Budapesti Hírlap, 1898. november (18. évfolyam, 302-331. szám)
1898-11-01 / 302. szám
Kedd, november , Budapest, 1898. XVIII. évfolyam 302. sz. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos : Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Dgywesenhál József körút 5. sz. a. oldalán. Apróhirdetések ára: Egy szó p kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. A halál országa. Budapest, okt. 81. A halál az életnek célja. A befejezett lét. A teljesség. Az egyetlen bizonyosság. E földön az egyén általa megszűnik, hitben megdicsőül és üdvözöl. Mögötte, mint remény, megnyílik a halhatatlanság. A halottak ünnepei következnek. Mikor az élők megemlékeznek azokról, a kik éltek. Milliók, kiket a föld takar, közöttünk el vannak felejtve örökre; mások az emberiség történeteibe bevésettek, de csak nevük maradt meg számunkra, nagy szellemük művei s tetteik alkotásai, ők maguk semmiben sem különböznek attól a halottól, kit régen elfelejtett a világ, hogy volt. Nekünk azonban, nemzeteknek és embereknek, kincsünk a halottak dicsősége, mint amaz örökség, melyet ránk hagytak. Szerényebb a nagyok földi emlékezeténél, a szivnek kegyelete, melylyel szüleinknek, gyermekeinknek, rokonaiknak, barátainknak könyet, imát, világot és virágot áldozunk, sirhantikon a temetőben. Ez a kegyelet egybefüzi az élőket a halottakkal. Mennyi nemes érzés fakad a síroknál szivünkben! Mikor a halottakat ünnepeljük, a menyországot ünnepeljük. Mindszent és halottak napja; sűrü ködökön át tör a napsugár s hulló levelet ringat a szellő, enyészet borul a természetre, — nemsokára elalszol te is. Csak a lélek maradhat élő, mert a test elporlad. És midőn a katolikus egyház mindenszenteket üli, mintha azt mondaná: Azok az erények, melyek a jó és jámbor lelkeket megkülönböztették gondolkozásban és cselekedetben a közönségesek és a világi hatalmasok tetteitől, bár nem oly fényesek, mint nyert csaták vagy fölhalmozott kincsek, többet érnek, mert nagyobb jutalmat vesznek, — a szent élet a hírnél nemesebb; a halottak napja pedig jelenti azt, hogy minden ember, akárki lett légyen és bármit tett légyen, jók és bűnösök egyaránt, lelkes emberi lények voltak, mig e földön jártak s kik utódaik vagyunk ez életben és követni fogjuk őket a halálba, mint teremtmények a Teremtőhöz, oly viszonyban vagyunk, mint ők voltak és oly viszonyban leszünk, mint ők vannak, — ezért érettük ,imádkozzunk. Kövessük hát királyunk példáját, ki halottjait ment fölkeresni és siratni. A bánat nem kimél meg senkit sem s lesújtja a hatalmast, mint a gyöngét. Nagyobb veszteséget más nem ért, mint a mi ősz királyunk és a magyar nemzet, hogy a végzet Erzsébet királyasszonyt tőlünk elragadta. Közgyászt visel ezért Magyarország. Nagy embereink immár a temetőben laknak majdnem mindnyájan, kik a XIX. századot alkották és Magyarországot föltámasztották. A Széchenyi- korszak, a Kossuth-korszak, a Deákkorszak jeles férfiai, mind túlvannak az élet határán. Egyiket, Horváth Boldizsárt, a nemest, éppen most fektettük sírba. Tele van a kerepesi temető hősökkel, mártírokkal, államférfiakkal, költőkkel, művészekkel, tudósokkal, egy század története nyugszik benne. Az országban szerteszél sok emlékkövet és sok jeltelen sírt találsz, melyben pihennek azok, kik a magyar nemzetért küzdöttek békében és harcban, szenvedtek börtönt és halált, szerették a hazát és a szabadságot, arattak dicsőséget és hálátlanságot ; ezekhez a sírokhoz zarándokoljunk, mert ezek nemzeti oltárok, melyeken az ifjúság tanuljon bűnszerelmet s önföláldozást. Nem a múlt idők oktalan dicsérete avagy gyalázása a jelennek, ha körültekintve, kérdezzük: Kik a nagyok most? Hol vannak a nagy elmék és szivek ? Az erős és bátor karok ? S kik zengenek dalt, szépet és lelkesítőt a magyarnak ? Le van zárva a XIX. század, alkonyodik. De éppen e síroknál jusson eszünkbe a nemzet halhatatlansága. Az egyén születik és elvesz, ki hamar, ki később, koszoruzva vagy koszorutlan, siratva vagy feledve, de a nemzet örök földi életre született, ha arra érdemes. Ezért már itt is a halhatatlanságnak él, ki nemzetének él. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Rodostói menyegző. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Kovács Sándor. A XVII. század nagy’’ asszonyai a Czobor Erzsébetekhez, Lorántfy Zsuzsannákhoz, Zrínyi Ilonákhoz képpest Kőszeghy Zsuzsi, a harmadik Bercsényi grófné, aki Rodostóban tartotta nászát, nem kiváló alak, élete is csak egyszerű epizód, bár nem lehet tagadni, érdekes epizód, de jelentőssé teszi az, hogy benne a restauráció világának, a szatmári békekötés után alakult magyar társadalomnak életfelfogása, minden ideált megtagadó s a viszonyok hatalma előtt meghódoló világnézete tükröződik. Életének az a rövid szakasza, a melynek emlékét adó Mikes levelei megőrizték, a Márványtenger partján, a nagy száműzött fejedelem közelében folyik le, ahol még a letűnt küzdelmes század nagy céljain lelkesülnek a szívek, de gondolkodása már nem illik bele a szomorú környezetbe. Zsuzsi leánykorában Mikes Kelemennek, Rákóczi hűséges kamarásának ideálja volt. A zágoni székely, amíg gyönyörködtető leveleit írja, nem egyszer e nő lelkéből, utóbb, midőn elváltak, néhány boldog órájuk eleven emlékéből meríti ihletét. Hosszas bujdosásának a Kőszeghy Pál leánya volt egyetlen verőfénye. Az isteni gondviselés csodálatos módon vezérelte őket össze idegen ég alatt s szakította el megint egymástól. Amikor Jenikében, török földön, mint földönfutók először találkoztak, Mikes már közel járt a harminc esztendőhöz s megszállta lelkét a családalapítás vágya, Zsuzsi pedig tizenöt-tizenhat esztendős lehetett, tehát abban a korban volt, amikor a leányszív megnyílik. Ifjúságuk történetében sok a rokon vonás. Mind a ketten korán, életük tavaszán hagyták el a hazát, hogy soha se lássák többé viszont, Zsuzsi Bercsényiékkel, Mikes Rákóczival. Talán éppen a bujdosás közös sorsa volt a vonzalom első ébresztője szivükben. A család, a melyből a leány származott, nem volt régi. Atyja Kőszeghy Pál, Bercsényinek titkára s udvari költője volt egy személyben. Kora halála után a gyermek nevelésének gondja Bercsényi Imre maradt, a ki az édes anya gondosságával és szeretetével őrködött rajta. Folyton maga mellett tartotta s a kor szokásához híven istenfélelemben nevelte föl. A szabadságharc bukása után együtt hagyták el a haza földjét s vonultak meg Lengyelországban, Brzezau várában, utóbbTemkében, végre Rodostóban. A rodostói bujdosótanyán mintegy hatvan magyar verődött össze, a világnak mind a négy tájáról. Egész kis gyarmatot alkottak, amelynek Rákóczi volt feje és éltető lelke. Ő maga adott példát arra, mi módon lehet az unalmat s búskomolyságot szakadatlan munkával távol tartani. Az egyedüllét terhén, a bujdosás aggódásain híven osztozik vele az ifjú Mikes Kelemen, aki az ábrándos lélek naiv csodálatával csigg fejedelmén. Udvarában nevelkedett föl, mint belső inas, utóbb mint bejáró, végre kamarásképpen szolgálta urát. Szatmár után huszonegy éves korában, politikai kényszer, a fényes jövő reménye nélkül csatlakozott a hazátlanokhoz, csupán azért, mert „hogy igen szerette az öreg fejedelmet“. Elkísérte Rákóczit minden útjára, lengyelföldre, Dániiába, Franciaországba s végezetül keletre, a szultán birodalmába. Valóban megható az a ragaszkodás, amivel fejedelmét élte útján kíséri, kedvét keresi, még legtitkosabb gondolatait is kifürkészi, hogy teljesíthesse. Minden nemes és kiváló iránt fogékony lelkét rabjává tette a fejedelem egyéniségének ellenállhatatlan varázsa , egy sereg kortársa példájára önkéntes mártírjává lett a Rákóczi-imádásnak. Míg Rákóczi háza komoly épülés hajléka, a Bercsényi-udvarban mulatság és vigalom járja. Maga Bercsényi, mint kényes ízlésű, pompakedvelő főúr teljes életében élt-halt a szép mulatságért. Még mint hatvanasba hajló ember, fáradt izmokkal és lankadt idegzettel is kedvelte a vigalmak neszét s örömest elvegyült a mulatók közé. Bár bort nem ivott, a tréfa, dóvaskodás kedves volt előtte. Felesége, Csáky Krisztina, ez egykor hóditó szépségű és hatalmas úrnő, az esztendők terhe alatt s a hontalan bujdosás közben megöregedett, szelleme elfáradt, de lelkét még megaranyozták, földerítették az ifjúkor édes emlékei, mint a tartott mezőt a leáldozó nap végső sugarai. Környezetében három udvarhölgyet találunk : két özvegyasszonyt, akik közül az egyiket, Kajdacsynét, név szerint is ismerjük , valaha országszép asszony lehetett, de Rodostóban már senki sem dicsérte szépségéért, hanem a jóságáért. Ott találjuk Mai számunk 24 oldal.