Budapesti Hírlap, 1898. február (18. évfolyam, 32-59. szám)

1898-02-01 / 32. szám

é­ nek alkalmazásával 34 százalékot nem sokkal meghaladó kvóta állapítható meg Magyar­­ország számára, beszámításával a határőr­vidéki precipuumnak is. Az osztrák kormány számítási tervezeteit, a­melyekből Magyar­­országnak jóval nagyobb mértékű megterhe­lése következnék, a limire vissza kellett uta­­sítaniok a magyar minisztereknek. A kiszámí­tási kulcsokkal folyt a harc a mostani minisz­teri értekezleteken, látszólag teoretikus, de igen mélyreható gyakorlati következésekkel járó harc, a­melynek a kimenetele nagyban és egészben már előre el fogja dönteni azt is, hogy a közös terhek viseléséhez tíz esztendeig milyen arányban járul Magyarország. A bécsi miniszteri tanácskozásokról ma a következő jelentéseket kaptuk: A Bud. Tud. déli és esti kiadásában írja meg, hogy a király Bánffy Dezső báró minisz­terelnököt ma ismét kihallgatáson fogadta. Dániel báró és Darányi dr. miniszterek ma Budapestre utaznak, mert a kereskedelem­ügyi miszterre a kereskedelmi költségvetésnek holnapi képviselőházi tárgyalásánál szükség van. Wlassics dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter ma ide érkezik, de bécsi tartózkodása a kiegyezési tárgyalásokkal természetesen semmiféle összefüggésben nincsen. A két kor­mány ma folytatta tárgyalásait, a­melyek a kvóta-ügyre is kiterjedtek. Bánffy Dezső báró miniszterelnök ma este utazott vissza Buda­pestre, miután még a délután folyamán Gautsch báró miniszterelnökkel hosszabb ideig tanács­kozott. A tanácskozásban a két pénz­ügyminiszter is részt vett. Ez alatt a két kormány szakelőadói folytatták a kvóta­­küldöttégek számára előkészítendő számadatok összeállítását, a­melyek alapján a küldöttségek részéről majd annak idején a kvóta­arány megállapítandó lesz. Lukács pénzügyminiszter holnap még itt marad, hogy a szakelőadók munkálatai alapján folytassa a tárgyalásokat az osztrák pénzügyminiszterrel. A történteknek ehhez a pragmatikus előadásához a fél­­hivatalos még a következő kommentárt teszi hozzá: Magától értődik, hogy amaz aránynak megállapítása, a­melyben a monarkia két állama a közös ügyek költségeihez járulni tartozik, nem lehet célja e tárgyalásoknak, mert ez olyan feladat, a­mely a törvény értelmében a kvóta­küldöttségekre vár. A törvény által meg lévén szabva ama keret, a­melyben a két kormánynak e kérdés fölött való tárgyalásai mozoghatnak, ez nem lehet más, mint meg­vitatása s előkészítése amaz anyagnak, a­mely az annak idején megválasztandó kvóta­küldött­ségek tárgyalásainak alapjául fog szolgálni. A Neue Freie Fresse mai esti lapja a tár­gyalásokról ezeket jelenti: A tanácskozások főtárgya ismét a kvóta volt. Azonkívül szóba került több, a kiegye­zésre vonatkozó kérdés, melyet az előbbi kor­mánynyal megállapítottak s a­melyet az osztrák miniszterek Budapesten ismét föl­vetettek, mivel a magyar miniszterek kilá­tásba helyezték, hogy e kérdésekre felelhet­nek. Nem lehet még konstatálni, hogy a tár­gyalásokon valami megegyezés vagy határozat jött létre. Ma délelőtt mind a két miniszterelnök közös kihallgatáson volt az uralkodónál. Föl­tehető, hogy ez audiencián bemutatták az eddigi tanácskozások eredményét és különösen a kvóta kérdését. A pénzügyminisztériumban ma dél­előtt hosszas tanácskozás volt Böhm dr. és Lukács miniszterek között, a­melynek az volt a célja, hogy egy csomó kérdést, a­mely a tárgyalások alkalmával a kvóta körül fölmerült, számszerinti adatokkal vizs­gáljanak meg. Minden egyes körülmény­ből az tűnik ki, hogy a két kormány tárgyalásainak súlypontja a kvótakérdésen nyug­szik. Még nem lehet tudni, hogy a konferenciák­nak, melyeket ma folytatnak, lesz-e valami pozitív eredménye. Biztos csak az, hogy mindkét kormány oda törekszik, hogy május elseje előtt javaslatot tehessen az országgyű­lésnek a végleges kiegyezésről. Ma érkezik ide Wlassics magyar kultuszminiszter is. Bécsből jelentik nekünk telefonon. A N. W. Tagbr, a kiegyezési konferenciákról a következőket jelenti: A kormánynak eleinte az volt a szándéka, hogy maga a két kormány folytassa a kvóta nagyságáról való tár­gyalást, minthogy a kvóta­bizottságok azzal az igyekezetükkel, hogy a kvótáról meg­állapodjanak, kudarcot vallottak, azonban a két kormány mégis elállott ettől a szándékától s az idén is, miként tavaly, a kvóta-deputációké lesz az első szó. Arról már nincs többé szó, hogy maguk a kormá­nyok állapítsák meg a kvótát; ezt csak esz­közként alkalmazták volna, természetesen utolsó a két kormány utólagos jóváhagyásának fön­­tartásával. A fő nehézséget a zavaros parla­menti helyzet okozza, mert világos, hogy az általános politikai helyzet visszahat a kiegye­zési tárgyalásra, melynek gyorsabb menete csak akkor lesz várható, ha majd Ausztriában a parlamenti tevékenység folytatása bizto­sítva lesz. BUDAPESTI HIESLAP. (32. sz.) 1838. február 1. A Vatikán és Deák Ferenc. — Saját tudósítónktól. — Róma, január. Midőn Deák 1873-ban nagy beszédét mon­dotta az egyházpolitikáról, melyben oda konkludált, hogy a szabad egyház a szabad államban legyen az elv, mely az egyházi reformok alapjául szolgáljon, nem gondolta volna, hogy 25 év múlva a római pápa alteregója ugyanezt az elvet tűzze ki zászlójára és azt majdnem ugyanazzal a motivá­lással ajánlja Európának és híveinek, mint alapját a kiegyezésnek a pápa és a monarcikus Itália közt. Capepelatro kardinális, capollai érsek és a Vatikán könyvtárosa, XIII. Leo pápának legben­sőbb barátja és hű munkatársa. A pápa és e két rokonszellem, melyek min­denben egyetértenek s egymást kölcsönösen ki­egészítik. Mind a kettő a klasszikus irodalom hive , mind a ketro író és költő s csak az köztük a kü­lönbség, bár mind a kettő nagy latinitista, hogy a pápa latin költeményeiben inkább Augusztus csá­szár korának nagy íróit követi, míg a kardinális az egyházi atyák tisztán keresztény irodalmának befolyása alatt áll. XIII. Leo­n kardinális kitűnő szolgálatait azzal jutalmazta meg, hogy a fontos capoulai ér­sekséget rábízta, a bibornoki kalapot neki adomá­nyozta és hogy minden időben nyitva álljon előtte a pápa ajtaja s ne lehessen őt a pápától távol tar­tani, kinevezte vatikáni könyvtárossá, kinek hi­vatala a pápával való folytonos legbensőbb érint­kezést követeli. Azért, a­mit a kardinális mond, azt úgy te­kintik, mint olyat, a­mit a pápa akar a világnak elmondani, de tekintettel állására és helyzetére al­­teregója által mondatja el. Ez az oka ama rendkívüli föltűnésnek, melyet úgy a Vatikánban, mint általában a politikai körök­ben Capecelatro kardinális keltett, midőn mint capoulai érsek a klérus és a szeminárium újévi üd­vözletére meglepő beszéddel felelt; ez a manifesz­­táció kiegészíti XIII. Leónak allokációját, melyet ő az év végén a kardinálisokhoz intézett és azt a vallásos béke helyreállításával Itáliában kapcso­latba hozza. A kardinális a pápa allokációját kommentálja és körülírja s hogy ezt a jelen percben teszi, annak igen fontos oka van, mert beszéde mintegy feleletül szolgál Rudini miniszterelnök köriratára, melyet ez Itália összes profétjeihez intézett és melyben föl­szólítja a tartományok főnökeit, hogy kisérjék figye­lemmel a katolikusok tevékenységét és az általuk nagyban gyakorolt agitációt. Ez a miniszteri körirat fenyegetés akart lenni azok ellen, kik a királyság minden tartományaiban katolikus kongresszusokat rendeznek, melyeken a pápa világi hatalmának helyreállítása mellett demon­strálnak. Egy-egy ilyen kongresszus eltart nyolc nap is ; folytonos ünnepségekkel, illuminációkkal, hang­versenyekkel, tánccal és népünnepekkel van össze­kötve és éle az olasz kormány egyházi politikája ellen van intézve. Magától értetődik, hogy a katolikus világ Rudini köriratára fölzúdult s ez általános megbot­ránkozásnak adott a kardinális kifejezést, de egy­szersmind fölhasználta az alkalmat, hogy napirendre tűzze a szentszék és a monarkikus Itália közt fen­álló viszony diszkusszióját. Az összes sajtó, párt­különbség nélkül, újra fölvette e nagy kérdés tár­gyalását és főként a beszéd következő passzusa az új diszkusszió főpontja. Capecelatro kardinális­a többek közt így szólt: „A katolikusok lassan mint az idő folyamában arra a meggyőződésre jutottak, hogy az új kormány­forma és az Európában jelenleg fennálló viszonyok arra utalják a katolikus egyházat, hogy saját ere­jére támaszkodjék, önerejéből éljen (vivere da se), semmiféle protekciót ne fogadjon el és utasítsa vissza a hatalmas támadókat, kik gyakran nagy­­tehetségű és tudományú férfiak.“ Ebben a passzusban a kardinális nyíltan ki­fejezi a szabad egyház eszméjét a szabad államban és aztán oda konkludál, hogy a nagy katolikus mozgalmat tisztán vallásos célokra kell organizálni, hogy a keresztény eszme az olasz társadalomban erősbödjék; ez aztán forrása lesz sok szép és nagy­dolognak, melyeket forrón óhajtunk (principalissimo e desideratissimo) — minő az olasz kormány és a pápa közti viszály megszűnése. „Az uj világosság — végzi a kardinális — és az uj keresztényi szeretet, melyek a nagy mozgalom eredményei lesznek, újra felkeltik a népekben a Megváltó képviselőjének e földön tar­tozó tiszteletet, az iránta táplált szeretetet, a neki tartozó engedelmességet. Ekkor aztán a pápa — nagy áldozatok árán is — megadja az illetőknek (jelenlegi ellenségeinek) a béke csókját s e nap a kereszténység történetének egyik legszebb napja lesz.“ E manifesztációra a kormánylapok ezt felelték : „Mondjon le a pápa örökre világi hatalmáról, fogadja el a garancia-törvényt és bízza magát ránk, kik a helyzet urai vagyunk. Vájjon lesz-e valaha olyan pápa, a­ki a föntebbi követeléseket teljesíti, az igen kétséges ; de azt nem tekintve, annyi bizonyos, hogy XIII. Leó minden összeütközést és konfliktust a Vatikán és az olasz kormány közt kerülni akar. A két párt — konzervatívok és liberálisok — mindegyik haladjon a maga útján, de kerüljék a küzdelmet egymással. „Isten velünk van.“ — mondják a katolikusok. „Il tempo e galantuomo“ — mondják a liberálisok. „Előbb-utóbb Itália föderatív köztársaság lesz a pápa elnöklése alatt“ — mondják a katolikusok. „Idővel az egységes olasz monarkia fölszívja a pápaságot" — mondják a liberálisok. Hogy melyik a két jóslat közül fog teljesülni, azt még senki sem tudhatja. Azonban ránk nézve aktuális érdekkel bír, hogy a Deák által hirdetett szabad egyház a szabad államban eszméje, újra disz­­kuszszió tárgya lett a katolikus világban. A Dreyfus-ügy bonyodalmai. — Saját tudósítónk táviratai. — Pária, jan. 31. Rochefort lapjában, az Intransigeant-b&is.­lr a német császárnak a francia nagykövetnél tett láto­gatásáról is. Azt mondja, hogy a német császár a Dreyfus-ügyben kereste föl a nagykövetet. A császár, úgymond, vigyázatlanságból leleplezte Dreyfust, mert vele váltott levelei a francia rendőrség kezébe kerültek. Ezért megtesz most minden lehetőt arra, hogy Dreyfust kiszabadítsa. Ebből a dologból, írja végül Rochefort, nagy vesze­delem zúdulhat Franciaországra és ha majd ez a veszedelem bekövetkezik, ttt sort sem ad a Dreyfus­­szindikátus tagjainak életéért. A Gaulois értesülése szerint a Zola-perben tanukként megidézett tisztek a bíróság iránt való tiszteletből meg fognak ugyan jelenni, de ki fogják jelenteni, hogy az őket kötelező hivatali titoknál fogva megtagadják a tanúvallomást. Picquart ezre­des holnap, kedden meg fog jelenni a vizsgáló­bizott­ság elnöke, Saint-Germain tábornok előtt, a­ki csak a következő két kérdésre terjeszti ki vizs­gálatát: 1. Követett-e el Picquart ezredes indisz­kréciót a szolgálatban ? 2. Közölt-e idegen ember­rel, nevezetesen Sch­eurer-Kestner jogtanácsosával, Schloss ügyvéddel, a hadügyminisztérium levéltárá­ban levő titkos iratot ? Az eljárás eredményétől függ, várjon az ezredest a katonai törvényszék elé fogják-e állítani.­ Poincarré volt miniszter tegnapelőtt ebédre hívta meg mindazokat, a­kik a Dupuy-miniszté­­riumban vele együtt mint miniszterek szolgáltak. A volt kormányférfiaknak ez a minisztertanácsa azt határozta el, hogy a Zola-perben valamennyien mint­ tanúk meg fognak jelenni. Arról semmi sem hal­latszik, vájjon hajlandók-e tanúvallomást tenni, de azt mégis ki fogják jelenteni, hogy arról a titkos

Next