Budapesti Hírlap, 1896. szeptember (16. évfolyam, 240-269. szám)

1896-09-01 / 240. szám

názták és sírjába nem csupán urának bánata, övéinek könyei, hanem Európa becsülése is követni fogja. Budapest, aug. 31. Apponyi a délvidéken. Már a múlt esztendőben a kassai riadó után számítottak arra a délvidéken­ hogy a nemzeti párt vezé­rét maguk körében láthatják. Most az a hit érkezik Temesvárról, hogy ott a délmagyaror­szági nemzeti párt szeptember 20-án népgyűlést tart, a­melyen való megjelenését Apponyi már megígérte. Fogadására külön bizottság alakult s az a terv, hogy Apponyinak Temesvárra való bevonulása olyan fényes környezetben történjék, a­minő a kassai volt. A fiumei kormányzó lemondása.. Vasár­napi számunk ama hírére vonatkozólag, hogy a fiumei kormányzónak már régebben összeütközése volt Kvassay István kormányzósági tanácsossal, mely összeütközésről azonban ő került ki győzte­­tesen és Kvassayt áthelyezték Budapestre, illetékes forrásból arról értesítenek bennünket, hogy Kvas­say István miniszteri tanácsost ismételve előadott saját kérelmére helyezték át, nem pedig más ok miatt.­­ Fiumei táviratunk szerint Giotta podeszta Fiume közönsége nevében táviratilag fölkérte Bat­thyány grófot, a ki most magyarországi birtokán időzik, hogy vonja vissza lemondását. A fiumei ke­reskedők aláírási ívet köröznek egymás közt, a­mely szintén arra kéri a kormányzót, hogy maradjon meg hivatalában. A nemzeti párt szeptember 2-án délután 5 órakor értekezletet tart, melyen a bűnvádi eljárás­ról szóló javaslatot fogja tárgyalás alá venni. Választási mozgalmak, Budapest, aug. 31. Tompa Antal Ugron-párti képviselő vasárnap tartotta beszámolóját kerülete székhelyén Ó-Kani­­zsán. A választók igen nagy számban gyűltek ösz­­sze, a­miben része van annak is, hogy leutazott pártfele beszámolójára maga a vezér, Ugron Gábor is, a­ki hosszabb beszédet mondott. A választások kiírásának titkairól ekkér nyilatkozott. Alkotmányos állam-e Magyarország? Február 17-én lejár az országgyűlés mandátuma, meg tudja-e mondani valaki, hogy mikor lesz az új választás? Senki sem tudja, titkolják, még a legbenfentesebbek­­nek sem mondják meg, mert félnek, hogy eljővén az ítélet órája, mikor a nép ítélkezik, meg fogja boszulni azt a sok gonoszságot, melyet rajta elkö­vettek. Mikor eljön a választások ideje, sokféle tanácsot adnak a népnek. Eszébe jut erre egy mese: Egyiptomban a Nílus mentén elszaporodtak a krokodilusok és felfalták a földmivelőket és kar­maikat. Az egyiptomiak kezdetben meg akarták vesztegetni a krokodilusokat azzal, hogy tisztelet­ben tartották őket, de a krokodilus annál jobban elszaporodott és még falánkabb lett. A mesét tovább fűzte Ugren s elmondta, hogy , az el­­keserült egyiptomiak végre neki mentek fegyver­rel a krokodilusoknak és el akarták őket pusztítani. De az ütés és a legerősebb nyilak és fegyverek is lepattantak vastag bőrükről, úgy, hogy az az indít­vány sem bizonyult sikeresnek. Ekkor hatalmas védőgátakat építettek ellenük, de a krokodilosok egymás hátára másztak, átjutottak a gáton és el­lepték a határt. Végre egy nílusparti halász azt mondotta, hogy ismer egy menyétet, ez az ichneu­mon, a­mely megeszi a krokodil tojását, mielőtt ki­kelt volna. Figyelmeztette az egyiptomiakat, hogy arra törekedjenek, hogy ez a menyét szaporodjék és akkor nem lesz krokodilveszedelem. Az a menyét, a­mely a kormánypárti krokodilusokat elpusztítja, a választó­polgárság (Zajos tetszése), ezt kell tehát megszaporítani, hogy a veszedelemnek elejét ve­gyük (Zajos éljenzés). Általános szavazati jogot kell behozni (Zajos éljenzés), hadd legyen választó minden polgár, ne csak nyolcszázezer, úgy mint most, mert négy millió népét nem lehet pénz­zel megfizetni vagy megvesztegetni, mert itt a demokrácia elvei fognak érvényesülni és a nép so­kasága tiszteletet fog parancsolni. (Zajos éljenzés és tetszés.) Ezután fejtegette, hogy a nemzet jövőjének alapja a magyar kisbirtokososztály szaporodása s ezért nagy kötelessége az államnak az, hogy na­gyobb földbirtokokat vásároljon s azokat hosszú időn át visszatérítendő árért parcellánként eladja a földszomjas magyar népnek. A jövő választásról szólva, beszédét igy fejezte be: Ha önök szabadok akarnak lenni, használják föl választói jogukat, mert laz a nap, melyen azt gyakorolják, a szabadulás napja (Éljenzés). Nem szabad azonban, hogy igyanak abból a kor­ból, melyet a kormánypolitika elébük tesz, hogy leitassa az álomitallal és igy uralmát megtarthassa. Miskolc déli kerületének függetlenségi képvi­selője, Herman Ottó vasárnap délután tartotta be­számolóját, a­melyben hosszasabban foglalkozott a paraszt szocializmussal. Az ezredév legszomorúbb mozzanatának mondja azt,­ a­mikor először hangzott el Hódmezővásárhelyen: „Én nem vagyok magyar, hanem nemzetközi szocialista!“ Kérdi, hogy miért ütötte föl fejét a paraszt szocializmus éppen Hód­mezővásárhelyen, nem Szegeden? Hódmezővásárhelyen az óriási birtok, kevés birtokos kezében van, a­kik extenzív gazdálkodást űznek, Szegeden pedig a vá­ros 40.000 holdnyi birtokát kis részletekben adja bérbe polgárainak, a­kik intenzív gazdálkodást foly­tatnak. Orvosszerül a paraszt szocializmus ellenében Hermán követeli a hitbizományok eltörlését s az alföldi nagyszámú népnek az Alauna vidékére való telepíté­sét. A­mi Hermán beszámolójának egyéb részét illeti, elítélte azokat a függetlenségi elveket, a­melyek jobb kiegyezést, kevesebb kvótát követelnek. A függet­lenségi elvnek annak kell lenni. Semmi kiegyezés, semmi kvóta. Érdekes, a­mit Herman a függetlenségi pártszakadásról mondott. A­nélkül, hogy­­nyíltan ki­mondotta volna, elítélte a Kossuth, Eötvös-füle ár­nyalatot, mert szerinte a függetlenségi programnak minden magyarázás, körülírás nélkül egyszerűen az ország függetlenségét kell hangoztatni. Mihelyt hozzá­tesznek valamit, félreértés és azután szakadás ke­letkezik. Még érdekesebb, hogy ezt a fölfogást a választók helyeselték . Bársony János és Neumann Bernát dr. nevükben kijelentették, hogy Miskolc déli kerületének függetlenségi polgárai nem ismer­nek pártárnyalati különbséget. A pártgyűlés Her­­mannak bizalmat és köszönetet szavazott, de a jövő költségvetésről semmi szó sem volt. Nyíregyházán Beniczky Miksa a város országgy. képviselője számos választó előtt ma tartotta beszá­molóját. Utána Pap Elek beszélt, ki egyenként jel­lemezte a pártokat. Föltűnően kerülte az Ugron­­párt említését , de annál többet beszélt a néppárt­ról, melyet elitélt. Beniczkyt újra jelölték kép­viselőnek. Erdődön, Szat­már megy­ében a néppárt vasár­nap délutánra gyűlést hivott össze. A kormánypárt ellendemonstráció rendezésére a kerület több közsé­géből mintegy 800 embert összegyűjtött s fölállí­totta a községbe vezető út hidjánál, a merre a Szatmárból jövő Molnár János apátot és táborkarát várták. A papok erről értesültek s kikerülve az el­­lendemonstrálók seregét, más után hajtattak a fa­luba s egyenesen a templomtéren állottak föl, a hol a néppárti gyűlés tartandó volt. A kormánypártiak ezt megneszelték s a legrövidebb után szintén a templomtérre se­reglettek s a mikor Molnár apát beszélni kezdett, „Le a papokkal! Le a néppárttal!“ s más ily jel­szavakat kiabálva akkora lármát csaptak, hogy Molnár apát egy pillanatra sem tudott szóhoz jutni. A néppártiak viszont éljeneztek. A kormánypártiak erre még nagyobb zajjal a Fővárosi Sajtóiroda kő­­nyomatos telegramja szerint megbélyegző szavakat kiabáltak a papokra, végül pedig úgy a papokat, mint kísérőiket kővel megdobálták. Erre aztán a főszolgabíró 45 odarendelt csendőrrel a népgyűlést föloszlatta. A néppárt eltávozott, az ott maradt kor­mánypártiak pedig Nagy Ákos főszolgabírót vál­­lukra emelték s „percekig tartó ovációban részesí­tették ritka tapintatáért.“ Ugron Gábor, Bartha Miklós és Polónyi Géza szeptember 6-án Lévára utaznak, a­hol ez nap dél­utánján a lévai választókerület függetlenségi pártja az egyesült ellenzék részvétele mellett nagy népgyű­lést rendez, a­melynek célja tiltakozni a kvótaföl­emelés ellen és demonstrálni az önálló magyar És még hogyan pöröltek. A négyszögle­tes kemény tölgyfa asztal körül álltak, szenve­délyes szavukat heves, brutális kézmozdula­tokkal kisérték s sötét barnára sütött arcukat, a­melyen nyoma sem volt a szívjóságnak vagy valami nemesebb érzésnek, dühös irigy­ség torzitotta el. — A legfiatalabb, bajuszta­­lan, nyegle képű suhanó, öklével verte az asztalt. — Nem engedem magam kitúrni. Azért, hogy a legfiatalabb vagyok, nem engedem magam kitúrni. Vagy írasson rám is az öreg, vagy kezdjük újra az osztozkodást. Az igaz­ságomat nem hagyom, a­ másik kettő kacagott, a­hogy a torkán kifért. Velünk egyáltalán nem törődtek. Az öreg már ott állt köztük s hol az egyiket, hol a másikat nézte. Én — kissé kényelmetlenül érezve magam — hátrahúzódtam, s csak most vettem észre, hogy az öreg Bogdány tisztes arcán mély nehéz gond tükröződik le. — Rá­tette kezét legkisebb fia karjára és csitítva szólt közbe: — Ki akarja a te igazságodat fiú? Mi bajod van ezekkel? Szükséget szenvedsz­­? Nincs szivarod, pénzed, lovad, ökröd? A fiú durván rántotta ki kezét! — Nem kell. Kegyelemkenyér nem kell. Minden jó föld úgy is ezeknek a nevén van — és tudom, hogy ha, — hogy ha maga------­— Mondd csak ki, ha meghalok, — ne félj, mondd csak ki. — Nohát igen, — akkor innen is kitúr­nak. Eddig hallgattam, most nem hallgatok. Én is olyan fia vagyok apámnak, mint ezek itt, írassa rám a belső tagot, hogy a magam kedve szerint gazdálkodhassam. Én senki kedve szerint sem húzom az igát, — nem! Az öreg Bogdány arca neki tüzesedett, — a vad, rusztikus vér dühös hullámokban szökött fel agyába és törődött, vén teste re­megett szinte a féktelen indulat hatalmában: — Igen — mondta rekedtes hangon — írassam rád, — mindenemet írassam rátok, — én meg menjek a kazal aljába feküdni? Hát ezért izzadtam, dolgoztam, hát ezért zsugor­­gattam, fösvénykedtem ötven esztendőn keresz­tül, hogy most kidobjatok öregségemre a ma­gam hajlékából? Kerestetek eddig valamit, hogy most parancsoltok? Melyikötök vett egy ökröt, melyikötök egy ekét? Nem én kötöttem rátok a tenger pénzt, — és te­ te tacskó, — te komisz, most te sem akarod a más kedve szerint húzni az igát ? Csak köteni tudtok, ke­resni nem — tőlem ne várjatok semmit, —ha­lálom után egymásra gyújthatjátok a házat, a­míg élek, én parancsolok! Az öreg fáradtan rogyott a székbe, a fiúk dacosan hallgattak, a két idősebb kinézett az ablakon, a fiatalabb a foga közt morzsol­­gatva a szavakat, duzzogott: — Ki mondja, hogy ki akarjuk túrni ? Itt maradhat, a­meddig akar mellettem, itt él­het kedve szerint, de én is biztosítani akarom magam. A magaméban gazdálkodtam, mint a többi és úgy is lesz — vagy perelek. Nagy­korú vagyok. Az öreg kérges öklével törülgette szemét és gúnyolódott, mint a kétségbeesés szélén szoktak az emberek. — Milyen jó fiú vagy! Oh Istenem, mi­lyen jó! Még el is tartanád öreg apádat? Hát azt hiszed, már végképp meghibbant az eszem, és nem látok előre? Nem látom, mint dobál­nátok egyikötöktől a másikhoz, mint hánynátok fel a harapás kenyeret, az ital vizet, mint a hangja és foga vesztett kutyának ? A­míg kezem­ben a vagyon, legalább megbecsültök és nem ve­szitek ki onnan, mig csak a halál össze nem zsu­gorítja. Perelj fiacskám, perelj. Én is ott leszek! Csodálatos érzések kavarogtak fejemben a jelenet láttára. Köröskörül a kényelmes jólét minden eszköze. Az ablakon keresztül láttam a hazatérő gulyát, a tornácon a cselédség gyü­lekezett, az udvaron jókedvű béresgyerekek viháncoltak és itt benn három fiú, a­kik apjuk életében apjuk halálára alkusznak. Lassan, egymásután ökölbe szorított kézzel és dacosan hátraszegett fővel szálingóztak ki a szobából. Örültem, hogy nem vettek észre, a pusztai alkony poézise lehámlott lelkemről és vissza­­kivánkoztam városomba. Az öreg nagyokat sóhajtva ült székén, kemény kezével ráncos, verejtékes homlokát törülgette, majd rám emelte szemét és remegő, tompa hangon szól hozzám: — Lássa öcsém — ezt irigyelte. Ez az a véghetetlen nyugalom — Ez — a­hol mindenki csak a földet szereti — a háladatos földet, a­mely maga kiirt minden hálát és kiöl minden jobb érzést. Oh ez a föld, a­mit véres verej­tékkel túrtam, most már ellenem fordul, mikor nincs erő kezemben és fogytán­ fogy a vér be­lőlem. A maga diplomájáért nem fognak ve­szekedni gyerekei, a­míg él, együvé csatolja szívüket, és ha meghal, nem lesz, a­mi kiirtja lelkükből a testvéri szeretetet. Úgy öcsém, a föld vágya húzza magához az­ ember fiát és a föld szeretete eloltja a vér szeretetét. Valahogyan éreztem, hogy az öregnek igaza van. A szomorú jövő, a­mi sötét felhő­ként lebegett feje fölött, beárnyékozta a nagy gazdaságot, a föld kincseit; a kényelmesnek, nyugodtnak, édesnek képzelt poétikus csend­ből fülembe harsogott a testvérek ádáz tusája és az öreg keserű sóhajtása adott megnyug­tató feleletet irigykedő elégedetlenségemre : — Öcsémnek soha sem kell félnie semmi csapástól. A fejében a kenyere, Cyprián, BUDAPESTI HÍRLAP,­­240. sz.­ 1896. szeptember 1.

Next