Budapesti Hírlap, 1898. június(18. évfolyam, 150-179. szám)

1898-06-01 / 150. szám

a németeknek, mint a cseheknek s az alkotmánynyal inkább játszik, sem mint fölfüggeszti. Most nyilik meg újra a Reichsrath, hallani fogjuk nemsokára, hogy mit határoz. Azt is, hogy a kor­mány és a császár mire szánták el magukat. Jönnek a csehek, a lengyelek és a többi szlávokkal- s fölajánlják magukat a császárnak, hogy a hűtlen németek ellen trónját megvédik s a magyarok­nak üzennek, hogy megtartják a dualizmust s a kiegyezést is megújítják, csak kössünk velük szövetséget. Idáig nem avatkoztunk az osztrák dolgokba, de most a kiegyezéssel kapcsolatban okunk és jogunk lesz beleszólni, mivel hogy törvényünkben a teljes alkotmá­nyosság Ausztriában föltételül ki van kötve s mert kvótát nélkülük meg­határozni csak ideiglenesen lehet. De mi mégis óvakodunk Ausztria bel­­ügyeibe avatkozni, nehogy viszont az osztrákok Magyarország dolgaiba ártsák magukat. A pánszlávokkal szövetkezni a pángermánok ellen, épp oly kényes ránk nézve, mint a németekkel a szlávok ellen. Tagadhatatlan, hogy történeti ha­gyományok és jogok a cseh szövetség mellett épp úgy fölhozhatók, vagy talán még inkább, mint a németek mellett. A jagellók Magyarország, Lengyel­­ország és Csehország trónján ültek. A kapcsolat Csehországgal régibb, mint Ausztriával. Ferdinándot egyszerre vá­lasztották királyul hitlevéllel a ma­gyarok és a csehek és ezzel vetették meg alapját a későbbi osztrák monarkiá­­nak. Mária Terézia Magyarország és Csehország királya volt s mint ilyen viselte győztes háborúit a poroszok nagy királya ellen. Magyarországot és Csehországot a nemzetközi j­ogban csak az 1804-ben keletkezett új osztrák császárság szorította ki. V. Ferdinand Magyarország és Csehország királyává koronáztatott. Hogy a magyarok job­ban megóvták alkotmányuk jogfolyto­nosságát, mint a csehek, ez szerencsénk és a nagy férfiak érdeme, kik nemze­tünket a forradalom veszteségéből és a börtönből kivezették. A csehek és len­gyelek bementek a Reichsrathba s ezzel a közös törvényhozást és az állami közösséget a többi örökös tartományok­kal elismerték. Mi nem. Nehéz össze­egyeztetni a cseh történeti közjogot az osztrák oktrojált alkotmánynyal, nehéz kiegyeztetni a csehek nemzetiségi tö­rekvéseit a németekével s ime a nyelv­­rendeletek sorsa mutatja, hogy a két faj közt engesztelhetetlen polgárháború foly, békekötésre nincs kilátás. Ha a csehekkel szövetkezünk, a németek csinálnak obstrukciót a kiegyezésnek, ha a németekkel, a csehek. A választás nehéz, szinte lehetetlen. Ausztriában német van nyolc és félmillió, cseh öt és fél. A német tehát az erősebb és támaszkodik Német­országra. De lengyelekkel és szlové­nekkel szláv van tizennégy­­millió s ezeknek állandó többsége a Reichsrath­­ban kétségtelen, mióta az általános szavazati jogot behozták. A csehek hivatkoznak és támaszkodnak Orosz­országra. Magyarors­zágon van két millió német és öt millió szláv. Vájjon melyik veszedelmesebb ránk nézve? A szlávok sokaságukkal, vagy a németek kultú­rájukkal? Mi békében szeretnénk élni mindegyikkel, de ez az osztrák hábo­rúság nagyon megnehezíti, mert min­­denik segítségül hívja a magyarokat és átkozza semlegességünket, megállítani pedig a történetek folyását nem lehet. A csehek a királykoronázást követelik hőségük jutalmául a csá­szári jubileumra. Elérik-e céljukat? Nem fogjuk őket ebben akadályozni, de a németek ebben az egységes osz­trák államiság és alkotmány fölbontá-1------------------------------------------------------------------­ját látják. Kompenzálja-e őket a nyelv­­rendeletek visszavonása? Mivé lesz Deák Ferenc közjogi műve, ha nincs egységes Ausztria többé ? Kivel és hogyan kössük meg a kiegyezést, ha nincs Reichsrath, hanem csak tizennyolc országgyűlés. Ha a cseh királysággal szerződnénk, vájjon a német tartományok nem-e tagadnák meg annyival inkább, hogy alkura lép­jenek Magyarországgal ? Ha pedig nem kötünk kiegyezést sem ezzel, sem azzal: önálló intézkedésre szükségtelen szö­vetség. Ezek azok a megfontolások, me­lyek határozatlanokká tesznek bennün­ket e pillanatban. De ha szükség lesz, cselekedni fogunk. Budapest, máj. 31. Csehek és magyarok. Mai számunk vezető cikkelyében szólunk a Narodni Listy prágai cseh újság ily című vezércikkedéről. E cikk voltaképp egy budapesti levél, a­mely örömmel konstatálja, hogy az osztrák németeknek nem sikerült a dele­­gácionális ülések idején fölizgatni a magyarokat a csehek ellen s nem sikerü­lt a magyarokat arra ingerelni, hogy Ausztria belügyeibe avatkozzanak. Ez a cseh-m­agyar viszonyok egy új alakulását jelent­heti. A magyarok ugyanis nem tekintik a dualizmus oszlopának az osztrák németeket és rokonérző figye­lemmel fordulnak a csehek felé, a­mi Láng Lajosnak füzetéből is kitetszik. Ausztriát nagyhatalommá voltaképp a magyar és cseh nemzet tette. A csehek nagy sérelme, hogy a polcot Aztriában a németek foglalták el. Azután így folytatja: A monarkiában 1867 óta uralkodó viszonyok teljesen elidegenítették azt a két nemzetet, a­me­lyek a dinasztia szabad választása utján hatalmas államot alapítottak a keleten. A politikai és nem­zeti elidegenedés maga után vonta a gazdasági el­idegenedést. S nem átaljuk azt állítani, hogy tulaj­donképpen ez a jogos kérdés. Gazdasági tekintet­ben a németekkel való együttes működésre vol­nánk utalva s nem tagadjuk, hogy egy német-cseh megegyezéssel megalapítanák országunk gazda­sági fölvirágzását s a lakosság jólétét. De hát ismerjük be a kegyetlen igazságot, hogy nincs többé reményünk egy cseh-német megegyezés­ben s hogy hiábavaló fáradozás a két nemzetet ki akarni békíteni, vagy köztük legalább modus vivendi­ t létesíteni. A megegyezés lehetetlen, mert mint az emberféle, mikor valami dr­ága jó bor­ból herpentett. Hát isznak valamennyien, azután megint egymásba fonódnak és egymást ölelgetik. Az élet kedves nekik. Hát még ilyen madaraim se voltak soha életemben. Tegnap még az volt a szándékom, hogy kieresztem őket a kertünkben. De nem lehet. Hiszen ezek olyan jámborok, hogy akárki rájuk léphet, nem futnak el senki elöl sem. Csináltattam nekik egy kataraszos üveg­ládát. A közepébe odatettem a mohát, körös­körül meg két ujjnyi vastagon homokos földet terítettem. Nézem őket másnap, hogy mit csinálnak, hát uramfia, olyan puszta a földjük, akár az arabsivatag. Tyhü kutyalelke, talán bizony megszöktek? Fölemelem a mohácsomét. Nincs benne egy se. Keresem őket a két kő alatt. Ott sincsenek. Hanem lám, a homokból ki­­hegyeslik egynek a farkincája: idebújtak, bizo­nyosan fáztak szegények az áprilisi hideg éj­szakán. Az egyik ablakomon besüt az áprilisi nap. Ide teszem a párkányra az üvegládát. Hát nem is telik belé egy perc, megmozdul egy ponton a föld, s előbuvik az okos kis barna kígyófej. Néz és fülel, aztán előcsúszik óvatos lassan a homokból. Ahogy a nap rásüt, aranyosan fénylik a háta, s olyan cifrázatokat mutat, mint az aranynyal edzett damaszkusi kardok. Sétál és meg-megáll, ide-oda nyújto­gatja a nyelvecskéjét, mintha a levegőt nya­logatná. Éppen ilyen­ óvatosan jelenik meg a má­sik, a harmadik s alig öt perc múlva vala­mennyi. Ide-oda nyújtogatják a nyelvüket s én csak napok múlva veszem észre, hogy ilyenkor a harmatcseppeket keresik. Be is fecskendezem a mohát minden reggel és ők lenyalogatják jóízűen. Lehetetlen szavakkal lerajzolni, hogy a hajlékonyságnak mennyi finom változata van az ő mozgásukban. Más gyíkok legfeljebb egy betűt csinálnak fekvés vagy futás közben, ezeknek az­­ a legközönségesebb testtartásuk. Mikor a mohán mászkálnak, a fejüket a saját testük kalákáján át dugják lefelé haladtakban, ha pedig többen vannak együtt, egymás he­­gyén-h­átán olyan vitézkötéseket és török betűket csinálnak, hogy akárhányszor kedvem lett volna őket lerajzolni. Elképzelhetetlenül graciöz hajlékonysága ez a gerincnek: néha úgyszólván önmaga mellett csúszik el a bájos kis teremtés és az ilyen meghajlásaiban semmi feszesség vagy erőltetet­tség nincsen, mert hi­szen szabad téren, saját mulattából teszi. Hogy elfogyott a hangyatojásuk, elküld­tem az én jó sánta szomszédomat, hogy szed­jen valahol. Míg az odajárt, egy szunyogféle bogárkát fogtam és bevetettem nekik. Az egyik mindjárt neki is iramodik a szúnyognak, de az hol ide, hol oda száll az üvegládában és ha le is ül egy percre­ pilla­­natra, megint csak tova száll, a­mikor egyik odaérkezik. A gyík ilyenkor mulatságosan ostoba bámulással néz utána, és a levegőbe nyalint egynéhányszor, mintha azt mondaná: Ejnye de jó lenne! A szomszéd hozott egy kis hangyatojást, bizony nem sokat, tán husz-huszonöt szemet. A gyíkok a mohán heverésztek, mikor beve­tettem nekik, s csak akkor vették észre, hogy micsoda jó csemegét kaptak, mikor az egy­néhány hangya a melyik a tojással együtt be­került, magasra emelve kezdte a kavics alá cipelni a tojásokat. Az egyik, a melyik megpillantja, egy­szerre ott terem és elkapja a tojást. Azonban a hangya is tud haragudni: fölfut a tojásról a gyúknak a hátára és ide-oda fog, hogy meg­csípje a gyíkot. A­ sima fényes bőrön nem hat át a foga, hanem hogy a filigrán lábát meg­találja, abba aztán belecsíp haragosan. Bezzeg van futás és rémület. Csak most lehet látni, micsoda sebes a futásuk. Össze­vissza futkosnak a moha között és addig csúsz­nak és csapkolódnak, mig csak le nem dörzsö­lik magukról a haragos ellenséget. Ezt az ijedelmet más esetben csak akkor láttam rajtuk, mikor az ujj­am hegyén vizcseppet nyújtottam be nekik. A gyik örömmel fogadja a vizet s kinyújtja a nyelvét,hogy nyalogassa. Minthogy azonban a vizcsepp lefut a nyelvén és az álla alatt megáll, egy pillanatig bámulva mered maga elé, hogy micsoda hidegség lóg az ő állán. Akkor aztán ijedten nyargal a moha alá. A nap az ő egyetlen szerelmük és bol­dogságuk. A­mint a nap rásüt a földjükre, azonnal megérzik odalenn, és előbújnak, s a­mint a nap eltűnik, ők is csakhamara el­rejtőznek. Sokszor megpróbáltam, hogy árnyékba tettem őket, az elkedvetlenedés azonnal lát­ható volt rajtuk. Egy-két percig, ha vártak az időváltozásra, tovább nem: egyik a másik után húzódott le a moha közé, s onnan meg a földbe. Néhány perc múlva visszatettem az üvegládát a napra, ők azonnal megérezték, mindjárt előbujtak és egy kis ide-oda való sétálás futkosás után egy helyre gyűltek össze. BUDAPESTI HÍRLAP, (150. sz.) 1898. junius 1.

Next