Budapesti Hírlap, 1898. június(18. évfolyam, 150-179. szám)

1898-06-01 / 150. szám

Budapesti Hírlap Budapest, 1898. XVliI. évfolyam 150. sz. Szerda, junius 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frf., negyedévre 3 írt 60 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Főszerkesztő és laptulajdonos : Rákosi Jenő. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd­ utca 1. sz. Elfizetés- is hirdetés-föltétel: Ugyanezen ház rend-körút 5. sz. 2. oldalán. Apróhirdetések­ ára: 33gy szó 8 kr., vastagabb betűvel 1 kr. Hirdetések nonparolite számítással díjszabás szerint._______ Magyarok, németek, csehek. Budapest, máj. 31. Az osztrák alkotmány bukás szélén áll s a kiegyezés Magyarországgal vál­ságba jutott. A népek összevesztek s a kormányok nem tudnak rendet csinálni. Halasztást nem tűr a feladatuk, sürge­tik a felelős államférfiakat intézkedésre s a koronát döntésre. Ily viszonyok között fölmerül a kérdés, mily alapo­kon lehetséges f­öntar­tani az osztrák­magyar monarkiát és mily szövetségek hogyan biztosítják a dualizmust. A németekkel szövetkeztünk 1867- ben, ámbár a németek vették el orszá­gunkat 1849-ben és foglalták le maguk­nak tizennyolc esztendeig. Mással nem szövetkezhettünk, mert övék volt a hatalom Ausztriában, az udvar, a kor­mány, a hadsereg és a parlament, melyben a Schmerling-féle alkotmány a németek hegemoniáját állapította meg. Utalva voltunk tehát azzal a tényező­vel kötni egyezséget, mely Ausztriában rendelkezett; csehek és lengyelek akkor alárendelt szerepet vittek. De ezenkívül a németek liberalizmusa összhangban volt a magyarok szabademv­iségével, a német műveltség politikusainkat által­­járta, a pánszlávizmustól való féle­lem igen nagy volt, a föderalizmus Magyarország egységét tagadta, hivat­kozás történt históriai hagyományokra, Arnulfra, Habsburg Rudolfra, I. Ferdi­­nándra igazolásául, hogy a magyar­német szövetség természetes. A magyar­­országi németek hazafisága argumen­tumul szolgált Hurbán, Miletics és Sztar­­csevics agitációival szemben: Így kö­tötték meg a kiegyezést Deák Ferenc, Andrássy, Eötvös és Lónyai, a németek uralkodását Ausztriában, a magyarokét Magyarországon állítván föl oszlopul, hogy azokon nyugodjék a kiegyezés boltozata. Folyománya e politikának Hohenwarth­ föderalisztikus kísérletének megbuktatása, a barátság Németország­gal a francia háborúban és a szövetség a török háború után. Harminc évig kitartott ez a poli­tika. Elég bajunk volt vele, mert a németek nem akartak fölhagyni Magyar­­ország germanizációjával különösen a hadsereg által s a közös kormányt és az udvart féltékenyen megtartották maguknak, sőt a hadsereg kedvéért a német nyelvtanítást ránk erősza­kolták iskoláinkban is és két évi katonai szolgálat büntetését szabták azokra az ifjakra, kik a német nyelvet nem tanul­ták meg. Örökös hajsza volt ellenünk a német nyelv követelése miatt színházak­ban, vasutaknál, kereskedésben s még most is tart a szász helynevek magya­rosítása miatt az egész német sajtó­ban. Oly kevéssé volt a németek szö­vetsége őszinte barátság. A politikai helyzet követelménye volt csak és még az okok tartottak, az okozat sem szűnt meg. De minél inkább kifejlődtek kö­vetkezményei Ausztria kiválásának Németországból s a különös földrajzi és néprajzi viszonyok Ausztriában minél inkább megerősítették a nem német fajokat a törvényhozásban és a köz­­igazgatásban, annál inkább gyöngült a dualizmusnak és a kiegyezésnek amaz oszlopa, melyet német hegemóniának nevezünk Ausztriában. Most pedig a valóság az, hogy az osztrák németeket Lueger vezeti s a magyaroknak nincs nagyobb ellensége nálánál, mivel hogy Bécs polgármes­tere nemcsak a zsidókra haragszik, hanem helyre akarja állítani a centra­lizált Ausztriát Bécs központtal, tehát be akarja kebelezni Magyarországot az egységes Ausztriába. Kevés kivétellel ez jelenleg a németek fölfogása mind­­amaz osztrák pártoknál, melyek a ki­egyezést ellenzik. Csakis a német nem­zeti pártiak, Wolff, és társai akarják a dualizmust a perszonális unióig azért, mert vissza akarják vinni Ausztriát Németországba, honnét 1866-ban sze­rencsénkre kiszakadt. Barátainknak nem nevezhetjük Wolffékat sem, nem sokáig tartanák ők tiszteletben Ma­gyarország önállóságát, ha sikerülne Ausztriát kiszolgáltatniok a Hohenzol­­lerneknek. De még nem dőlt el, sem az, hogy mi lesz a kiegyezéssel, kvótá­val, vámmal, bankkal, sem az, hogy az osztrák alkotmány megáll-e vagy sem. Thun gróf tervei rejtelmesek, úgy lát­szik azonban, hogy inkább kedvez a A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A magyar gyík. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Április közepén egy sárga szállítólevéllel lépett be hozzám az én öreg levélhordóm. — No, — azt mondja valami különös né­zéssel — még ilyet sem hordtam. Az öreg már régóta gyanakszik rám, hogy nincs rendjén minden kerekem. A­ki négy-öt újságot olvas el mindennap, az szerinte nem lehet okos ember, mert egy újság elolvasása is félnapi munka a ráérő embernek, s ha meg­gondolják, hogy az újság hazudik, hát azt az egyet sem érdemes elolvasni. Nézem a szállító levelet. Az első pillan­tásra látom : eleven gyíkok. No ezen magam is megdöbbenek. Ki küldi ? Lendl Adolf dr. Budapestről. Mi a csuda lelte ezt a jeles tudóst, hogy nekem gyíkokat küld. Még jó, hogy nem egypár eleven vipera jutott az eszébe. Nem tudtam, mit tegyek a szállítmánynyal. A tudósnak nem ronthatom el azt a gondo­latát, hogy nekem örömet küldött; a postán nem hagyhatom, hiszen képzelem, hogy a pos­tás kisasszonyokat milyen kellemetlenül csiklan­dozza az a gondolat, hogy a gyíkok valami lyukon kiszabadulnak, én meg, hogy haza­hozassam, no meg csak az kellene, hogy gyikok futkossanak itt a szobámban. De csak legalább valami levelet írt volna, hogy minek küld gyikot. Egy sort sem ! Olyan­formán éreztem magamat, mint Esterházynak a vendégei, mikor Hani Istók egy tál kigyót­­békát tett eléjük az asztalra." Végre is, hogy meg ne bántsam a kitűnő természettudóst, elküldtem nagy kelletlenül a gyíkokért. A ládában egy még kisebb lapos láda, hát ebben vannak az eleven férgek. No, nálunk nem kiváncsi rájuk senki. Magam is azt gon­doltam, hogy nem fogom kibontani. Majd hol­nap, ha kitisztul az idő­m a kertben. De lám még a kellemetlenség is bizgatja az ember kíváncsiságát, megnézem már mégis hogy milyenek, ha ő érdemesnek találta el­küldeni. Nagy óvatosan papirost csúsztattam a ládika födele alá, a papirosra meg üveglapot s e közben ugyancsak vigyáztam, hogy a kabá­tom ujjába ne szaladjon valamelyik. No most kivonom a papirost az üveglap alól s még mindig vigyázok, nehogy valamelyik fürge féreg kiszökjék, hát zöld erdei moha van a ládikában s a moha közepén két kis gyer­mekarasznyi vékony bronzszinti gyík ül. Néz rám mind a kettő nyugodtan, félelem nélkül, kiváncsi oldalszemmel, mint a liba. Csakhamar egy harmadik és negyedik kis bronzszinti gyik is előcsúszik a mohából és az apró szelíd fekete szemek épp úgy bámulnak engemet, mint ahogy én őket. Az ablak párkányára teszem a ládikát és nézem őket némi megbéküléssel. A világos­ság úgy látom, jól esik nekik s a postai utazás bizony nem lehetett nekik valami gyönyö­rűséges. Egy perc nem telik belé, még három ugyanolyan karcsú barna kis gyík bukkanik elő a mohából s egy csoportba csúszva, egy­mást körülgyű­rüzve, összekalácsosodva heve­­résznek , de olyan vékonyka kis apró terem­tések, hogy mind a hét kényelmesen elférne egy gyermekkor tenyerében. Furcsa gyíkok. Az ember azt hinné az első pillantásra, hogy valami csinos kis kígyó­­fiak, de kezük, lábuk van, éppen olyan, mint az ember keze, csakhogy mintha fekete cérná­ból volna kötve, olyan vékonyka, picurka. De milyen testvériesen szeretik egymást! Éi az egyik át is öleli a másikat, és jóízűen ásít.­­ No ezek nem éppen förtelmesek! Másnap aztán megjött a tudósnak a le­vele is, a­melyben megírja, hogy e­gyik neve Ableph­arus pemnonicus és hogy valamennyi kézbevehetőn szelíd jószág. Leveszem az üvegtáblát róluk, hát csak­ugyan nem futnak el. Csak néznek libásan, kedves ostoba nézéssel, hogy mit akarok. A tudós utasítása szerint benyújtok nekik az ujjam hegyén egy hangyatojást. Az apró fejek fölemelkednek. Még nagyobb bámulás. Az egyik végre észreveszi, hogy valami enni­való van az ujjamon, dej elkapja nagy öröm­mel és eliszkol vele a sarokba, befalogatja jóízűen. Kedves egészségedre, kis pajtás! Megétetem így valamennyit. De éhesek voltak szegények! Azután egy vizcseppet nyújtok be az ujjam hegyén. Amelyik meg­látja, megiszsza nyalogatva s emelt fejjel ma­­radtan gondolkozik egyet utána, épp úgy. Mai számunk 20 oldal.

Next