Budapesti Hírlap, 1898. augusztus (18. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-01 / 211. szám

1898. augusztus 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (211. sz.) nem szerette a halálra emlékeztető ilyen alko­tásokat és egyszer azt mondotta: — Legjobban szeretném, ha koporsóm ott függhetne valahol fönn, német tölgyek sudárán. A halottat Schweningernek ma kellett volna bebalzsamoznia, de esti hét óráig nem lehetett a bebalzsamozáshoz szükséges eszkö­zöket megszerezni. Chrysander dr. ekkor maga utazott Hamburgba, hogy ott a kórháztól köl­csön kérje azokat. A császár az első hírt Schweningertől kapta. Mihelyt megtudta Bismarck halálát, táviratban tudtára adta Herbert grófnak, hogy a herceget Berlinben akarja eltemettetni. Herbert erre azt felelte, hogy atyja már évek előtt úgy rendel­kezett, hogy a­­­astélylyal szemben levő dombon temessék el. Schweninger kijelentette, hogy meglepte őt a herceg hirtelen halála. Hatszor voltak már, úgymond, hasonló rohamai és mindannyi­szor kiállotta azokat, tehát nem lehetett gyaní­­tani, hogy ezúttal másként végződik a dolog. A halottat, a­kit karasszir­ egyenruhában hétfőn tesznek ravatalra, eddig csak a család számára fotografálták le. A fotografálás után a halott arcáról maszkot készítettek. A legutóbbi rendelkezések szerint a holt­test a halottas szobában marad, míg a mau­zóleum elkészül. A temetés szűk családi kör­ben kedden lesz. Várjon a császár is eljön-e a temetésre, még nem bizonyos, de a néhány hónap múlva megtörténő végleges temetésnél mindenesetre ott lesz. Bismarck végrendelete. — Távirat. — Berlin, jul. 81. (Saját tudósítónktól.) Az elhunyt végrende­lete hír szerint a szomszédos swarzenbecki bíróság­nál van letétben. A végrendelet nem lesz meg­lepetés, mert a herceg régen megállapította az örökség szétosztását. A hercegi dm Herbert fiát illeti. A vagyon értéke néhány millióval több, mint általán hiszik. Egy milliót maguk a rend­jelek, gyémántok és díszajándékok tesznek ki. A vagyon legnagyobb része a Rantzau-fiuknak jut, a kiket a herceg nagyon szeretett, múlása megkönnyebbülés a jelen nemzedéknek, sajnos, csak­­ platónikus. Bismarck minden­korra a (francia) nemzet nagy gyűlöletének tárgya fog maradni. Bismarck halála, úgy­mond, Németországban a legcsekélyebb aggo­dalmat sem, Európa többi részében pedig csak a megkönnyebbedés platónikus érzelmét kelt­heti föl, mert Bismarck több, mint 8 év óta nem vitt már tényleges szerepet a politikában. A Matin szintén Bismarckkal foglalkozik egész első oldalán, mondván, hogy intellektuá­lis nagy­hatalmát Németország nagggyá téte­lére fordította, de megvetett erkölcsöt, igazsá­gosságot, jogot s jó tulajdonságait csupán magánélete számára tartogatta: emberséges ő csak a házi tűzhely mellett volt. Hat év óta Németországot nem Bismarck, hanem idealista fejedelem kormányozza, egy művészi lélek, a­ki átvette a hideg számitó örökségét. Az Eclair úgy véli, hogy a németek ünnepelhetik elhunyt nagy emberüket, a­nél­kül, hogy valamely rejtélyes jövőtől kellene félniök. Európának szintén nem kell nyugta­lankodnia. A Jour azt írja: Ha a németek azt hiszik, hogy Bismarkkal győzelmük egy része szállott sírba, úgy a franciák azt hiszik, hogy vele vereségük egy része tűnt el. iláris, júl. 31. (Saját tudósítónktól.) A halálhír itt nem keltett semmi meglepetést, semmi szenzációt. Az esti lapok közül a Temps, a­mely mai szá­mában mellékletestül együtt kizárólag Bis­marckkal foglalkozik, azt veti szemére a halott­nak, hogy őt gyűlölni van oka mind a fran­ciáknak, mind a németeknek, mert ez a két nemzet arra teremtődött, hogy megértse és szeresse egymást. A Journal des Débats azt írja, hogy Bismarck nagyságát elhomályosítja az a megvetés, a­melyet a jog és az emberek iránt tanusitott. A halálhír Párisban. — Táviratok. — Paris, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) Bismarck halálának hire túlságosan későn érkezvén a szerkesztő­ségekbe, ma reggel egyes lapok, pl. a Gardois, a halál hire nélkül jelentek meg. Az országot a Dreyfus-ügy foglalja le, másképp a szen­záció nagyobb volna. Különben is már né­hány napja el voltak erre a hírre készülve. Egy lap sem adott külön kiadást. A Rapper azt írja, hogy : vas és vér — ez volt a Bismarck egész műve. Jelleme csalfa, kegyetlen volt, lelkéből az irgalom hiányzott s nem volt benne jogérzék, sem igazság, sem lelkiismeret. Egész erkölcse egy szóba foglalható össze: siker. A Radical azt mondja, hogy Bismarck véres műve háttérbe nyomott haladást, civi­lizációt. A Petit Journal: Az emsi hamisított tele­gram által okozott öldöklésben kiontott vérrel vakolta meg a német egység épületének alapzatát. Hozzáteszi azonban, hogy Bismarck a történelem legnagyobb alakja volt s halála az egész világon jelentékeny mozgalmat fog előidézni. A Figaro egész első oldalán csupán az 1870-diki háború eseményeit mondja el s aztán azzal végzi, hogy Bismarck eltaposta az embe­reket, nem kormányozta, vezette őket. El­ Bismarck lemondó kérvénye. — Távirat. — Berlin, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) A Lokalanzeiger publikálja Bismarcknak 1880 március 18-án irt lemondó kérvé­nyét, mely ezzel most kerül először nyilvánosságra. Mint tudvalevő, Bismarck akkor mindenféle intrika ellen küzdött, melyek célja az volt, hogy a császárt elidegenítsék tőle és ennélfogva úgy festették le előtte, hogy minisztertársain zsarnokoskodik. Ellen­felei tudták, hogy a császár meg akar válni tőle és ürügyet kerestek hozzá. Bismarck e vádaskodás­sal szemben az 1852 szeptember 8-án kelt kabinet­rendeletre támaszkodott, mely rendezte a porosz miniszterelnök állását miniszterkollegáival szem­ben és pedig úgy, hogy az a belső és külső politika egységét biztosíthatta és a király­­lyal és a parlamenttel szemben a felelősséget elvállalhatta. A császár a március 15-iki beszélge­tésen azt kívánta Bismarcktól, hogy terjeszszen elő ama rendelet felfü­ggesztéséről javaslatot. Bismarck vonakodott ezt a parancsot teljesíteni és a követ­kező napokban Bismarck a császári kabinet minisz­tereivel, Halinkéval és Lukánuszszal való beszél­getésből meggyőződött, hogy a császár elhatározta az ő elbocsátását. Erre március 18-án, a márciusi forradalom napján megírta lemondó kérvényét, mely egy az uralkodóval, néppel és történelemmel szem­ben való felelőssége tudatában levő miniszter minta­szerű irata. Bismarck első­sorban elmondja az említett rendeletnek az eredetét és a jelentőségét, mely lehetővé teszi a miniszterelnöknek a parlament és a közvélemény előtt a kabinet politikájáért a fele­lősség elvállalását. Ha — úgymond — minden miniszter teljesítheti a király rendeleteit, a­nélkül, hogy előbb minisztertársaival érintkeznék, lehetetlen olyan egységes politika, melyért valaki felelősséget vállalhat. Abszolút mo­­narkiában nélkülözhetetlen volt a rendelet, most is az lenne, ha visszatérnénk az abszolutizmushoz. A most érvényes alkotmány szerint azonban a minisztériumnak ama ren­delet alapján való vezetése nélkülözhetetlen. Ebben összes kollégáim egyetértenek velem,­­ valamint abban is, hogy egyik utódom sem vi­selhetné ama rendelet tekintélye nélkül a fele­lősséget. Minden utódomnál még jobban jelent­kezni fog ennek szüksége, mint nálam, mert az nem fog rendelkezni tüstént azzal a tekin­téllyel, melyet nekem a sok évi elnöklés és a két elhalt császár bizalma megadott. Nekem kollégáimmal szemben eddig soha sem kellett a rendeletre hivatkoznom, mert egziszten­ciájuk bizonyossága és a két császár bizalma elég volt tekintélyem föntartására. Ez a bizonyosság azonban most már nincs meg sem számomra, sem kollégáim számára, ezért kénytelen voltam a rendeletre hivatkozni, hogy a felség szolgálatában szükséges egy­séget biztosítsam. Az előbb említett okokból képtelen va­gyok teljesíteni felséged parancsát, melynek értelmében a rendelet felfüggesztését magam­nak kellene végrehajtanom és ellenjegyez­nem s mindamellett megtartanom a minisz­terelnökség vezetését. Felséged tudta ezt, s mégis fentartotta parancsát és kilrásba he­lyezte, hogy elfogadja lemondásomat. Nekem lehetetlen pusztán a miniszterelnöki állást a többi hivatalomról való lemondás mellett megtartanom, miután felséged ez állásoknál is elrendelte a capitis deminutió-t, mely a ren­delet felfüggesztésében rejlik. Felséged azon­kívül határt szabott március 15-iki előterjesz­tésemnek, mely szolgálati jogaim és hatás­köröm kiterjesztésére vonatkozik. E határ nem arányos azzal a munkával, melylyel én az államügyekben részt veszek s gátolja szabad mozgásomat miniszteri határozataim­ban, a birodalmi tanácscsal s tagjaival való érintkezésemben, a mire a működésemért való felelősség elvállalásánál szükségem van. (E passzus Windhorst centrurapárti vezér­nek Bismarcknál tet­t ismert látogatására vonatkozik, a­mikor a császár megharagu­dott és a jövőre nézve azt követelte, hogy hasonló esetekben ezentúl előbb az ő bele­egyezését kérjék ki.) Felségednek tegnap kiadott külpolitikai rendeleteit is lehetetlen végrehajtanom, mert kérdésessé tenném vele mindazokat a sike­reket, melyeket külpolitikánk évtizedek óta az ön két elődének szellemében és kedve­zőtlen körülmények között elért. Nagyon fáj­dalmas nekem, a­ki hosszú évi tapasztalattal a királyért való szolgálatban beleéltem magam az eddigi tartósnak hitt állapotba, hogy most a felséged és a birodalommal szemben vitt szerepemtől megváljak, de fel­séged szándékainak beható mérlegelése után nem tehetek mást, mint hogy arra kérjem felségedet: mentsen föl kegyelemben és törvényadta nyugdíjjal összes hivatalaimtól. Az utóbbi hetekben szerzett benyomásaim alapján tisztelettel bátorkodom azt gondolni, hogy e kérésemmel felséged óhajtását elő­zöm meg. Már évekkel azelőtt megtettem volna ezt, ha nem gondoltam volna arra, hogy kívánatos lesz felséged előtt, ha elődei hű szolgájának tapasztalatait és képességeit igénybe veheti. Most, miután biztosan tudom, hogy felséged erre nem reflektál, vissza­vonulhatok a politikai élettől, a­nélkül, hogy attól kellene tartanom, hogy ezt a közvéle­mény időszerűtlennek ítélheti. Bismarck: Ezt a lemondást tudvalevőleg rögtön tudo­másul vette a császár. Busch Móric, Bismarck régi, hű munkatársa, e közlést hosszabb bevezető sorokkal kisérte, me­lyekben elmondta, hogy a bádeni nagyherceg, mi­kor Frigyes császár trónra lépett, ezt mondta az új uralkodónak: — Bismarck nélkül nem tudsz uralkodni a birodalomban. Frigyes császár halála után a becsvágyó, élet­erős, ifjú császár került uralomra, a­kinek önérzete nem szorult semmiféle lelki orvosra. II. Vilmos nem viselt el sem oktatómestert, sem cenzort s csak katonai szubordinációt tűrt meg maga mellett s Bismarck erre nem volt alkalmas. Busch ezután összegezte a munkáskérdés dol­gában előfordult eseményeket, megkísérlette a libe- 3

Next