Budapesti Hírlap, 1898. november (18. évfolyam, 302-331. szám)

1898-11-01 / 302. szám

Kedd, november , Budapest, 1898. XVIII. évfolyam 302. sz. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos : Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Dgywesen­hál József­ körút 5. sz. a. oldalán. Apróhirdetések ára: Egy szó p kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. A halál országa. Budapest, okt. 81. A halál az életnek célja. A befe­jezett lét. A teljesség. Az egyetlen bizonyosság. E földön az egyén általa megszűnik, hitben megdicsőül és üdvö­zöl. Mögötte, mint remény, megnyílik a halhatatlanság. A halottak ünnepei következnek. Mikor az élők megemlékeznek azokról, a kik éltek. Milliók, kiket a föld takar, közöttünk el vannak felejtve örökre; mások az emberiség történeteibe bevé­settek, de csak nevük maradt meg szá­munkra, nagy szellemük művei s tet­teik alkotásai, ők maguk semmiben sem különböznek attól a halottól, kit régen elfelejtett a világ, hogy volt. Nekünk azonban, nemzeteknek és em­bereknek, kincsünk a halottak dicső­sége, mint amaz örökség, melyet ránk hagytak. Szerényebb a nagyok földi emlékezeténél, a szivnek kegyelete, melylyel szüleinknek, gyermekeinknek, rokonaiknak, barátainknak könyet, imát, világot és virágot áldozunk, sir­­hantikon a temetőben. Ez a kegyelet egybefüzi az élőket a halottakkal. Mennyi nemes érzés fakad a síroknál szivünkben! Mikor a halottakat ünne­peljük, a menyországot ünnepeljük. Mindszent és halottak napja; sűrü ködökön át tör a napsugár s hulló levelet ringat a szellő, enyészet bo­rul a természetre, — nemsokára elal­szol te is. Csak a lélek maradhat élő, mert a test elporlad. És midőn a ka­tolikus egyház mindenszenteket üli, mintha azt mondaná: Azok az eré­nyek, melyek a jó és jámbor lelkeket megkülönböztették gondolkozásban és cselekedetben a közönségesek és a világi hatalmasok tetteitől, bár nem oly fényesek, mint nyert csaták vagy fölhalmozott kincsek, többet érnek, mert nagyobb jutalmat vesznek, — a szent élet a hírnél nemesebb; a halot­tak napja pedig jelenti azt, hogy min­den ember, akárki lett légyen és bár­mit tett légyen, jók és bűnösök egy­aránt, lelkes emberi lények voltak, mig e földön jártak s kik utódaik vagyunk ez életben és követni fogjuk őket a halálba, mint teremtmények a Teremtő­höz, oly viszonyban vagyunk, min­t ők voltak és oly viszonyban leszünk, mint ők vannak, — ezért érettük ,imádkozzunk. Kövessük hát királyunk példáját, ki halottjait ment fölkeresni és siratni. A bánat nem kimél meg senkit sem s lesújtja a hatalmast, mint a gyöngét. Nagyobb veszteséget más nem ért, mint a mi ősz királyunk és a magyar nemzet, hogy a végzet Erzsébet király­asszonyt tőlünk elragadta. Közgyászt visel ezért Magyarország. Nagy embereink immár a temető­ben laknak majdnem mindnyájan, kik a XIX. századot alkották és Magyar­országot föltámasztották. A Széchenyi- korszak, a Kossuth-korszak, a Deák­korszak jeles férfiai, mind túlvannak az élet határán. Egyiket, Horváth Bol­dizsárt, a nemest, éppen most fektettük sírba. Tele van a kerepesi­ temető hő­sökkel, mártírokkal, államférfiakkal, köl­tőkkel, művészekkel, tudósokkal, egy század története nyugszik benne. Az országban szerteszél sok emlékkövet és sok jeltelen sírt találsz, melyben pi­hennek azok, kik a magyar nemzetért küzdöttek békében és harcban, szen­vedtek börtönt és halált, szerették a hazát és a szabadságot, arattak dicső­séget és hálátlanságot ; ezekhez a sí­rokhoz zarándokoljunk, mert ezek nem­zeti oltárok, melyeken az ifjúság ta­nuljon bűnszerelmet s önföláldozást. Nem a múlt idők oktalan dicsérete avagy gyalázása a jelennek, ha körül­tekintve, kérdezzük: Kik a nagyok most? Hol vannak a nagy elmék és szivek ? Az erős és bátor karok ? S kik zengenek dalt, szépet és lelkesítőt a magyarnak ? Le van zárva a XIX. század,­­ alkonyodik. De éppen e síroknál jusson eszünkbe a nemzet halhatatlansága. Az egyén születik és elvesz, ki hamar, ki később, koszoruzva vagy koszorutlan, siratva vagy feledve, de a nemzet örök földi életre született, ha arra érdemes. Ezért már itt is a halhatatlanságnak él, ki nemzetének él. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Rodostói menyegző. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Kovács Sándor. A XVII. század nagy’’ asszonyai a Czobor Erzsébetekhez, Lorántfy Zsuzsannákhoz, Zrí­nyi Ilonákhoz képpest Kőszeghy Zsuzsi, a harmadik Bercsényi grófné, a­ki Rodostóban tartotta nászát, nem kiváló alak, élete is csak egyszerű epizód, bár nem lehet tagadni, érde­kes epizód, de jelentőssé teszi az, hogy benne a restauráció világának, a szatmári békekötés után alakult magyar társadalomnak életfel­fogása, minden ideált megtagadó s a viszonyok hatalma előtt meghódoló világnézete tükröző­dik. Életének az a rövid szakasza, a melynek emlékét adó Mikes levelei megőrizték, a Márvány­tenger partján, a nagy száműzött fejedelem közelében folyik le, a­hol még a letűnt küz­delmes század nagy céljain lelkesülnek a szívek, de gondolkodása már nem illik bele a szomorú környezetbe. Zsuzsi leánykorában Mikes Kelemennek, Rákóczi hűséges kamarásának ideálja volt. A zágoni székely, a­míg gyönyörködtető leveleit írja, nem egyszer e nő lelkéből, utóbb, midőn elváltak, néhány boldog órájuk eleven emléké­ből meríti ihletét. Hosszas bujdosásának a Kőszeghy Pál leánya volt egyetlen verőfénye. Az isteni gondviselés csodálatos módon vezé­relte őket össze idegen ég alatt s szakította el megint egymástól. A­mikor Jeniké­ben, török földön, mint földönfutók először találkoztak, Mikes már közel járt a harminc esztendőhöz s megszállta lelkét a család­alapítás vágya, Zsuzsi pedig tizenöt-tizenhat esztendős lehetett, tehát abban a korban volt, a­mikor a leányszív megnyílik. Ifjúságuk tör­ténetében sok a rokon vonás. Mind a ketten korán, életük tavaszán hagyták el a hazát, hogy soha se lássák többé viszont, Zsuzsi Bercsényiékkel, Mikes Rákóczival. Talán éppen a bujdosás közös sorsa volt a vonzalom első ébresztője szivükben. A család, a melyből a leány származott, nem volt régi. Atyja Kőszeghy Pál, Bercsé­nyinek titkára s udvari költője volt egy sze­mélyben. Kora halála után a gyermek nevelé­sének gondja Bercsényi Imre maradt, a ki az édes anya gondosságával és szeretetével őr­ködött rajta. Folyton maga mellett tartotta s a kor szokásához híven istenfélelemben nevelte föl. A szabadságharc bukása után együtt hagy­ták el a haza földjét s vonultak meg Lengyel­­országban, Brzezau várában, utóbb­­Tem­kében, végre Rodostóban. A rodostói bujdosótanyán mintegy hatvan magyar verődött össze, a világnak mind a négy tájáról. Egész kis gyar­matot alkottak, a­melynek Rákóczi volt feje és éltető lelke. Ő maga adott példát arra, mi módon lehet az unalmat s búskomolyságot szakadatlan munkával távol tartani. Az egyedüllét terhén, a bujdosás aggó­dásain híven osztozik vele az ifjú Mikes Ke­lemen, a­ki az ábrándos lélek naiv csodálatá­val csi­gg fejedelmén. Udvarában nevelkedett föl, mint belső inas, utóbb mint bejáró, végre kamarásképpen szolgálta urát. Szatmár után huszonegy éves korában, politikai kényszer, a fé­nyes jövő reménye nélkül csatlakozott a hazát­lanokhoz, csupán azért, mert „hogy igen szerette az öreg fejedelmet“. Elkísérte Rákóczit minden útjára, lengyelföldre, Dán­iiába, Franciaországba s végezetül keletre, a szultán birodalmába. Valóban megható az a ragaszkodás, a­mivel fejedelmét élte útján kíséri, kedvét keresi, még legtitkosabb gondolatait is kifürkészi, hogy teljesíthesse. Minden nemes és kiváló iránt fogékony lelkét rabjává tette a fejedelem egyéniségének ellenállhatatlan varázsa , egy sereg kortársa példájára önkéntes mártírjává lett a Rákóczi-imádásnak. Míg Rákóczi háza komoly épülés hajléka, a Bercsényi-udvarban mulatság és vigalom járja. Maga Bercsényi, mint kényes ízlésű, pompa­kedvelő főúr teljes életében élt-halt a szép mulatságért. Még mint hatvanasba hajló ember, fáradt izmokkal és lankadt idegzettel is kedvelte a vigalmak neszét s örömest el­vegyült a mulatók közé. Bár bort nem ivott, a tréfa, dóvaskodás kedves volt előtte. Fele­sége, Csáky Krisztina, ez egykor hóditó szép­ségű és hatalmas úrnő, az esztendők terhe alatt s a hontalan bujdosás közben megörege­dett, szelleme elfáradt, de lelkét még meg­aranyozták, földerítették az ifjúkor édes emlékei, mint a tartott mezőt a leáldozó nap végső sugarai. Környezetében három udvarhölgyet ta­lálunk : két özvegyasszonyt, a­kik közül az egyiket, Kajdacsynét, név szerint is is­merjük , valaha országszép asszony lehe­tett, de Rodostóban már senki sem dicsérte szépségéért, hanem a jóságáért. Ott találjuk Mai számunk 24 oldal.

Next