Budapesti Hírlap, 1897. december (17. évfolyam, 333-362. szám)

1897-12-01 / 333. szám

Budapest 1897 XVII. évfolyam 333. sz. Szerda, december 1. Előfizetési árak: Egész évre 11 irt, félévre 3 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparellte- számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A beamterek. Budapest, nov. SO. Ausztriát alkotják : a császár, a hadsereg és a bürokrácia. Ez ott az állam. Midőn a hadsereget megverték és a Bach hivatalnok-abszolutizmusa kudarcot vallott, a császár a históriai jogokhoz, az arisztokráciához és a né­pekhez fordult s kísérletet tett az al­kotmánynyal, hogy ezekre alapítsa Ausztriát. Harminchat esztendő óta örökösen kísérleteznek vele, először Magyarországot is belefoglalták és volt szűkebb Reichsrath, meg bővebb Reichs­­rath, azután Ciszlajtánia lett belőle. Volt októberi pátens, 1861-iki februári al­kotmány, 1867-diki kiegyezés, 1872-ben fundamentális cikkelyek. Auersperg-féle alkotmány-revizió közvetetten Reichs­­rath-választásokkal, cseh-német kiegye­zés Taaffe alatt, új alkotmányrevízió álta­lános szavazati joggal a Windisgrätz­­kormány idejében, s miután mindez rosszul sikerült, most megint hivatal­nok-minisztériumot neveztek ki, mely alighanem az alkotmányt újra fölfüg­geszti. Csupa osztályfőnökből lett minisz­ter. Gautsch, a­ki maga is beamterből lett államférfiú, igen könnyen alakította meg kabinetjét. Elővette a tiszti névtárt és minden minisztériumban az osztály­­főnököt, a­ki annyi, mint nálunk az államtitkár, vagy valamelyik miniszteri tanácsost, a kit legokosabbnak tartott, ajánlotta miniszternek s ő felsége ki­nevezte s ezzel a nagy miniszterválság meg van oldva. Ez olyan közigazgatási kormány­tanács, mely intézi az ügyeket, jelen­tést tesz, ha hívják, ő felségének; uta­sítást kér tőle s parancsait teljesiti. Politikai színezete nincs, nem is keresi. A parlamenttel nem függ össze, nem is akar parlamentáris minisztérium lenni. Csupa szakférfiak, kiknek politi­kai múltjuk nincs. Soknak neve isme­retlen s csak a minisztériumban becsü­lik tehetségüket. Hogy mi válik belő­lük, megmondani senki nem tudja. Nem mondunk róluk sem jó, sem rész vé­­lemény­t. Voltak nekünk is már hiva­talnok minisztereink, köztük Wekerle. Talán Gautschnak sikerülni fog állandó kormányt alkotni, mint Taaffenak, ki őt fölfedezte s először tette miniszterré. Most harmadizben nevezik ki s följu­tott a hivatalnoki pálya legfelsőbb fokára, szerencsésen. „Fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd tengelyét, hogy le ne hűlj.“ A kilátások nem kedvezők. Ha parlament nélkül kész és akar kormá­nyozni, az sokkal egyszerűbb: akkor csak a­ császár bizalmát kell bírnia s a­meddig azt megtarthatja, addig kormá­nyozza Ausztriát. De hogyha alkotmá­nyosan akarja vezetni az ügyeket, ret­tenetes föladat vár rá. A Badeni kor­mányzása és bukása félelmetes állapo­tokat idézett föl mindenütt. Majdnem általános anarkiát és forradalmat. Bécs­­ben az antisemiták parancsolnak, más városokban a szocialisták. A németek Csehországban és a mindeg­­nt alpesi tartományok fővárosaiban s az egye­temi ifjúság kivetkőzött osztrák érzel­meiből s inkább német és porosz. A cseheket fölbiztatták, hogy helyreállít­ják a cseh királyságot Morvával és Sziléziával s ezek most el vannak biza­kodva s Badeni bukásán dühöngnek. A lengyelek búsulnak. A szlávok mind összefogtak a németség ellen. A kiegye­zés Magyarországgal lejárt meguju­lat­­lan. Maga Badeni fölbátoritotta az osztrákokat arra, hogy 40 százalékos kvótát követeljenek tőlünk s ime a provizóriumot sem bírta keresztül vinni s az egész kiegyezés kérdésessé vált. S a mi talán a legfőbb: maga a Reichsrath félesztendőn keresztül oly elkeseredett jeleneteknek vált szín­helyévé, melyek minden közös törvény­­­h­ozást lehetetlenné tettek s végül az egész világot megdöbbentő verekedéssé és rendőri erőszakossággá fajultak. A for­radalom szélén s az alkotmány buká­sának szélén állította meg a császár a Badeni-kormányt, mely kezdettől fogva inparlamentáris volt s alkotmányosnak bajosan nevezhető. De úgy látszik, utolsó azok sorában, melyek az osztrák alkotmány atyja, Schmerling óta születtek. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A Téli Kiállítás. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Nagy érdeklődéssel vártuk az idei téli kiállítást, mert ezentúl a téli kiállítás tisztán hazai lesz, a külföldiek műveit csak a tavaszi tárlat fogja bemutatni. Ma meggyőződtünk róla, hogy ez az elv kitűnően beválik. Nagy hasznunkra van, hogy a magyar műveket csak magyarokkal kell egybevetnünk, hogy saját művészetünk szolgáltatja az ítélet mértékét. Európa azért nincsen kizárva. Művészeink javarésze külföldön tanult, műveikben az egye­temes európai áramlatok nyilatkoznak. Mégis így egyöntetűbb, egyenletesebb a kiállítás. Együtt látjuk magunk előtt a hazai termést, világosabb lesz előttünk művészetünk eszme­köre, művészeink tudása, iránya. Jobban át­tekinthetjük a magunk birtokát, nagyobb figyelmet és gondot fordíthatunk fejlődő tehetségeinkre. Bizonyos büszkeséggel mond­hatjuk : ez mind a magunké és meg­nyugvással gondolhatjuk. Nem vagyunk az utolsók, kiállításunk így is érdekes, nemzeti szempontból még érdekesebb mint a vegyes. Igaz, hogy a képzőművészetek egy bizonyos pontig nemzetköziek; a­mi ezen a téren igazi és nem hamisítás, annak mindenütt van értéke, mint az aranypénznek. De azért csak az a nemzet gazdag, mely nem kölcsön kéri, hanem szerzi a pénzt, munkája fejében, és művészete is csak annak a nemzetnek van, mely nem éri be az idegennek élvezésével, hanem maga is teremt. Mindenki, a­ki a saját művészetünk iránt érdeklődik, a­ki szeretettel ápolja, saját helyzetéhez és módjához képest, az hozzájárul a nemzeti művészet megerősítéséhez, az munkás az Úr szellejében. A művészet nekünk nem lehet csupán csak inyesség; az nagy nemzeti közügy, melyet szeretni kell, mint gyermekün­ket szeretjük, hibáival és fogyatkozásaival együtt, mert ezé a gyermeké a jövő, és ebből a gyerekből lesz a nálunknál derekabb ember. Csak azt sajnáljuk, hogy a téli kiállítás nem mutatja be az egész idei termést, hogy nagyon sokan hiányoznak, mindenek­előtt az a derék művészcsoport, a­melyet nagybányainak neveztek el, azután a szobrászok, a­kik nagyon sokat dolgoznak, monumentális műveket alkot­nak, de különböző okokból majdnem egészen elmaradtak. De a nagybányaiak külön kiállí­tást rendeznek a régi műcsarnokban az Andrássy­­úton, s a­mit a közönség veszít, mert nem láthatja együtt egy helyen a magyar művé­szetet, azt hitünk szerint a magyar művészet nyeri a meginduló egészséges verseny folytán. A művészetnek majdnem minden nagyobb centrumában beállott ily szecesszió és mindenütt hasznára vált a művészi életnek. A régibb, akadémikusabb irányok ellen mindenütt küzde­nek az újak, a­kik merészebbek, sokszor fris­sebbek, tehetségesebbek és maguk közt akarnak lenni. A közönség rendkívül érdeklődik e harc iránt, mely az ő ízlését is neveli s a művészi körökbe is pezsgőbb életet visz be. Az öregek tragikuma minden téren, hogy a fiataloktól idegenkednek, tőlük elzárkóznak és hozzájuk könnyen igazságtalanok lesznek. A fiatalok is igazságtalanok, még jobban tartanak össze, mint az öregek és voltaképp ők hajlanak a klikkrendszerhez, csakhogy nincs kellő hatal­muk hozzá. De ezekből a kölcsönös igazságtalan­ságokból születik meg harcban, viharban az új élet, a haladás és azért nem félünk egy csöppet sem a magyar szecessziótól, melytől különben is, a benne résztvevők nagy tehetségénél fogva, a legjobbat várjuk. Majd a szecesszió is meg­öregszik, majd jó a béke kötésének ideje, a­mely addig tart, míg új generáció nem lép a küzdőtérre, új szecesszió, a megöregedett forradalmiak ellen! Nem feledkeztünk meg, ez általános el­mélkedések alatt, a téli kiállításról, melyről különben sem akarunk még ez alkalommal érdemlegesen szólani. Mert végig menvén a termeken s a távol maradt művészekre gon­dolva, örvendve tapasztaltuk, hogy ezek az öregek nem is oly öregek. Csodálatos ez a ma­gyar művészi élet. Nincs kiállítás, melyen új, sokat ígérő tehetségek nem merülnének föl. Mekkora termékenység ! Igaz, hogy egy részük épp oly gyorsan tűnik el, mint a­hogy meg­jelent. Mégis, ez a termékenység az erő jele. Fiatalaink rendkívül gyorsan fejlődnek ; alig láttuk első szárnypróbálgatásukat és csakhamar mint kész mestereket látjuk őket újra, a­kik fájdalom­gyorsan hanyatlanak, úgy vagyunk velük, mint gyermekeinkkel. Nálunk legtöbb a szülés és legnagyobb a gyermekek halandó­sága. Ha csak a művészi élet higiéniájában is annyira haladnánk, mint a közegészségügyben! De nem okoskodunk többet és mindenek­előtt konstatáljuk, hogy nemcsak a magunk benyomása az első séta alkalmával volt ked­vező, hanem az a nagy közönség is, a­mely ma a termeken végig hullámzott, meg volt Mai számunk 20 oldal.

Next