­sünk színhelyén megjelenni és közörömben részt venni látjuk az állam és társadalmi élet mindama tényezőit, a­kiknek a magasabb nemzeti eszmények által egybefűzött munkássága van hivatva államunk fennállását és felvirágzását a jövendő századokra biztosítani. Üdvözli a törvényhatóság nevében a vendégeket és indítványozza, hogy a tek. törvény­hatósági bizottság az ünnepségen megjelent méltó­ságok és hatósági küldöttségek iránt táplált köszö­netének és mély tiszteletének kifejezését jegyző­könyvbe iktassa s ugyanabba vármegyénk főispán­jának a hazafias érzés melegségétől áthatott meg­nyitó ünnepi beszédét szószerinti szövegében örö­kítse meg. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Vadnay Andor főispán berekesztette néhány szóval az ünnepies közgyűlést, melynek tagjai lel­kesen Éljen a király felkiáltások közben, most tes­tületileg átmentek az Árpád emlékhez. Az utat a nagy sokaság között egy század lovas huszár tar­totta nyitva. A beszédek közt a szegedi dalkör éne­kelt igen szépen. Az alapkőletétel. A díszsátor kör alakú mintázott selyem tetejé­ről kiemelkedő rúdon turul madár teregeti szárnyát, aranyozott oldalrúdjaira selyem és bársony kárpitok omlanak le, oszlopait pajzs, sisak, alabárdok s a hét vezér rajzolt arcképe diszitik. Közepén a színes nagy címerünk s ezalatt ez a disztikon: Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád Hőseivel, s a hont biztos alapra téve. Kerek asztal a sátor alatt, e körül helyezke­dett el a miniszter és kisérete, a sátort körülfogó nagy néptömeg pedig előre ereszte a 48—49-es honvédek szabadságharcbeli szabású ruháikba öltö­zött csapatját, had hallják közelebbről az ezredévi szózatot. Az ősz csapat a sátor mellé állott és Darányi miniszter a kormány képviseletében a kö­vetkező nagy hatást keltett, poétikusan szép, a haza­­szeretet tüzétől áthatott és sürű­ éljenzés által kísért beszédet mondotta. A magyarok e hazát fegyverrel szerezték, de bölcseséggel tartották meg. Más nemzeteknek is voltak fegyvereik, vitézségük is volt hozzá és itt még­sem tudtak megtelepedni, mert hiányzott ná­luk az az államalkotó erő, mely Árpádot és a vezé­reket jellemezte. A honalapítás nagy harcaiban tör­téneti hagyományaink szerint a fegyver szerencséje főleg a szomszédos alpári mezőn dőlt el; a Zalán bolgár fejedelem fölött kivívott diadal megszerezte Árpádnak a Duna és Tisza közét és neki a Dunán­túl és Tiszántúlra is fontos pozíciót biztosított. A honalapítók bölcseségének pedig próbaköve volt az első nemzetgyűlés, mely Béla király névtelen jegyzője szerint ezen a helyen tartatott. Itt a Kürtvélyes tó partján s a Gyümölcsény erdő mellett vették „szer“-be, itt hozták rendbe őseink, harmincnégy napig tanácskozván, az ország dolgait; innen nevezték is el e helyet Puszta­szer­nek. Itt adtak testet az etelközi vérszerződésnek, melyet más nagyobb nemzetek is méltán irigyelnek tőlünk. Itt született alkotmányunk s nem túlzók, ha azt mondom, hogy ezekre az alapokra építve adta ki később szent István törvényeit; ezen a nyomon ke­letkezett az arany bulla, majd később a pragmatika szankció. Elmondhatjuk, hogy alkotmányunk ma is ezeken az ősi alapokon nyugszik. Megilletődve állunk most itt, az első nemzet­gyűlés után majdnem ezer évvel; megilletődve gondolunk ez ezer év viszontagságaira vissza. Ez az ez év kevés idő volt ahhoz, hogy a magyar állam életfáját elpusztítsa s a magyar alkotmány még ma is — bár ujult alakban, de a régi alapo­kon — változatlanul fönnáll. Az a varázsszer, a mely nemzeti létünket ily hosszú időn át biztosította, az alkotmányhoz és a szabadsághoz való törhetetlen ragaszkodásunk volt. Mi alkotmányunkat nem a sors ingyen kegyelméből nyertük; kény- és vértengeren keresztül jutottunk el odáig , ezért meg is becsül­tük azt és mindenkor éreztük annak értékét. Ez az alkotmány iránt való hűség, szabadság és hazasze­retet, ha — fájdalom — szuny­adózott is olykor jó napokban,­­ a balszerencsében mindig elementáris erővel nyilatkozott meg. Tudom, hogy nemzetünk­nek is megvannak a maga hibái , melyek különösen akkor tűntek ki, mikor jól folytak dolgai, de a bal­­szerencsében az mindig összetartott, a balszerencsé­ben különb nemzetet nem ismerek és ezért nincs hatalom, a mely e nemzetet elpusztítja és nem jö­hetnek idők, melyekkel annak Szivósága ne dacol­jon. A porszemet, mely csak magában áll, elfujja egy kis szellő, egy lehellet; de hogyha összeolvad, összenő, ha a porszemekből szikla alakul, a förge­teg sem ingathatja meg. Áldjuk a letűnt nemzedékeket, melyek e hazát — szilárd alapra fektetve — egy ezred éven át fenn tudták tartani. De a mi kötelességünk és azoké, a­kik utá­nunk következnek, ennél tovább megy. Miránk az a hivatás vár, hogy ebből a tulajdonaira nézve jeles, de számra nézve kicsiny nemzetből virágzó és nagy nemzetet alkossunk. Ezt csak úgy érhetjük el, ha hívek maradunk őseink erényeihez. És nem elég, hogy a régi erényeket ápoljuk, azokat új erények­kel is kell gazdagítanunk, a régi hibáknak pedig le kell vonnunk tanulságait. A nemzeteket azok a tulaj­donok hivatják felvirágoztatni, melyek azokat meg­alkották és föntartották. A magyar történet azt tanítja, hogy Magyarországon a politikai egységes nemzet keretén belül a nemzetiségek szabadon fej­lődhettek és törvényes aspirációk a magyar alkot­mányban és szabadságban védelmet és oltalmat találtak. A történet azt is tanítja, hogy mindig tiszte­letben tartottuk a lelkiismeret szabadságát. Vallás­­háborúk nálunk is voltak, de ezek oly kegyetlenül és oly pusztítóan nem folytak le, mint egyebütt. A magyar faj türelem dolgában haladottabb nemzeteken is túl tesz. z±z egyéni értéknek és te­hetségnek mindig kiváló szerepet engedtünk osz­tályrészül. Hunyady János példája mutatja, hogy nem kellett hozzá fényes származás, hogy a­ki rendkívüli tehetségekkel bírt, a legmagasabb állá­sokat elérje. Itt az osztályok között sem volt soha az a gyülülség honos, melyet másutt észlelhetünk. A ma­gyar nemesség egy volt és osztatlan: minden ne­mes embert a szent korona tagjának tekintettek. Hűbéri viszony Magyarországon soha sem volt s nálunk még a jobbágyság intézménye sem volt hí­jával egy emberies és patriarkális vonásnak. De nem elég, hogy a régi erényeket ápoljuk: azokat új erényekkel is kell gazdagítanunk, a régi hibáknak pedig le kell vonnunk tanulságait. A történet azt is tanítja, hogy jó napokban nem egyszer elbizakodtunk; pártviszály és egyenet­lenség dúlta fel olykor az országot. Ha azt akar­juk, hogy megvalósuljanak legjobbjaink álmai és ez a nemzet ne csak fenmaradjon, hanem el is foglalja a népek tanácsában azt a helyet, a­mely megilleti, akkor, a­mint hajdan az elődök pogány korukban az oltárra azt hozták áldozatul, a­mi nekik legdrá­gább volt, azonképpen nekünk is legnemesebb erőin­ket nem egymás ellen, hanem a haza javára kell fordítani és ha vannak és lesznek is politikai küz­delmeink, még legélesebb tusaink közben sem sza­bad elfelejtenünk, hogy mint egy édes anyának fiai mindannyian testvérek vagyunk. Ne menjünk szét e helyről a nélkül, hogy ilyen fogadást ne tennénk, ezzel szenteljük meg legméltóbban a dicső elődök emlékét, így gyújtunk régi fénynél új szövétneket. A Gondviselés kegye, hogy ez emlékezetes alkalommal ne csak a régi dicsőség felett merenghe­tünk el, hanem törhetetlen hittel nézhetünk saját jövőnk elé. Nemzedékek jöttek és nemzedékek men­tek, századok teltek el, de a magyar korona na­gyobb fényben, mint a legközelebbi napokban, szá­zadok óta nem ragyogott s a magyar nemzetnek tiszteltebb pozíciója régi idők óta nem volt. A nem­zet ezt Istenem és magán kivid koronás királyának köszönheti. Ő tette ez ünnepet a nemzetek ünne­pévé, benne hatalmasan nyilatkozott meg az az al­kotmányos szellem, mely Árpádot áthatotta s mely­nek a magyar ezredéves fenmaradását köszönheti; Ő tette azt, hogy dicsőséggel végezhetjük a lefolyt ezredévet és dicsőséggel kezdhetjük meg történe­tünk új korszakát. Csodásak a magyar történelem urai. Vajha tenne felséges urunknál is csodát a Gondviselés, nem engedvén lankadni erejét és el­fogyni az ő napjait; vajha ő nemcsak megmutatná nekünk az Ígéret földjét, hanem be is vezethetne abba bennünket; vajha ezredéves ünnepünk ne csak egy nagy esemény évfordulóját, hanem a magyar nemzet jövendő nagyságának egy újabb sarokkövét is jelentené. Elődeink, hogy e helyet megszenteljék, ide templomot, kolostort emeltek. Ez ma már romok­ban hever. A magyar törvényhozás az ezredév al­kalmából megismétli a középkor kegyeletes mun­káját : emlékművet alkot, hogy késő időkben is tudjon a nemzet hová zarándokolni, hogy tudja a nemzet hol keresse első országgyűlésének helyét és hol áldozzon Árpád dicső emlékezetének. Ez emlékműnek felolvassuk alapkő letételi okmányát és leteszszük ma alapkövét. Csongrád vármegye hazafias közönségét arra kérem, hogy ez emlékművet kegyelettel őrizze. Kire bizhatnók méltóbban e művet, mint erre a vármegyére, mely nevét, a történeti hagyomány szerint a honalapítók által Alpár és a földi rév között épített Csongrád várától veszi. Hol lehetne ez emlékműnek jobb helye, mint a tősgyökeres magyar faj ez ősi fészkében és annak a folyónak a mentén, a­mely Magyarországon kezdi és Magyar­­országon végzi pályafutását, mintegy jelezve, hogy „e földön kívül nincsen számunkra hely“hol lehetne jobb helye az emléknek, mint ezen a sikságon, mely az ő határt nem mutató körvonalaival és tünemé­nyes délibábjával a magyar alföldnek költészete. Természetére nézve kemény ember a magyar; de midőn e sikságon elmerengve néz a végtelenbe, feltűnnek előtte Árpád és a vezérek hadai, s elejt egy könycseppet. Ebben a könycseppben nemcsak nagy dicsőség emléke nyilatkozik meg, hanem megnyilatkozik egy irányt­ vetett nemzet története is; de ez a csepp köny egyebet is jelent, jelent tengernyi hazaszeretetet és ezzel a hazasze­retettel fohászkodjunk. Álljon ez a ma beláthatatlan időkig. Lásson itt minden ha egy nagy, egységes és szabad nem­zetet, a­mely Árpád nyelvét nemcsak beszéli, ha­nem méltó is hozzá gondolkozásban és érzésben, az alkotmány iránt való hűségben és hazaszere­tetben. Isten áldd meg a magyart, áldd meg a ki­rályt, áldd meg a hazát ! Még zúgott az éljenzés, csattogott a taps, a­mely többszörösen fölülmúlta az eső csapkodását, a­mikor fölzendült a dalos ajkokon a Hazádnak ren­dületlenül éneke. A sátor alatt az agg Kiss Áron püspök együtt énekelte a daloskörrel a Szózatot. Megható szép és emlékezetes látvány volt e sátor magaslatáról a 10—20.000-nyi nép, a mely szikla szilárdan állott az esőben s a kalapjával inte­getett a szózatos miniszter felé. Az ő részükre ké­szített áldomás elmaradt, elmosta az eső, ha­nem azért nem busult, sőt a lelke repesett, a mint a fényes urakat boglárosan, drágaköves ruháikban, kócsagforgós, sastollas kalpagjaikban ott látták állani maguk előtt és éljenezni. Ezután Csathó Zsigmond alispán mondott szép beszédet, a melynek végezete az, hogy Csongrád­vármegye átveszi és megőrzi az ősi romok szom­szédságában épült új emléket az idők végeiglen épen, tisztán s őrizni fogja a nemzeti kincset, a mint megőrizte ősi voltát ezer éven át. A lelkes éljenzaj lecsillapulta után ismét fölhangzott a dalos­kor éneke, a Himnus s aztán Helfy Ignác, mint legrégibb vármegyebeli orsz. képviselő, fölolvasta az alapkő-okmányt.­ ­

Next