Budapesti Hírlap, 1898. augusztus (18. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-01 / 211. szám

Budapest 1898. XVIII. évfolyam 211. sz. Hétfő, augusztus 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep ntin való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt., félévre 7 írt, negyedévre 8 írt 50 kr., egy hónapra 1 frt 30 kr. Egyed­szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Főszerkesztő és laptulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd-utca 4. is. Előfizetés* és hirdetés-fölvétel: Dgjautzen hy József-kémt 5. sí. a oldalán. Rákosi Jenő: Apróhirdetések Ara: Egy eze­r kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonparsille számit­ással díjszabás szerint. A világtörténet halottja. Budapest, jul. 31. Kolosszális ember halt meg. Csöndes, mint a legkisebb, a halál nem tesz kü­­lönbséget, mikor az embereket le­kaszálja. Más a biró fent és idelent, a halottnak e földön nem marad egyéb, csak az emlékezet. A történet sem egyéb emlékezet­nél, melyet a nemzetek tartanak s ad­nak át utódaiknak, mint elbeszélést. Ezt a halhatatlanságot Bismarck elérte életében s halála le nem törhet dicső­ségéből, mert mint nagy alak nem fog enyészni az idővel, hanem tisztulni, m­ig a nemzeti mitosz mindig újabb oltárokat emel neki, melyeken művészek és írók tömjéneznek nevének. A kritika másoktól jön, kik nem szerették: a legyőzöttek, az üldözöt­tek és ezeknek nemzetsége. Bármit mondjanak róla, a kiket bántott, nagy­ságát egy sem fogja tagadni. A német nemzetnek ezer esztendő óta legnagyobb férfiai Nagy Károly, Nagy Frigyes, Goethe és Schiller, Luther és Bismarck. E kettő között legnagyobb a hasonlat : az ítélet és akarat ereje, merészség lágyság nél­kül. A régi formák ellen háborút viselnek, újjá teremtik Németorszá­got, germánok, kik a latin fajok­kal sehogy sem tudnak egyezni, átala­kítják a világtörténetet szóval, vérrel és vassal. Mind a kettő magával ragadta a német nemzetet s északi német volt mind a kettő, a déli német ezért nem is hódolt meg teljesen zseni­jüknek. Sem a protestantizmus, sem a porosz császárság nem bírta a német törzseket teljesen egyesíteni és még most is vitás, hogy nem inkább szét­­tépték-e a régi német birodalmat. Hiszen nyolc millió német Ausztriá­ban is van és a birodalmi németek között is sok visszavonás található. Mégis senki sem tagadhatja, hogy Németország hatalma óriás nagyra nőtt harminc év óta és világbirodalom vált újra belőle. És mindezt Bismarck zse­nijének és szerencséjének köszönheti, mert ha­ Bismarck nincs, nem történ­nek a nagy hadjáratok és a nagy diplomáciai sikerek is elmaradnak. És ha nincs, császárság sincs, közös alkot­mány sincs, közös hadsereg sincs és közös törvények sincsenek. Mindenek­­fölött pedig az általános német közér­zület, mely most annyira érezteti ma­gát Európában, ki nem fejlődik. Az egész korszak más, mint volt ennek előtte és az új korszaknak atyja Bis­marck volt. A németek tehát méltán gyászol­ják a császártól kezdve, ki neki kö­szönheti méltóságát és birodalmának egy harmadrészét: Slezvig-Holsteint, Hannovert, Hesszent, Elzászt és Lotha­­ringiát. A német nemzet pedig neki köszönheti, hogy ismét politikai nem­zetté vált, erőssé és önérzetessé, hogy vezérszerepe van Európában és gyar­matokat szerzett más világrészekben, hogy rossz földön gazdagszik és sok ellenségtől körülvéve, békét élvez. Bé­két, mert senki sem meri megtámadni. A vén kancellár túlélte császárját és kortársait és a politikától száműzve halt meg, de politikája őt túléli. Nem­zete nem siratja, hanem apoteozist ünnepel sírjánál s a­hol e földön em­berek laknak, mindenütt Bismarckról beszélnek, kivel a tizenkilencedik szá­zad száll sírba. Bismarck utolsó óráiról a császár, a né­met nép és a külföld részvétéről és a temetés előkészületeiről a következő tudósításunk szá­mol be: A halálküzdelem. — Távirat. — Berlin, jul. 31. (Saját tudósaaikról.) Bismarck abban a nagy tölgyfaágyban halt meg, a melyet az ő­­tmutatása szerint készítettek a Sachsenwald fáiból. Kínos halálküzdelmet kellett vívnia, mely sok fájdalommal járt. A halottas szobában levőkre leírhatatlan hatással volt a nagy állam­férfi agóniája s az asszonyok ki is mentek a szobából, mert nem tudták hallgatni a haldokló hörgését. A halott arckifejezése komoly, de szilárd. Azok, a­kik a herceget kevéssel halála után látták, azt mondják, hogy arca a halottas ágy­ban feltűnően hasonlít Vilmos császár arcához. A feje hatalmas szemöldökeivel kissé előre­­hajlott, nagy teste nekidől a vánkosoknak, arca mintha kisebb volna és a bőre hófehér. Hatalmas szemöldöke és hófehér bajusza még a halálban is energikussá teszi a fejét, mely a lesoványodott testtel szemben csak még nagyobbnak látszik. Kezeit összekulcsolja; jobb keze, melyen a jegygyűrű van, a bal fölött nyugszik. A halál éjjel 11 óra tájban állott be. Délben újabb szélütés érte és ekkor elveszí­tette öntudatát. Este a herceg már nem ismerte meg környezetét és félálomban feküdt. Az agónia kilenc órakor kezdő­dött és Schweninger már csak a halálküz­delmet konstatálhatta. A haldokló nem is nyerte többé vissza öntudatát és Rantzau grófilé fogta le a halott szemét. A halottas ágyat körül­­állta az egész család. Chrysander dr., Meredi báró és neje. Bismarck utolsó szavait Rantzau grófnéhoz intézte, a mikor a grófné a beteg homlokát törülgette: — Köszönöm gyermekem! mondta gyönge hangon.■ Az ágyat, melyben a halott feküdt, azután a szoba közepére tolták. A halott egész családja ott van a halottas házban. Herbert gróf, a ki immáron herceg, elzárta atyjának lakosztályait, senkit sem bo­csát a kastélyba. Herbert herceg Vilmos csá­szárnak táviratban adta tudtára a halálhírt. A kastélyba máris sok részvéttávirat és virág­bokréta meg koszorú érkezik. A friedrichsruhi kastélyt teljesen elzárja az altonai ezred díszszázada, a­mely Vilmos császár távirati rendeletére érkezett oda. Magának Poza­­dowsski grófnak, a­ki három frakkba öltözött tanácsosával jött Hohenlohe kancellár nevében kondoleálni, húsz percig kellett a kapu előtt vára­koznia, míg az őr engedelmet kapott, hogy be­ereszthesse. A kastély lakói közül csakis Schwenin­­ger professzor mutatkozik, aki fedetlen fővel, fe­kete bársony­kabátban fogadja a részvétüket kifejezni érkezőket. A pályaudvar és a posta épületén a gyászlobogó félárbocra van húzva. Friedrichsruh túl van zsúfolva, a lakásokért hihetetlen árakat követelnek. * Egy másik tudósítónk az utolsó órákról ezeket jelenti: Berlin, júl. 31. Tíz óra 45 perckor. (Saját tudósítónktól.) Bismarck csöndesen hunyt el. Schweningert, orvosát, ki fél tizen­egy órakor érkezett meg, már nem ismerte meg. A család a szomszéd szobában gyűlt össze a szolgaszemélyzettel. A herceg né­hány órája eszméletlen volt, lélegzete több­ször elakadt, kezével szeméhez kapott, hogy betakarja vele. A halál küzdelem nélkül érte, előzőleg sokat szenvedett. Mikor Schweninger a pályaudvarba ért, a kupéból kirohant, gyor­san kocsiba vetette magát s a lovak egy perc alatt a kastélyba röpítették. Schweninger a herceget eszméletlen állapot­ban lelte. A segítség lehetetlen volt. A be­avatottak már szerda óta tudták, hogy a herceg állapota reménytelen, de a hírekkel tartózkodók voltak, mert a család és az orvos a herceg előtt állapotát a végső pillanatig tit­kolni akarták. Bismarck herceg háziorvosának, Schwe­ninger tanárnak karjaiban adta ki lelkét, a­ki fél 11 órakor érkezett meg Berlinből. A beteg néhány óra óta eszméleten kívül volt és több­ször elszorult a lélekzete. A halál agónia nél­kül állott be. Mindaz, a­mit a hercegnek utolsó, így a többi közt a tornázóknak tett jellemző nyilatkozatairól írtak, nem való. Csak annyi igaz, hogy a herceg, bár sok tréfás dolgot mondott állapotáról, nagyon ragaszkodott az élethez és még szombaton reg­gel azt mondotta, reménye, hogy állapota javulni fog. A császár részvéte. — Távirat. — Bergen, jul. 81. Vilmos császár tegnap késő este kapta meg az első nyugtalanító hirt Bismarck állapo­táról s ma reggel jutott kezéhez a halálhíre, s a­mely mélyen megrendítette. A Hohenzollern Mai számunk 12 oldal.

Next