Budapesti Hírlap, 1896. június(16. évfolyam, 151-178. szám)

1896-06-14 / 163. szám

1896. június 14. BUDAPESTI HÍRLAP. (163. sz.) biztosságát. A kétszáz méteres céltábla előtt meg­engedte a főlövőmesternek, hogy megnyissa he­lyette három lövéssel a versenyt. A három lövés közül kettő centrumot talált, noha a jeles céllövő meglehetősen izgatott volt. A pisztoly­tábla előtt gyönyörködve nézte ő felsége Dajári Ödön és Molnár Béla képviselők mesteri lövéseit. A többi állásban is percekig ma­radt s meg-megdicsérte a lövéseket. A fölövő­­mester külön is bemutatta Eckert Istvánt, a bajai céllövőt, a­ki tavaly a bécsi versenyekről az első dijat hozta haza. — Csak magyar lövészek vannak itt, kérdezte ő felsége a főlövészmestertől. — Nem, felség, vannak osztrákok is. ■— Úgy? Nagyon örvendek, hogy az osztrá­kok is eljöttek. Tovább menve, megismerte Starzensruber Ti­vadart, a bécsi céllövő egyesület helyettes főlövész­­mesterét. — Igen örülök, hogy eljöttek. Látta a nyolca­­diki fölvonulást ? — Láttam felség, s nem felejtem el soha. — No ugy­e szép volt ? — Szebbet képzelni sem lehet. Az állásokat végigjárva, kiment ő felsége a lövőcsarnokba s előbb József kir. herceget szólította meg, aztán Tisza Kálmánnal és Fáik Miksával beszélgetett hosszasan. Fáikkal a delegáció tanács­kozásairól beszélt s kifejezte azon való örömét, hogy az idén oly gyorsan végeznek a költségveté­sekkel. Tisza Kálmántól egészségi állapotát tuda­kolta, s a­mikor az egykori miniszterelnök folyto­nos gyengélkedéséről panaszkodott, nem akarta en­gedni, hogy hajadonfővel álljon előtte. Szinte kény­­szerítette rá, hogy föltegye a kalapját. A cerkle után benézett újra ő felsége a cél­lövők közé. Korolovics főhadnagyot, a­ki fegyverét letéve, katonai állásba vetette magát, barátságosan biztatta, hogy ne zavartassa magát a céllövésben. Érdeklődéssel nézte Kertész Kálmán dr. pompás lövéseit is. A késmárki céllövőket is megdicsérte s mód nélkül örült, a mikor hallotta, hogy ez az egyesület a legrégibb az országban s 1510-ből való, zászlaja ki is van állítva a történelmi csoportban. A lövőcsarnokból átment a király az ülés­terembe s a főlövészmester kértére beirta nevét az uj vendégkönyvbe, a melyet a jubileum emlékére nyitottak. Aztán megnézte a teremben kiállított di­jakat, a melyek közül a legszebbet, egy ezüstből öntött Viktória-szobrot, ő maga ajándékozta. Rend­kívül tetszett a felségnek József kir. herceg díja is: Tas és Ond vezérek bronz­szobra, valamint a honvé­delmi minisztérium gyönyörű aranyserlege. Darányi miniszter szintén aranyserleget adott versenydíjul, Feh­jérváry báró pedig egy értékes fegyvert. Fálk Miksa is pompás ezüstserleget ajánlott föl. Ráth főpolgár­mester szép vadászfogast ajándékozott: egy reme­kül faragott rókafejet, a mely vasszögekkel kivert ostort tart a fogai között. A hölgyek céllövő helyére és ellátogatott a király s megvárta ifj. Bán Józsefbe és Bender Gusztávné néhány lövését. Udvarias bókot mondott mindegyiküknek s távozásakor újra megdicsérte a céllövő asszonyokat Del Medico Adostonné, a főlö­vészmester felesége előtt, a­kit Bánffy miniszterel­nök mutatott be. Négyre járt már az idő, a mikor ő felsége elbúcsúzott a céllövőktől s visszatért a várpalotába. Még egyszer megköszönte, hogy olyan szívesen fo­gadták s megígérte, hogy ezentúl is megajándé­kozza érdeklődésével a derék egyesületet. Utána eltávoztak az ünnep előkelő vendégei is. József kir. herceg azzal búcsúzott el Del Medico főlövészmes­­tertől, hogy büszke a mai ünnepre. Az ünneplő közönség megszállotta a lövőház parkjában fölállított­ asztalokat s a vendéglős nem győzte küldözgetni a pincések hadseregével a sörös poharakat. Hat óráig tartott az ozsonna, aztán meg­indult a jubiláris virágcsata, a­mely nélkül most már nem eshetik nálunk igazi mulatság. Vagy fél­óra hosszat dobálták egymást urak és hölgyek illa­tos virágokkal, sőt'' még ágyukból is lövöldöz­ték ki haragos színű rózsákat. Aztán elvonultak a hadakozó felek közt diadalszekerükön a béke angyalai s a kifáradt csatárok újra letelepedtek Budapest, jun. 18. Átlátván, hogy a bandérium fáradságai után nem alkalmas a kirándulás, letett a társaság a Visegrádra tervezett piknikről s helyette a Park­klubban rendeztek mulatságos bált, mely kitünően sikerült. Ritkán volt annyi fiatal táncos a főváros­ban, mint ama napon, azt hívén, hogy ez az össze­jövetel a szezon befejezése előtt utolsó s ugyancsak kitettek magukért. Világos hajnal vetett véget a táncnak, jó kedvnek, mire el is búcsúztak egymás­tól szeptemberig. Sokan kételkedő mosolylyal adták visszajövetelüknek ígéretét, mert éppen a szeptem­ber hónap a legalkalmasabb a tengeri fürdő hasz­nálatára, hova az idén sokan szándékoznak menni, s valószínűlg csak az lesz itt a német császár foga­dásánál, kit hivatalos állása rákényszerít. A Park-klubban tartott mulatság azonban nem volt az utolsó. Csütörtökön este megismételték a kaszinóban. Hogy miért hagyták el ez alkalomra a városligeti fényes épület szép termeit, senki sem tudja, mert ott már magában nagy előny a kitűnő ventilláció, melyet sehol sem lehet találni s mely ebben a nyári hőségben igen kellemes dolog. A kaszinóban tartott mulatságot Héderváry Khuen grófnő, a bán neje rendezte, kinek ügyességét e tekintetben Zágrábban mindenki ismeri. Ma is sokan emlékeznek még a szülői házánál tartott mulat­ságokra, melyeket a bánné édesanyja Feleki Josefine grófnő adott Szervita-téri palotájában, hol két szép felnőtt lány volt a háznál. E ház gyülőhelye volt az akkori fiatalságnak. A ka­szinóban tartott bál tehát nagyon vig volt. A régi időből sok ismerős találkozott ott, ki ma már több­nyire férjes asszony, házas ember, de megmutatták, hogy a táncban nem csökkent sem kedvük, sem erejük. Jelen volt a bálban a rendező grófné két nővére is, Prónay bárónő és a szép Esterházy Lászlóné grófné, mindhármuknak a férje lovagolt a bandériumban, különböző megyék részéről. Aczél bárót nagyon kedvetlenné teszi ez az állhatatlanság, mert neki legkedvesebb helye a Park-klubb, ha beszél róla, magasztalással és sze­retettel árasztja el minden egyes helyiségét s még mindig nem tett le ama nálunk kivihetetlen eszmé­ről, hogy az az összevegyülés színhelye. Pedig az utolsó napokban meggyőződhetett, hogy ez lehe­tetlen. Sok sérelemről beszélnek a más társaságbeli hölgyek. Állítólag gyakran hallhatni ily kitételeket: idegen társaság. És ez keseríti őket. Sok a panasz, nem lehet mindenkinek eleget tenni s talán ez a legfőbb oka annak, hogy minden egyes mulatság­nak vannak árnyékoldalai. így történik, hogy a lány eddig a Parkklubb falai között volt, a rákö­vetkező ismét a kaszinóban folyt le, zárt ajtók mögött. Talán jó, hogy a szezonnak vége van s a jövő őszig mindez elfelejtődik, mi folytatólag élessé válhatott volna. Azt állítják, hogy a fáradtság és kimerülés idegessé teszi az embert, pihent testtel, nyugodt elmével másként ítéljük meg a dolgokat. Most éppenséggel oly lázas időket élünk, hogy egyik-másik rózsás arc bele is haloványodott, a­minek azonban csalódott remény is lehet oka. De vannak olyanok is, kik meg vannak elégedve az er­edménynyel, bár óhajtásuk csak részben valósult, sőt a kimenetel még mindig kétséges. Egy nagyra­vágyó családról van szó, melynek szép leánya már meghaladta az első tavasz korát, de most reményei megvalósulni készülnek. Olyan parti van kilátásban, hol a rang kifogástalan, csak az eszköz kell hozzá, hogy fényessé legyen. De hát két szív egy kunyhó ..............így gondolkoztak elődeink s a mai kor sincsen egészen idillek nélkül. Számtalan példát lehetne erre fölsorolni a közel­múltban s a­mi kü­lönös, éppen ama körökben, hol azt hihetnék, a sok öröklött előny eltompítja a szíveket a szerelem iránt. Pedig talán éppen az a légkör fejleszti ki némely szívnek vágyait, csapongását, melyben születése, öntudatra ébredése óta forgott, s mely szigorú szabályaival nyomasztólag hatott rá. Nem régen láttunk egy házasság létrejöttét, melyre évekig kellett várniok az illetőknek, s ma is tudunk egy fiatal leányt, ki hétszer volt már mások kívánságára azon a ponton, hogy menyasszony legyen s nem tudta elhatározni magát a házasságra. Vár, remél s valószínűleg diadalmaskodik a nehézségeken. A boldogult Justh Zsigmond évek előtt sok ellenséget szerzett magának egy regényével, mely­ben azt írta, hogy ma az előkelő hölgyek megtanít­ják leányaikat gazdag házasulandókra vadászni. Sokan megüzenték neki, hogy ne keresse föl többé szalonjukat. Szerintünk a fiatalon elhunyt szerzőnek nem is volt ebben igaza, s meggyőződéssel állít­hatjuk, hogy a vagyon kevesebb szerepet játszik a felsőbb társaságokban, mint a rang. Világos példa erre az, hogy előkelő szegény társaság soha sem szült még megbotránkozást, míg a gazdag, de nem egyenlő szövetséget kitörlik a többiek névsorából. Pedig nem mindig van e tekintetben az elfogulat­lanoknak igaza, s a szerencse-istenasszony oly fordulatokat dob úgy nemzetek, mint egyesek sorsába, mikről álmodni sem lehetne. Volt most itt az ezredév ünnepén egy házaspár, melynek arcáról lehet leolvasni a boldogsá­got. Évek előtt egy hercegnő s egy nemes ember házasodtak össze, még pedig, bár kilátások­kal bírnak egykor nagy vagyonra, jelenleg kevés eszközük van, hogy állásukhoz méltóan élhessenek. A fiatal­ember édesatyja, midőn kérdezték, hogy fia vőlegény-e, azt felelte : fiam nősül, roszul teszi, mert régi­ közmondás, „guba gubához — suba subá­hoz“, mi be is szokott teljesedni. A hercegi szülők hasonló véleményben voltak. És félelmük meg sem teljesedett, mert az az ifjú pár kevés emberrel cserélné fel boldogságát. Meggyőződhettek most erről mindazok, kik hosszú évek után viszontlát­hatták őket. Magyar udvariasságról beszélhetnek az itt levő vendéghölgyek, mert bár egyik-másik bálban kevés a táncos, Badeni grófnak, az osztrák minisz­terelnöknek leánya egyik kézről a másikra röpül, valamint miss Melov is, ki jelenleg először forog a magyar társaságban s kit nővére Teleki grófné ve­zet a világba, féltestvére miss Melovnak, született Paget, kinek atyja erdélyi grófnőt vett nőül s neje hazájában telepedvén le, ott is halt meg. Özvegye ismét angolhoz, Melowhoz ment férjhez s jelenleg állandóan Angolországban lakik. Leányát azonban elküldte nővéréhez az ünnepségekre , a fiatal hölgy nem bánta meg az útját, mert saját állítása szerint egyetlen londoni szezonban sem mulatott oly kitűnően, mint Budapesten. Nővére, Teleki grófné tökéletesen tudja a magyar nyelvet s miss Melov is szorgalmasan tanulja, mióta köztünk van. Élénk beszéd tárgya most a nemzeti kassám­ban az uj kitüntetés, egyik-másik az urak közül nincs megelégedve beosztásával. Ez keveset ka­pott, mondják, amaz pedig érdemén felül van ki­tüntetve s általános feltűnést keltett, hogy egy va­laki, ki nagyon számított, tökéletesen mellőztetett, holott mindenki tudja, hogy jó barátai vannak Bécsben, sőt egyik miniszternek rokona is. Általános találgatás oka ez a mellőzés s van­nak, kik tudni akarják az okát. Az illető láthatólag meg van sértve s mondják, hogy lemondásról be­szélt, állását el akarja hagyni, azonban az nem va­lószínű, minthogy éppen ez állás az, melyhez gör­csösen ragaszkodik mindenki. A társaság most leginkább a kiállításban tölti idejét s több helyen tenniszeznek a megcsöndese­­dett napokban; majdnem óráról órára tűnnek el a fővárosból azok, kik hat hónapon át időztek itt s mindenütt látható a fogyatkozás. A Szögyényi, Kál­lai stb. családok már mind haza utaztak s a tegnap tartott park-klubbi vacsorán már alig ültek hassan az asztalnál. A társaságból, az asztalok mellé, hallgatni a katona-banda vidám nótáit. A lövő­csarnokban tovább ropogtak a puskák s csak késő este csöndesedtek el, a mi­kor a lövőház körül emelkedő hegyeken sistergő színes tüzek gyultak ki a mai ünnep örömére. Holnap délelőtt tartják meg künn a lövőház­ban az országos céllövő-kongresszust, a­melyre nyolc hazai egyesület nyolcvan tagot jelentett be. A kongresszus után, déli egy órakor, ünnepi lako­mára gyűlnek össze a jubiláló egyesület tagjai és vendégei. 4­­­ 6

Next