Budapesti Hírlap, 1896. december (16. évfolyam, 331-360. szám)
1896-12-01 / 331. szám
Budapest, 1896. XVI. évfolyam 331. sz. Kedd, december I. Budapesti Hírlap Elődzetési árak : Egész évre 11 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep ötén való napon In. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill., Uökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparelite - számítással díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A petíciók. Budapest, nov. 80. Ilyen választások még nem voltak. Minden a törvény által tiltott visszaélést elkövettek, a kormány hallatlan mennyiségű pénzzel a végsőig menő hivatalos nyomással, az egész közös hadsereg mozgósításával, honvédség és csendőrség fegyveres erejének igénybevételével és a választási elnökök soha nem tapasztalt furfangjával szerezte meg óriási többségét. A választások előtt és alatt számtalan hirt és levelet vettünk tele panasszal s a legtöbb a hivatalos korteskedés szertelenségeit adta elő. Hogy az ellenzéki pártok korteskedése sem volt és ily körülmények között nem is lehetett szűzi ártatlan, azon legkevésbbé a kormánypártnak van joga csodálkozni. Mi azután meg akartunk győződni, hogy mi igaz a pánszlávizmus és hazaárulás vádja s a tót lázadás veszedelmének kifejtése a néppárti fanatizmus s másfelől a kormány erőszakossága és jogfosztása miatt mindkét részről fölhangzott vádakból. Elküldtük tehát Várnára a pótválasztásra lapunk belső dolgozótársát, Béla Henriket, ki cseppet sem néppárti, nem is katolikus s épp oly kevéssé kormánypárti, ámbár szabadelvű, azzal az utasítással, hogy teljes pártatlansággal írja le azt, amit lát, hall és maga tapasztal, mendemondákra ne hajtson, megbízhattunk igazságosságában és tárgyilagosságában, azért szemeltük ki éppen őt. A várnai csatát azután Béla Henrik leírta úgy, amint történt. A megkísértett letagadásokat lecáfolta, személyesen jót állt azért, hogy igazat mondott és ebből a tudósításból egész Magyarország meggyőződhetetett arról, hogy a választási rendszer Magyarországon teljesen elfajult s végképp nem felel meg sem a törvénynek, sem az igazságnak, sem a szabadságnak, torzképe, ellenkezője a politikai népjogok alkotmányos gyakorlásának. Ámbár nem mindenhol választottak úgy, mint Trencsén megyében, a közönség, mely jól látta, hogy mi történik, az egész korteskedést falurólfalura, házról-házra, országszerte meggyőződött és saját tapasztalásából tudja, hogy ezek a választások jogilag, erkölcsileg és politikailag kifogásolhatók inkább, mint bármelyik, 1848 óta tartott választás. Mi következnék ebből ? A logika szerint az, hogy igen sok választást meg fognak petícióval támadni, azután az is, hogy a legyőzött és boszos ellenzék fogja a legtöbb kérvényt beadni. Sokan elcsodálkoznak, hogy ellenkezőleg igen kevés petíciót nyújtottak be s a legtöbbet a szabadelvű párt készítette. Mi ennek az oka? Lássuk csak. Beadtak összesen huszonhét petíciót, a megtámadott mandátumok közül tíz a kormánypárti, tehát tizenhét az ellenzéki. A néppárt Emmer Kornél nagyszombati, Sipeky Sándor várnai, Lánczy Leó csacai, Mattyasovszky Gyula rózsahegyi, Biedermann Rezső szigetvári és Pongrácz Anzelm báró ugodi szabadelvűek mandátumának megsemmisítését kéri. Lukács, Gajári, Wolfner ellen az Ugronpárt, Zay Miklós gróf ellen a Kossuthpárt peticionált. A nemzeti párt letett arról, hogy akár csak egy petíciót is beadjon. Most lássuk az ellenzéki megtámadott mandátumokat. Hat nemzeti párti ellen adtak be petíciót, ezek: Apponyi Albert gr., Hock János, Tibád Antal, Reitter János, Berger Ignác, Korniss Ferenc és Szentiványi Gyula; azután beadtak négy néppárti ellenpetíciót: Zichy János gróf, Meszlényi Pál Marsovszky Endre és Jurits Mihály ellen; továbbá kérik három Igron-párti mandátumának megsemmisítését: Sima Ferenc, Holló Lajos és Várossy Gyuláét; végül két Kossuth-párti: Mezőssy és Kende ellen is peticionálnak. Ezek a számok ékesszólón beszélnek a kormánypárt haragjáról a nem Kossuth-párti három ellenzékre. És mit akar a Bánfffy-minisztérium, hogy ha az ellenzéktől még tizenhét mandátumot el akar venni? Ki akarja talán a parlamentből rekeszteni ily módon Apponyit, miután nem sikerült őt a választásnál elbuktátni? Szabadulni Hocktól, Simától, Tibádtól, kik neki kényelmetlenek? A néppártot helyettes vezérétől Zichy János gróftól akarja megfosztani? Igazán az a szándéka, hogy semmi komoly ellenzék a magyar parlamentben ne legyen? Avagy csak tüntetni akar petícióival az ellenzék ellen, hogy a törvénytelen választások ódiumától szabaduljon s ráfoghassa, hogy az ellenzék többet vétett, mint a kormánypárt, mert ime tizenhét petíciót adtak be ellene — ez száz mandátumból 17 százalék — a nagy szabadelvűpárt pedig oly tisztességesen járt el, hogy háromszáz mandátumából csak tizet találtak kifogásolhatónak, alig három százalékot. Mily magasztos önérzet szabadelvűpárti képviselőnek lenni, mily ragyogó fényt vet ez Bánffy Dezső miniszterelnök választási módszerének igazságára. Oh nem, aki így okoskodik, az téved vagy amit. Egészen más okai vannak, hogy miért nem petíciónál az ellenzék. Azért nem, mert mindenekelőtt sok pénzbe és fáradságba kerül a kérvények megszerkesztése és fölszerelése hiteles okmányokkal. Ez több száz forintra menő előleges kiadás. Azután le kell tenni ezer forint biztosítékot, mely csakis abban az esetben futja ki, ha vizsgálatot nem rendelnek el, belőle csupán az ügyvédek díjazását utalják ki. Mert ha vizsgálatot határoz a bíráló bizottság s valamely tagját kiküldi a helyszínére, az napidíjakban és tanúbizonyságok fölvételére rendesen elkölt néhány ezer forintot, mely összeget a pervesztes fél fizeti meg. Ily esetben közönségesen háromezer forintra megy föl minden petíciónak a költsége. Az ellenzéknek erre nincs pénze, bukott jelöltje kimerült és elcsüggedt, a pártkassza pedig üres. Az ellenzék tehát csak nagyon kivételesen peticónál, nem is azért, hogy a kormánypárti mandátum megsemmisítését remélhetné, hanem csak hogy megmutassa a maga igazát és az ország közfigyelmét ráfordítsa azokra a törvénytelen visszaélésekre, melyekből a mi törvényhozásunk származik. Hogy is remélhetne az ellenzék petíciójától sikert, mikor nagyon jól tudja, hogy a bíráló bizottság túlnyomó többségét szemenszedett kormánypártiakból alakítják, elnöke a minisztérium legbizalmasabb embere, a kiküldött vizsgáló olyan, aki a nyitrai választást is eligazítani képes s az ítéletmondásnál a kormány és a szabadelvű párt nyomása alatt a többség az ellenzéket elmarasztalja s a kormánypárti képviselőt igazoltnak jelenti ki. Most fordítsuk meg az esetet. Ha kormánypárti választókkal adatnak be petíciót valamely ellenzéki képviselő mandátuma ellen, pénzről nem kell nekik gondoskodni, az előkerül a pártkasszából, a mennyi kell; a bizonyítékok beszerzése könnyen megy, miután az adatokat hivatalból gyűjtik és akadálytalanul hitelesítik ; a vizsgálatot a szabadelvű párt kiküldöttje végzi, főispán, szolgabiró kezére játszik; az ítéletet a szabadelvű párt bírósága mondja ki s a perköltséget az ellenzék fizeti meg. Idáig úgy volt, hogy csak olyan mandátumokat semmisítettek meg s azokat sem mindig, ahol súlyos formai okok forogtak fenn, vagy ha az illető nem volt választható, mert nem volt választó, vagy nagykorú. De akárhány esetben az ilyen törvénytelenségeket is elintézték. Hogyan lesz most, az majd megválik, meglehet, hogy egy-két kormánypárti mandátumot megsemmisítenek, akiket aztán újra megválasztatnak, hogy ez az eljárás ürügyül szol mai számunk 18 oldal