Budapesti Hírlap, 1897. december (17. évfolyam, 333-362. szám)
1897-12-01 / 333. szám
Budapest 1897 XVII. évfolyam 333. sz. Szerda, december 1. Előfizetési árak: Egész évre 11 irt, félévre 3 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparellte- számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A beamterek. Budapest, nov. SO. Ausztriát alkotják : a császár, a hadsereg és a bürokrácia. Ez ott az állam. Midőn a hadsereget megverték és a Bach hivatalnok-abszolutizmusa kudarcot vallott, a császár a históriai jogokhoz, az arisztokráciához és a népekhez fordult s kísérletet tett az alkotmánynyal, hogy ezekre alapítsa Ausztriát. Harminchat esztendő óta örökösen kísérleteznek vele, először Magyarországot is belefoglalták és volt szűkebb Reichsrath, meg bővebb Reichsrath, azután Ciszlajtánia lett belőle. Volt októberi pátens, 1861-iki februári alkotmány, 1867-diki kiegyezés, 1872-ben fundamentális cikkelyek. Auersperg-féle alkotmány-revizió közvetetten Reichsrath-választásokkal, cseh-német kiegyezés Taaffe alatt, új alkotmányrevízió általános szavazati joggal a Windisgrätzkormány idejében, s miután mindez rosszul sikerült, most megint hivatalnok-minisztériumot neveztek ki, mely alighanem az alkotmányt újra fölfüggeszti. Csupa osztályfőnökből lett miniszter. Gautsch, aki maga is beamterből lett államférfiú, igen könnyen alakította meg kabinetjét. Elővette a tiszti névtárt és minden minisztériumban az osztályfőnököt, aki annyi, mint nálunk az államtitkár, vagy valamelyik miniszteri tanácsost, a kit legokosabbnak tartott, ajánlotta miniszternek s ő felsége kinevezte s ezzel a nagy miniszterválság meg van oldva. Ez olyan közigazgatási kormánytanács, mely intézi az ügyeket, jelentést tesz, ha hívják, ő felségének; utasítást kér tőle s parancsait teljesiti. Politikai színezete nincs, nem is keresi. A parlamenttel nem függ össze, nem is akar parlamentáris minisztérium lenni. Csupa szakférfiak, kiknek politikai múltjuk nincs. Soknak neve ismeretlen s csak a minisztériumban becsülik tehetségüket. Hogy mi válik belőlük, megmondani senki nem tudja. Nem mondunk róluk sem jó, sem rész véleményt. Voltak nekünk is már hivatalnok minisztereink, köztük Wekerle. Talán Gautschnak sikerülni fog állandó kormányt alkotni, mint Taaffenak, ki őt fölfedezte s először tette miniszterré. Most harmadizben nevezik ki s följutott a hivatalnoki pálya legfelsőbb fokára, szerencsésen. „Fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd tengelyét, hogy le ne hűlj.“ A kilátások nem kedvezők. Ha parlament nélkül kész és akar kormányozni, az sokkal egyszerűbb: akkor csak a császár bizalmát kell bírnia s ameddig azt megtarthatja, addig kormányozza Ausztriát. De hogyha alkotmányosan akarja vezetni az ügyeket, rettenetes föladat vár rá. A Badeni kormányzása és bukása félelmetes állapotokat idézett föl mindenütt. Majdnem általános anarkiát és forradalmat. Bécsben az antisemiták parancsolnak, más városokban a szocialisták. A németek Csehországban és a mindegnt alpesi tartományok fővárosaiban s az egyetemi ifjúság kivetkőzött osztrák érzelmeiből s inkább német és porosz. A cseheket fölbiztatták, hogy helyreállítják a cseh királyságot Morvával és Sziléziával s ezek most el vannak bizakodva s Badeni bukásán dühöngnek. A lengyelek búsulnak. A szlávok mind összefogtak a németség ellen. A kiegyezés Magyarországgal lejárt megujulatlan. Maga Badeni fölbátoritotta az osztrákokat arra, hogy 40 százalékos kvótát követeljenek tőlünk s ime a provizóriumot sem bírta keresztül vinni s az egész kiegyezés kérdésessé vált. S a mi talán a legfőbb: maga a Reichsrath félesztendőn keresztül oly elkeseredett jeleneteknek vált színhelyévé, melyek minden közös törvényhozást lehetetlenné tettek s végül az egész világot megdöbbentő verekedéssé és rendőri erőszakossággá fajultak. A forradalom szélén s az alkotmány bukásának szélén állította meg a császár a Badeni-kormányt, mely kezdettől fogva inparlamentáris volt s alkotmányosnak bajosan nevezhető. De úgy látszik, utolsó azok sorában, melyek az osztrák alkotmány atyja, Schmerling óta születtek. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A Téli Kiállítás. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Nagy érdeklődéssel vártuk az idei téli kiállítást, mert ezentúl a téli kiállítás tisztán hazai lesz, a külföldiek műveit csak a tavaszi tárlat fogja bemutatni. Ma meggyőződtünk róla, hogy ez az elv kitűnően beválik. Nagy hasznunkra van, hogy a magyar műveket csak magyarokkal kell egybevetnünk, hogy saját művészetünk szolgáltatja az ítélet mértékét. Európa azért nincsen kizárva. Művészeink javarésze külföldön tanult, műveikben az egyetemes európai áramlatok nyilatkoznak. Mégis így egyöntetűbb, egyenletesebb a kiállítás. Együtt látjuk magunk előtt a hazai termést, világosabb lesz előttünk művészetünk eszmeköre, művészeink tudása, iránya. Jobban áttekinthetjük a magunk birtokát, nagyobb figyelmet és gondot fordíthatunk fejlődő tehetségeinkre. Bizonyos büszkeséggel mondhatjuk : ez mind a magunké és megnyugvással gondolhatjuk. Nem vagyunk az utolsók, kiállításunk így is érdekes, nemzeti szempontból még érdekesebb mint a vegyes. Igaz, hogy a képzőművészetek egy bizonyos pontig nemzetköziek; ami ezen a téren igazi és nem hamisítás, annak mindenütt van értéke, mint az aranypénznek. De azért csak az a nemzet gazdag, mely nem kölcsön kéri, hanem szerzi a pénzt, munkája fejében, és művészete is csak annak a nemzetnek van, mely nem éri be az idegennek élvezésével, hanem maga is teremt. Mindenki, aki a saját művészetünk iránt érdeklődik, aki szeretettel ápolja, saját helyzetéhez és módjához képest, az hozzájárul a nemzeti művészet megerősítéséhez, az munkás az Úr szellejében. A művészet nekünk nem lehet csupán csak inyesség; az nagy nemzeti közügy, melyet szeretni kell, mint gyermekünket szeretjük, hibáival és fogyatkozásaival együtt, mert ezé a gyermeké a jövő, és ebből a gyerekből lesz a nálunknál derekabb ember. Csak azt sajnáljuk, hogy a téli kiállítás nem mutatja be az egész idei termést, hogy nagyon sokan hiányoznak, mindenekelőtt az a derék művészcsoport, amelyet nagybányainak neveztek el, azután a szobrászok, akik nagyon sokat dolgoznak, monumentális műveket alkotnak, de különböző okokból majdnem egészen elmaradtak. De a nagybányaiak külön kiállítást rendeznek a régi műcsarnokban az Andrássyúton, s amit a közönség veszít, mert nem láthatja együtt egy helyen a magyar művészetet, azt hitünk szerint a magyar művészet nyeri a meginduló egészséges verseny folytán. A művészetnek majdnem minden nagyobb centrumában beállott ily szecesszió és mindenütt hasznára vált a művészi életnek. A régibb, akadémikusabb irányok ellen mindenütt küzdenek az újak, akik merészebbek, sokszor frissebbek, tehetségesebbek és maguk közt akarnak lenni. A közönség rendkívül érdeklődik e harc iránt, mely az ő ízlését is neveli s a művészi körökbe is pezsgőbb életet visz be. Az öregek tragikuma minden téren, hogy a fiataloktól idegenkednek, tőlük elzárkóznak és hozzájuk könnyen igazságtalanok lesznek. A fiatalok is igazságtalanok, még jobban tartanak össze, mint az öregek és voltaképp ők hajlanak a klikkrendszerhez, csakhogy nincs kellő hatalmuk hozzá. De ezekből a kölcsönös igazságtalanságokból születik meg harcban, viharban az új élet, a haladás és azért nem félünk egy csöppet sem a magyar szecessziótól, melytől különben is, a benne résztvevők nagy tehetségénél fogva, a legjobbat várjuk. Majd a szecesszió is megöregszik, majd jó a béke kötésének ideje, amely addig tart, míg új generáció nem lép a küzdőtérre, új szecesszió, a megöregedett forradalmiak ellen! Nem feledkeztünk meg, ez általános elmélkedések alatt, a téli kiállításról, melyről különben sem akarunk még ez alkalommal érdemlegesen szólani. Mert végig menvén a termeken s a távol maradt művészekre gondolva, örvendve tapasztaltuk, hogy ezek az öregek nem is oly öregek. Csodálatos ez a magyar művészi élet. Nincs kiállítás, melyen új, sokat ígérő tehetségek nem merülnének föl. Mekkora termékenység ! Igaz, hogy egy részük épp oly gyorsan tűnik el, mint ahogy megjelent. Mégis, ez a termékenység az erő jele. Fiatalaink rendkívül gyorsan fejlődnek ; alig láttuk első szárnypróbálgatásukat és csakhamar mint kész mestereket látjuk őket újra, akik fájdalomgyorsan hanyatlanak, úgy vagyunk velük, mint gyermekeinkkel. Nálunk legtöbb a szülés és legnagyobb a gyermekek halandósága. Ha csak a művészi élet higiéniájában is annyira haladnánk, mint a közegészségügyben! De nem okoskodunk többet és mindenekelőtt konstatáljuk, hogy nemcsak a magunk benyomása az első séta alkalmával volt kedvező, hanem az a nagy közönség is, amely ma a termeken végig hullámzott, meg volt Mai számunk 20 oldal.