Budapesti Hírlap, 1896. december (16. évfolyam, 331-360. szám)

1896-12-01 / 331. szám

Budapest, 1896. XVI. évfolyam 331. sz. Kedd, december I. Budapesti Hírlap Elődzetési árak : Egész évre 11 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep ötén való napon In. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill., Uökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparelite - számítással díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A petíciók. Budapest, nov. 80. Ilyen választások még nem voltak. Minden a törvény által tiltott vissza­élést elkövettek, a kormány hallatlan mennyiségű pénzzel a végsőig menő hi­vatalos nyomással, az egész közös had­sereg mozgósításával, honvédség és csendőrség fegyveres erejének igénybe­vételével és a választási elnökök soha nem tapasztalt furfangjával szerezte meg óriási többségét. A választások előtt és alatt számtalan hirt és levelet vettünk tele panasszal s a legtöbb a hivatalos korteskedés szertelenségeit adta elő. Hogy az ellenzéki pártok kor­teskedése sem volt és ily körülmények között nem is lehetett szűzi ártat­lan, azon legkevésbbé a kormánypárt­nak van joga csodálkozni. Mi azután meg akartunk győződni, hogy mi igaz a pánszlávizmus és hazaárulás vádja s a tót lázadás veszedelmének kifejtése a néppárti fanatizmus s másfelől a kor­mány erőszakossága és jogfosztása miatt mindkét részről fölhangzott vá­dakból. Elküldtük tehát Várnára a pót­választásra lapunk belső dolgozótársát, Béla Henriket, ki cseppet sem néppárti, nem is katolikus s épp oly kevéssé kormánypárti, ámbár szabadelvű, azzal az utasítással, hogy teljes pártatlanság­gal írja le azt, a­mit lát, hall és maga tapasztal, mendemondákra ne hajtson, megbízhattunk igazságosságában és tár­gyilagosságában, azért szemeltük ki éppen őt. A várnai csatát azután Béla Henrik leírta úgy, a­mint történt. A megkísértett letagadásokat lecáfolta, személyesen jót állt azért, hogy igazat mondott és ebből a tudó­sításból egész Magyarország meggyő­­ződhetetett arról, hogy a választási rendszer Magyarországon teljesen el­fajult s végképp nem felel meg sem a törvénynek, sem az igazságnak, sem a szabadságnak, torzképe, ellenkezője a politikai népjogok alkotmányos gya­korlásának. Ámbár nem mindenhol vá­lasztottak úgy, mint Trencsén megyében, a közönség, mely jól látta, hogy mi történik, az egész korteskedést faluról­­falura, házról-házra, országszerte meg­győződött és saját tapasztalásából tudja, hogy ezek a választások jogilag, erköl­csileg és politikailag kifogásolhatók inkább, mint bármelyik, 1848 óta tar­tott választás. Mi következnék ebből ? A logika szerint az, hogy igen sok választást meg fognak petícióval támadni, azután az is, hogy a legyőzött és boszos ellen­zék fogja a legtöbb kérvényt beadni. Sokan elcsodálkoznak, hogy ellenkező­leg igen kevés petíciót nyújtottak be s a legtöbbet a szabadelvű párt ké­szítette. Mi ennek az oka? Lássuk csak. Beadtak összesen huszonhét petíciót, a megtámadott man­dátumok közül tíz a kormánypárti, tehát tizenhét az ellenzéki. A néppárt Emmer Kornél nagyszombati, Sipeky Sándor várnai, Lánczy Leó csacai, Mattyasovszky Gyula rózsahegyi, Bie­­dermann Rezső szigetvári és Pongrácz Anzelm báró ugodi szabadelvűek man­dátumának megsemmisítését kéri. Lu­kács, Gajári, Wolfner ellen az Ugron­­párt, Zay Miklós gróf ellen a Kossuth­­párt peticionált. A nemzeti párt letett arról, hogy akár csak egy petíciót is beadjon. Most lássuk az ellenzéki megtá­madott mandátumokat. Hat nemzeti párti ellen adtak be petíciót, ezek: Apponyi Albert gr., Hock János, Tibád Antal, Reitter János, Berger Ignác, Korniss Ferenc és Szentiványi Gyula; azután beadtak négy néppárti ellen­petíciót: Zichy János gróf, Meszlényi Pál Marsovszky Endre és Jurits Mihály ellen; továbbá kérik három Igron-párti mandátumának megsemmisítését: Sima Ferenc, Holló Lajos és Várossy Gyu­láét; végül két Kossuth-párti: Mezőssy és Kende ellen is peticionálnak. Ezek a számok ékesszólón beszél­nek a kormánypárt haragjáról a nem Kossuth-párti három ellenzékre. És mit akar a Bánfffy-minisztérium, hogy ha az ellenzéktől még tizenhét mandátu­mot el akar venni? Ki akarja talán a parlamentből rekeszteni ily mó­don Apponyit, miután nem sike­rült őt a választásnál elbuktát­ni? Sza­badulni Hocktól, Simától, Tibádtól, kik neki kényelmetlenek? A néppártot he­lyettes vezérétől Zichy János gróftól akarja megfosztani? Igazán az a szán­déka, hogy semmi komoly ellenzék a magyar parlamentben ne legyen? Avagy csak tüntetni akar petícióival az ellen­zék ellen, hogy a törvénytelen válasz­tások ódiumától szabaduljon s ráfog­hassa, hogy az ellenzék többet vétett, mint a kormánypárt, mert ime tizen­hét petíciót adtak be ellene — ez száz mandátumból 17 százalék — a nagy szabadelvűpárt pedig oly tisztességesen járt el, hogy háromszáz mandátumából csak tizet találtak kifogásolhatónak, alig három százalékot. Mily magasztos önérzet szabadelvűpárti képviselőnek lenni, mily ragyogó fényt vet ez Bánffy Dezső miniszterelnök választási mód­szerének igazságára. Oh nem, a­ki így okoskodik, az téved vagy amit. Egészen más okai vannak, hogy miért nem petíciónál az ellenzék. Azért nem, mert mindenek­előtt sok pénzbe és fáradságba kerül a kérvény­ek megszerkesztése és fölsze­relése hiteles okmányokkal. Ez több száz forintra menő előleges kiadás. Az­után le kell tenni ezer forint biztosíté­kot, mely csakis abban az esetben futja ki, ha vizsgálatot nem rendelnek el, belőle csupán az ügyvédek díjazá­sát utalják ki. Mert ha vizsgálatot ha­tároz a bíráló bizottság s valamely tagját kiküldi a hely­színére, az napi­­díjakban és tanúbizonyságok fölvéte­lére rendesen elkölt néhány ezer fo­rintot, mely összeget a pervesztes fél fizeti meg. Ily esetben közönségesen háromezer forintra megy föl min­den petíciónak a költsége. Az el­lenzéknek erre nincs pénze, bu­kott jelöltje kimerült és elcsüggedt, a pártkassza pedig üres. Az ellenzék tehát csak nagyon kivételesen peticó­­nál, nem is azért, hogy a kormánypárti mandátum megsemmisítését remélhetné, hanem csak hogy megmutassa a maga igazát és az ország közfigyelmét ráfor­dítsa azokra a törvénytelen visszaélé­sekre, melyekből a mi törvényhozásunk származik. Hogy is remélhetne az ellenzék petíciójától sikert, mikor nagyon jól tudja, hogy a bíráló­ bizottság túlnyomó többségét szemenszedett kormánypár­tiakból alakítják, elnöke a minisztérium legbizalmasabb embere, a kiküldött vizsgáló olyan, a­ki a nyitrai választást is eligazítani képes s az ítéletmondás­­nál a kormány és a szabadelvű párt nyomása alatt a többség az ellenzéket elmarasztalja s a kormánypárti képvi­selőt igazoltnak jelenti ki. Most fordítsuk meg az esetet. Ha kormánypárti választókkal adatnak be petíciót valamely ellenzéki képviselő mandátuma ellen, pénzről nem kell nekik gondoskodni, az előkerül a párt­kasszából, a mennyi kell­; a bizonyíté­kok beszerzése könnyen megy, miután az adatokat hivatalból gyűjtik és aka­dálytalanul hitelesítik ; a vizsgálatot a szabadelvű párt kiküldöttje végzi, fő­ispán, szolgabiró kezére játszik; az ítéletet a szabadelvű párt bírósága mondja ki s a perköltséget az­­ ellen­zék fizeti meg. Idáig úgy volt, hogy csak olyan mandátumokat semmisítettek meg s azokat sem mindig, a­hol súlyos formai okok forogtak fenn, vagy ha az illető nem volt választható, mert nem volt választó, vagy nagykorú. De akárhány esetben az ilyen törvénytelenségeket is elintézték. Hogyan lesz most, az majd megválik, meglehet, hogy egy-két kor­mánypárti mandátumot megsemmisíte­nek, a­kiket aztán újra megválasztat­­nak, hogy ez az eljárás ürügyül szol­­ ­mai számunk 18 oldal

Next