Budapesti Hírlap, 1898. június(18. évfolyam, 150-179. szám)
1898-06-01 / 150. szám
a németeknek, mint a cseheknek s az alkotmánynyal inkább játszik, sem mint fölfüggeszti. Most nyilik meg újra a Reichsrath, hallani fogjuk nemsokára, hogy mit határoz. Azt is, hogy a kormány és a császár mire szánták el magukat. Jönnek a csehek, a lengyelek és a többi szlávokkal- s fölajánlják magukat a császárnak, hogy a hűtlen németek ellen trónját megvédik s a magyaroknak üzennek, hogy megtartják a dualizmust s a kiegyezést is megújítják, csak kössünk velük szövetséget. Idáig nem avatkoztunk az osztrák dolgokba, de most a kiegyezéssel kapcsolatban okunk és jogunk lesz beleszólni, mivel hogy törvényünkben a teljes alkotmányosság Ausztriában föltételül ki van kötve s mert kvótát nélkülük meghatározni csak ideiglenesen lehet. De mi mégis óvakodunk Ausztria belügyeibe avatkozni, nehogy viszont az osztrákok Magyarország dolgaiba ártsák magukat. A pánszlávokkal szövetkezni a pángermánok ellen, épp oly kényes ránk nézve, mint a németekkel a szlávok ellen. Tagadhatatlan, hogy történeti hagyományok és jogok a cseh szövetség mellett épp úgy fölhozhatók, vagy talán még inkább, mint a németek mellett. A jagellók Magyarország, Lengyelország és Csehország trónján ültek. A kapcsolat Csehországgal régibb, mint Ausztriával. Ferdinándot egyszerre választották királyul hitlevéllel a magyarok és a csehek és ezzel vetették meg alapját a későbbi osztrák monarkiának. Mária Terézia Magyarország és Csehország királya volt s mint ilyen viselte győztes háborúit a poroszok nagy királya ellen. Magyarországot és Csehországot a nemzetközi jogban csak az 1804-ben keletkezett új osztrák császárság szorította ki. V. Ferdinand Magyarország és Csehország királyává koronáztatott. Hogy a magyarok jobban megóvták alkotmányuk jogfolytonosságát, mint a csehek, ez szerencsénk és a nagy férfiak érdeme, kik nemzetünket a forradalom veszteségéből és a börtönből kivezették. A csehek és lengyelek bementek a Reichsrathba s ezzel a közös törvényhozást és az állami közösséget a többi örökös tartományokkal elismerték. Mi nem. Nehéz összeegyeztetni a cseh történeti közjogot az osztrák oktrojált alkotmánynyal, nehéz kiegyeztetni a csehek nemzetiségi törekvéseit a németekével s ime a nyelvrendeletek sorsa mutatja, hogy a két faj közt engesztelhetetlen polgárháború foly, békekötésre nincs kilátás. Ha a csehekkel szövetkezünk, a németek csinálnak obstrukciót a kiegyezésnek, ha a németekkel, a csehek. A választás nehéz, szinte lehetetlen. Ausztriában német van nyolc és félmillió, cseh öt és fél. A német tehát az erősebb és támaszkodik Németországra. De lengyelekkel és szlovénekkel szláv van tizennégymillió s ezeknek állandó többsége a Reichsrathban kétségtelen, mióta az általános szavazati jogot behozták. A csehek hivatkoznak és támaszkodnak Oroszországra. Magyarországon van két millió német és öt millió szláv. Vájjon melyik veszedelmesebb ránk nézve? A szlávok sokaságukkal, vagy a németek kultúrájukkal? Mi békében szeretnénk élni mindegyikkel, de ez az osztrák háborúság nagyon megnehezíti, mert mindenik segítségül hívja a magyarokat és átkozza semlegességünket, megállítani pedig a történetek folyását nem lehet. A csehek a királykoronázást követelik hőségük jutalmául a császári jubileumra. Elérik-e céljukat? Nem fogjuk őket ebben akadályozni, de a németek ebben az egységes osztrák államiság és alkotmány fölbontá-1------------------------------------------------------------------ját látják. Kompenzálja-e őket a nyelvrendeletek visszavonása? Mivé lesz Deák Ferenc közjogi műve, ha nincs egységes Ausztria többé ? Kivel és hogyan kössük meg a kiegyezést, ha nincs Reichsrath, hanem csak tizennyolc országgyűlés. Ha a cseh királysággal szerződnénk, vájjon a német tartományok nem-e tagadnák meg annyival inkább, hogy alkura lépjenek Magyarországgal ? Ha pedig nem kötünk kiegyezést sem ezzel, sem azzal: önálló intézkedésre szükségtelen szövetség. Ezek azok a megfontolások, melyek határozatlanokká tesznek bennünket e pillanatban. De ha szükség lesz, cselekedni fogunk. Budapest, máj. 31. Csehek és magyarok. Mai számunk vezető cikkelyében szólunk a Narodni Listy prágai cseh újság ily című vezércikkedéről. E cikk voltaképp egy budapesti levél, amely örömmel konstatálja, hogy az osztrák németeknek nem sikerült a delegácionális ülések idején fölizgatni a magyarokat a csehek ellen s nem sikerült a magyarokat arra ingerelni, hogy Ausztria belügyeibe avatkozzanak. Ez a cseh-magyar viszonyok egy új alakulását jelentheti. A magyarok ugyanis nem tekintik a dualizmus oszlopának az osztrák németeket és rokonérző figyelemmel fordulnak a csehek felé, ami Láng Lajosnak füzetéből is kitetszik. Ausztriát nagyhatalommá voltaképp a magyar és cseh nemzet tette. A csehek nagy sérelme, hogy a polcot Aztriában a németek foglalták el. Azután így folytatja: A monarkiában 1867 óta uralkodó viszonyok teljesen elidegenítették azt a két nemzetet, amelyek a dinasztia szabad választása utján hatalmas államot alapítottak a keleten. A politikai és nemzeti elidegenedés maga után vonta a gazdasági elidegenedést. S nem átaljuk azt állítani, hogy tulajdonképpen ez a jogos kérdés. Gazdasági tekintetben a németekkel való együttes működésre volnánk utalva s nem tagadjuk, hogy egy német-cseh megegyezéssel megalapítanák országunk gazdasági fölvirágzását s a lakosság jólétét. De hát ismerjük be a kegyetlen igazságot, hogy nincs többé reményünk egy cseh-német megegyezésben s hogy hiábavaló fáradozás a két nemzetet ki akarni békíteni, vagy köztük legalább modus vivendi t létesíteni. A megegyezés lehetetlen, mert mint az emberféle, mikor valami drága jó borból herpentett. Hát isznak valamennyien, azután megint egymásba fonódnak és egymást ölelgetik. Az élet kedves nekik. Hát még ilyen madaraim se voltak soha életemben. Tegnap még az volt a szándékom, hogy kieresztem őket a kertünkben. De nem lehet. Hiszen ezek olyan jámborok, hogy akárki rájuk léphet, nem futnak el senki elöl sem. Csináltattam nekik egy kataraszos üvegládát. A közepébe odatettem a mohát, köröskörül meg két ujjnyi vastagon homokos földet terítettem. Nézem őket másnap, hogy mit csinálnak, hát uramfia, olyan puszta a földjük, akár az arabsivatag. Tyhü kutyalelke, talán bizony megszöktek? Fölemelem a mohácsomét. Nincs benne egy se. Keresem őket a két kő alatt. Ott sincsenek. Hanem lám, a homokból kihegyeslik egynek a farkincája: idebújtak, bizonyosan fáztak szegények az áprilisi hideg éjszakán. Az egyik ablakomon besüt az áprilisi nap. Ide teszem a párkányra az üvegládát. Hát nem is telik belé egy perc, megmozdul egy ponton a föld, s előbuvik az okos kis barna kígyófej. Néz és fülel, aztán előcsúszik óvatos lassan a homokból. Ahogy a nap rásüt, aranyosan fénylik a háta, s olyan cifrázatokat mutat, mint az aranynyal edzett damaszkusi kardok. Sétál és meg-megáll, ide-oda nyújtogatja a nyelvecskéjét, mintha a levegőt nyalogatná. Éppen ilyen óvatosan jelenik meg a másik, a harmadik s alig öt perc múlva valamennyi. Ide-oda nyújtogatják a nyelvüket s én csak napok múlva veszem észre, hogy ilyenkor a harmatcseppeket keresik. Be is fecskendezem a mohát minden reggel és ők lenyalogatják jóízűen. Lehetetlen szavakkal lerajzolni, hogy a hajlékonyságnak mennyi finom változata van az ő mozgásukban. Más gyíkok legfeljebb egy betűt csinálnak fekvés vagy futás közben, ezeknek az a legközönségesebb testtartásuk. Mikor a mohán mászkálnak, a fejüket a saját testük kalákáján át dugják lefelé haladtakban, ha pedig többen vannak együtt, egymás hegyén-hátán olyan vitézkötéseket és török betűket csinálnak, hogy akárhányszor kedvem lett volna őket lerajzolni. Elképzelhetetlenül graciöz hajlékonysága ez a gerincnek: néha úgyszólván önmaga mellett csúszik el a bájos kis teremtés és az ilyen meghajlásaiban semmi feszesség vagy erőltetettség nincsen, mert hiszen szabad téren, saját mulattából teszi. Hogy elfogyott a hangyatojásuk, elküldtem az én jó sánta szomszédomat, hogy szedjen valahol. Míg az odajárt, egy szunyogféle bogárkát fogtam és bevetettem nekik. Az egyik mindjárt neki is iramodik a szúnyognak, de az hol ide, hol oda száll az üvegládában és ha le is ül egy percre pillanatra, megint csak tova száll, amikor egyik odaérkezik. A gyík ilyenkor mulatságosan ostoba bámulással néz utána, és a levegőbe nyalint egynéhányszor, mintha azt mondaná: Ejnye de jó lenne! A szomszéd hozott egy kis hangyatojást, bizony nem sokat, tán husz-huszonöt szemet. A gyíkok a mohán heverésztek, mikor bevetettem nekik, s csak akkor vették észre, hogy micsoda jó csemegét kaptak, mikor az egynéhány hangya a melyik a tojással együtt bekerült, magasra emelve kezdte a kavics alá cipelni a tojásokat. Az egyik, a melyik megpillantja, egyszerre ott terem és elkapja a tojást. Azonban a hangya is tud haragudni: fölfut a tojásról a gyúknak a hátára és ide-oda fog, hogy megcsípje a gyíkot. A sima fényes bőrön nem hat át a foga, hanem hogy a filigrán lábát megtalálja, abba aztán belecsíp haragosan. Bezzeg van futás és rémület. Csak most lehet látni, micsoda sebes a futásuk. Összevissza futkosnak a moha között és addig csúsznak és csapkolódnak, mig csak le nem dörzsölik magukról a haragos ellenséget. Ezt az ijedelmet más esetben csak akkor láttam rajtuk, mikor az ujjam hegyén vizcseppet nyújtottam be nekik. A gyik örömmel fogadja a vizet s kinyújtja a nyelvét,hogy nyalogassa. Minthogy azonban a vizcsepp lefut a nyelvén és az álla alatt megáll, egy pillanatig bámulva mered maga elé, hogy micsoda hidegség lóg az ő állán. Akkor aztán ijedten nyargal a moha alá. A nap az ő egyetlen szerelmük és boldogságuk. Amint a nap rásüt a földjükre, azonnal megérzik odalenn, és előbújnak, s amint a nap eltűnik, ők is csakhamara elrejtőznek. Sokszor megpróbáltam, hogy árnyékba tettem őket, az elkedvetlenedés azonnal látható volt rajtuk. Egy-két percig, ha vártak az időváltozásra, tovább nem: egyik a másik után húzódott le a moha közé, s onnan meg a földbe. Néhány perc múlva visszatettem az üvegládát a napra, ők azonnal megérezték, mindjárt előbujtak és egy kis ide-oda való sétálás futkosás után egy helyre gyűltek össze. BUDAPESTI HÍRLAP, (150. sz.) 1898. junius 1.