Budapesti Hírlap, 1896. június(16. évfolyam, 151-178. szám)
1896-06-28 / 177. szám
1896. junius 28. BUDAPESTI HÍRLAP. (177. as.) zeti jövő és tizenhét évi halálküzdelem után, ezelőtt huszonkilenc évvel ért véget. Korszakunk két megváltója: a királyi és a polgári bölcs egymásra találtak. (A "király arcképe felé fordulva.) És a ki ez időtől fogva alkotmányunknak legféltékenyebb őrzője vagy: a nemzeti hála és áhitat e szent pillanatában feléd fordul tekintetünk, koronás királyunk. Senki Árpád vezér óta a magyar népet nem szerette jobban te nálad. Fenkölt szellemed becsülni tudja minden erényünket; atyai szívvel meg tudja bocsájtani minden hibáinkat. Fajunknak tekintélyt, nemzeti ünnepünknek fényt te kölcsönöztél a műveit világ szemében. És a midőn nemzeti kiállításunk megnyitásakor Európa leghatalmasabb uralkodói nemes lényed előtt tisztelettel meghajolván, üdvözölték benned a magyarok királyát, mintha dicső elődeidnek, Nagy Lajosnak és Mátyásnak korszaka virradt volna föl ránk. A magyarok Istenének áldása kisérje minden lépésedet. A magyarok Istene áldja meg felséges nődet, imádott királynénkat és dicsőségesen uralkodó házad minden sarját. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Csathó Zsigmond dr. alispán előterjesztette az indítványt, hogy Csongrád vármegye közgyűlése az első magyar országgyűlés színhelyéről intézzen hódoló feliratot a koronás királyhoz (Szűnni nem akaró éljenzés) és az országgyűlés két házához, melyben hazafias örömének ad kifejezést a millenáris ünnepségeken. Az indítványt zajos éljenzéssel határozattá emelték, mire a közgyűlés utolsó pontjaként Cicatricis Lajos dr. Csongrád vármegye főjegyzője, üdvözölte az ünnepségre az ország minden vidékéről ideérkezett vendégeket. A világtörténelemben is példátlanul álló ünnepségekkel üli meg a magyar nemzet a honalapítás ezredik évfordulóját; ez ünnepségek sorában nem a legelső, fényére nézve nem a legnagyobb, de mindenesetre egyik legnevezetesebb jelentőségű mozzanatot képez a mai nap, amikor Csongrádvármegye törvényhatósága gondozása és hazafias kegyelete örök tárgyául átveszi a magas kir. kormány kezdeményezésére, a nemzet közvagyonából létesített ama műemléket, amelynek rendeltetése késő századokon át hirdetni a magyar nemzt harci dicsőségét és ezer év viszontagságában kipróbált államfentartó erejét. Ha a nemzet minden rétegét átható hazafias érzület ily megkülönböztetést tennem engedne, hivalkodás nélkül azt mondanám, hogy a felavatási ünnep hazafias örömében résztvenni Csongrádvármegye törvényhatóságának egygyel több jogcíme van, mint bárki másnak, mert hiszen vármegyénk területében fekszik az aranykalászoktól zengő sik, ahol a honszerző vezér, a haza szent földön dúló harcokban megfáradt nemzetével először megpihent s az első alkotmányos nemzet gyűlésében a magyar állam szervezésére az alapkövet letette. A hazafiús lelkesedés, a hazát ősi fényében és alkotmányos épségében fentartotta, a jelenünnep alkalmából is hatalmas erővel nyilatkozott meg és abba a szerencsés helyzetbe hozta közönségünket, hogy hatóságunk területén és ünneplő közgyűlésünk színhelyén megjelenni és közörömben részt venni látjuk az állam és társadalmi élet mindama tényezőit, akiknek a magasabb nemzeti eszmények által egybefűzött munkássága van hivatva államunk fennállását és felvirágzását a jövendő századokra biztosítani. Üdvözli a törvényhatóság nevében a vendégeket és indítványozza, hogy a tek. törvényhatósági bizottság az ünnepségen megjelent méltóságok és hatósági küldöttségek iránt táplált köszönetének és mély tiszteletének kifejezését jegyzőkönyvbe iktassa s ugyanabba vármegyénk főispánjának a hazafias érzés melegségétől áthatott megnyitó ünnepi beszédét szószerinti szövegében örökítse meg. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Vadnay Andor főispán berekesztette néhány szóval az ünnepies közgyűlést, melynek tagjai lelkesen Éljen a király felkiáltások közben, most testületileg átmentek az Árpád emlékhez. Az utat a nagy sokaság között egy század lovas huszár tartotta nyitva. A beszédek közt a szegedi dalkör énekelt igen szépen. Az alapkőletétel. A díszsátor kör alakú mintázott selyem tetejéről kiemelkedő rúdon turul madár teregeti szárnyát, aranyozott oldalrúdjaira selyem és bársony kárpitok omlanak le, oszlopait pajzs, sisak, alabárdok s a hét vezér rajzolt arcképe diszitik. Közepén a színes nagy címerünk s ezalatt ez a disztikon: Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád Hőseivel, s a hont biztos alapra téve. Kerek asztal a sátor alatt, e körül helyezkedett el a miniszter és kisérete, a sátort körülfogó nagy néptömeg pedig előre ereszte a 48—49-es honvédek szabadságharcbeli szabású ruháikba öltözött csapatját, had hallják közelebbről az ezredévi szózatot. Az ősz csapat a sátor mellé állott és Darányi miniszter a kormány képviseletében a következő nagy hatást keltett, poétikusan szép, a hazaszeretet tüzétől áthatott és sürű éljenzés által kísért beszédet mondotta. A magyarok e hazát fegyverrel szerezték, de bölcseséggel tartották meg. Más nemzeteknek is voltak fegyvereik, vitézségük is volt hozzá és itt mégsem tudtak megtelepedni, mert hiányzott náluk az az államalkotó erő, mely Árpádot és a vezéreket jellemezte. A honalapítás nagy harcaiban történeti hagyományaink szerint a fegyver szerencséje főleg a szomszédos alpári mezőn dőlt el; a Zalán bolgár fejedelem fölött kivívott diadal megszerezte Árpádnak a Duna és Tisza közét és neki a Dunántúl és Tiszántúlra is fontos pozíciót biztosított. A honalapítók bölcseségének pedig próbaköve volt az első nemzetgyűlés, mely Béla király névtelen jegyzője szerint ezen a helyen tartatott. Itt a Kürtvélyes tó partján s a Gyümölcsény erdő mellett vették „szer“-be, itt hozták rendbe őseink, harmincnégy napig tanácskozván, az ország dolgait; innen nevezték is el e helyet Pusztaszernek. Itt adtak testet az etelközi vérszerződésnek, melyet más nagyobb nemzetek is méltán irigyelnek tőlünk. Itt született alkotmányunk s nem túlzók, ha azt mondom, hogy ezekre az alapokra építve adta ki később szent István törvényeit; ezen a nyomon keletkezett az arany bulla, majd később a pragmatika szankció. Elmondhatjuk, hogy alkotmányunk ma is ezeken az ősi alapokon nyugszik. Megilletődve állunk most itt, az első nemzetgyűlés után majdnem ezer évvel; megilletődve gondolunk ez ezer év viszontagságaira vissza. Ez az ez év kevés idő volt ahhoz, hogy a magyar állam életfáját elpusztítsa s a magyar alkotmány még ma is — bár ujult alakban, de a régi alapokon — változatlanul fönnáll. Az a varázsszer, a mely nemzeti létünket ily hosszú időn át biztosította, az alkotmányhoz és a szabadsághoz való törhetetlen ragaszkodásunk volt. Mi alkotmányunkat nem a sors ingyen kegyelméből nyertük; kény- és vértengeren keresztül jutottunk el odáig , ezért meg is becsültük azt és mindenkor éreztük annak értékét. Ez az alkotmány iránt való hűség, szabadság és hazaszeretet, ha — fájdalom — szunyadózott is olykor jó napokban, a balszerencsében mindig elementáris erővel nyilatkozott meg. Tudom, hogy nemzetünknek is megvannak a maga hibái , melyek különösen akkor tűntek ki, mikor jól folytak dolgai, de a balszerencsében az mindig összetartott, a balszerencsében különb nemzetet nem ismerek és ezért nincs hatalom, a mely e nemzetet elpusztítja és nem jöhetnek idők, melyekkel annak Szivósága ne dacoljon. A porszemet, mely csak magában áll, elfujja egy kis szellő, egy lehellet; de hogyha összeolvad, összenő, ha a porszemekből szikla alakul, a förgeteg sem ingathatja meg. Áldjuk a letűnt nemzedékeket, melyek e hazát — szilárd alapra fektetve — egy ezred éven át fenn tudták tartani. De a mi kötelességünk és azoké, akik utánunk következnek, ennél tovább megy. Miránk az a hivatás vár, hogy ebből a tulajdonaira nézve jeles, de számra nézve kicsiny nemzetből virágzó és nagy nemzetet alkossunk. Ezt csak úgy érhetjük el, ha hívek maradunk őseink erényeihez. És nem elég, hogy a régi erényeket ápoljuk, azokat új erényekkel is kell gazdagítanunk, a régi hibáknak pedig le kell vonnunk tanulságait. A nemzeteket azok a tulajdonok hivatják felvirágoztatni, melyek azokat megalkották és föntartották. A magyar történet azt tanítja, hogy Magyarországon a politikai egységes nemzet keretén belül a nemzetiségek szabadon fejlődhettek és törvényes aspirációk a magyar alkotmányban és szabadságban védelmet és oltalmat találtak. A történet azt is tanítja, hogy mindig tiszteletben tartottuk a lelkiismeret szabadságát. Vallásháborúk nálunk is voltak, de ezek oly kegyetlenül és oly pusztítóan nem folytak le, mint egyebütt. A magyar faj türelem dolgában haladottabb nemzeteken is túl tesz. z±z egyéni értéknek és tehetségnek mindig kiváló szerepet engedtünk osztályrészül. Hunyady János példája mutatja, hogy nem kellett hozzá fényes származás, hogy aki rendkívüli tehetségekkel bírt, a legmagasabb állásokat elérje. Itt az osztályok között sem volt soha az a gyülülség honos, melyet másutt észlelhetünk. A magyar nemesség egy volt és osztatlan: minden nemes embert a szent korona tagjának tekintettek. Hűbéri viszony Magyarországon soha sem volt s nálunk még a jobbágyság intézménye sem volt híjával egy emberies és patriarkális vonásnak. De nem elég, hogy a régi erényeket ápoljuk: azokat új erényekkel is kell gazdagítanunk, a régi hibáknak pedig le kell vonnunk tanulságait. A történet azt is tanítja, hogy jó napokban nem egyszer elbizakodtunk; pártviszály és egyenetlenség dúlta fel olykor az országot. Ha azt akarjuk, hogy megvalósuljanak legjobbjaink álmai és ez a nemzet ne csak fenmaradjon, hanem el is foglalja a népek tanácsában azt a helyet, amely megilleti, akkor, amint hajdan az elődök pogány korukban az oltárra azt hozták áldozatul, ami nekik legdrágább volt, azonképpen nekünk is legnemesebb erőinket nem egymás ellen, hanem a haza javára kell fordítani és ha vannak és lesznek is politikai küzdelmeink, még legélesebb tusaink közben sem szabad elfelejtenünk, hogy mint egy édes anyának fiai mindannyian testvérek vagyunk. Ne menjünk szét e helyről a nélkül, hogy ilyen fogadást ne tennénk, ezzel szenteljük meg legméltóbban a dicső elődök emlékét, így gyújtunk régi fénynél új szövétneket. A Gondviselés kegye, hogy ez emlékezetes alkalommal ne csak a régi dicsőség felett merenghetünk el, hanem törhetetlen hittel nézhetünk saját jövőnk elé. Nemzedékek jöttek és nemzedékek mentek, századok teltek el, de a magyar korona nagyobb fényben, mint a legközelebbi napokban, századok óta nem ragyogott s a magyar nemzetnek tiszteltebb pozíciója régi idők óta nem volt. A nemzet ezt Istenem és magán kivid koronás királyának köszönheti. Ő tette ez ünnepet a nemzetek ünnepévé, benne hatalmasan nyilatkozott meg az az alkotmányos szellem, mely Árpádot áthatotta s melynek a magyar ezredéves fenmaradását köszönheti; Ő tette azt, hogy dicsőséggel végezhetjük a lefolyt ezredévet és dicsőséggel kezdhetjük meg történetünk új korszakát. Csodásak a magyar történelem urai. Vajha tenne felséges urunknál is csodát a Gondviselés, nem engedvén lankadni erejét és elfogyni az ő napjait; vajha ő nemcsak megmutatná nekünk az Ígéret földjét, hanem be is vezethetne abba bennünket; vajha ezredéves ünnepünk ne csak egy nagy esemény évfordulóját, hanem a magyar nemzet jövendő nagyságának egy újabb sarokkövét is jelentené. Elődeink, hogy e helyet megszenteljék, ide templomot, kolostort emeltek. Ez ma már romokban hever. A magyar törvényhozás az ezredév alkalmából megismétli a középkor kegyeletes munkáját : emlékművet alkot, hogy késő időkben is tudjon a nemzet hová zarándokolni, hogy tudja a nemzet hol keresse első országgyűlésének helyét és hol áldozzon Árpád dicső emlékezetének. Ez emlékműnek felolvassuk alapkő letételi okmányát és leteszszük ma alapkövét. Csongrád vármegye hazafias közönségét arra kérem, hogy ez emlékművet kegyelettel őrizze. Kire bizhatnók méltóbban e művet, mint erre a vármegyére, mely nevét, a történeti hagyomány szerint a honalapítók által Alpár és a földi rév között épített Csongrád várától veszi. Hol lehetne ez emlékműnek jobb helye, mint a tősgyökeres magyar faj ez ősi fészkében és annak a folyónak a mentén, amely Magyarországon kezdi és Magyarországon végzi pályafutását, mintegy jelezve, hogy „e földön kívül nincsen számunkra hely“hol lehetne jobb helye az emléknek, mint ezen a sikságon, mely az ő határt nem mutató körvonalaival és tüneményes délibábjával a magyar alföldnek költészete. Természetére nézve kemény ember a magyar; de midőn e sikságon elmerengve néz a végtelenbe, feltűnnek előtte Árpád és a vezérek hadai, s elejt egy könycseppet. Ebben a könycseppben nemcsak nagy dicsőség emléke nyilatkozik meg, hanem megnyilatkozik egy irányt vetett nemzet története is; de ez a csepp köny egyebet is jelent, jelent tengernyi hazaszeretetet és ezzel a hazaszeretettel fohászkodjunk. Álljon ez a ma beláthatatlan időkig. Lásson itt minden ha egy nagy, egységes és szabad nemzetet, amely Árpád nyelvét nemcsak beszéli, hanem méltó is hozzá gondolkozásban és érzésben, az alkotmány iránt való hűségben és hazaszeretetben. Isten áldd meg a magyart, áldd meg a királyt, áldd meg a hazát ! Még zúgott az éljenzés, csattogott a taps, amely többszörösen fölülmúlta az eső csapkodását, amikor fölzendült a dalos ajkokon a Hazádnak rendületlenül éneke. A sátor alatt az agg Kiss Áron püspök együtt énekelte a daloskörrel a Szózatot. Megható szép és emlékezetes látvány volt e sátor magaslatáról a 10—20.000-nyi nép, a mely szikla szilárdan állott az esőben s a kalapjával integetett a szózatos miniszter felé. Az ő részükre készített áldomás elmaradt, elmosta az eső, hanem azért nem busult, sőt a lelke repesett, a mint a fényes urakat boglárosan, drágaköves ruháikban, kócsagforgós, sastollas kalpagjaikban ott látták állani maguk előtt és éljenezni. Ezután Csathó Zsigmond alispán mondott szép beszédet, a melynek végezete az, hogy Csongrádvármegye átveszi és megőrzi az ősi romok szomszédságában épült új emléket az idők végeiglen épen, tisztán s őrizni fogja a nemzeti kincset, a mint megőrizte ősi voltát ezer éven át. A lelkes éljenzaj lecsillapulta után ismét fölhangzott a daloskor éneke, a Himnus s aztán Helfy Ignác, mint legrégibb vármegyebeli orsz. képviselő, fölolvasta az alapkő-okmányt.