Budapesti Hírlap, 1898. november (18. évfolyam, 302-331. szám)

1898-11-08 / 309. szám

Budapest, 1898. XVIII. évfolyam 309. sz. Kedd, november 8 Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till, ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyanezen ház József-körút 5. sz. a. oldalán. Rákosi Jenő­: Apróhirdetések ára : Egy szó 8 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. A gólyakirály. Budapest, nov. 7. A színjáték a mi képviselőházunk­ban mind sivárabb, ízléstelenebb és visszatetszőbb lesz. A szilaj szenvede­lem vezet. Mert jó kedvvel indul meg ugyan a bírok mindennap, de a zaj, az éljenzés, a taps, az ellenmondás, az elnöki csengetyű fölsiró hangja igen gyorsan fölizgatják az embereket s repül a szó, a sértő szándék és a szándék­­talan sértés ide-oda a forró levegőben s mig az ország hideg és egyelőre kö­zömbös, addig a fórum izzó, szenvedé­lyes, dulakodó lelkek szintere. Mert való igaz az, hogy az ellen­zék nem volt még képes a közönségbe a maga romboló kedvét átplántálni. Minden csöndes és nyugodt. Ha van nyughatatlanság, az ama komoly ele­meké, a­melyek a felelősség külön formáit viselve, az élet munkájában és változataiban a rendes polgári rend föltételeit, a biztosság helyreállását a viszonyokban nehezen várják. Mert ki tehetné föl komolyan az ellenzékről azt, hogy súlyos vállalko­zását kellő megfontolás nélkül kezdte és olyatén hit nélkül folytatja, hogyy valamely eredményt, a­mit vár, el is fog érni. Ezt senki föl nem teheti az ellenzékről, ha magának az ellenzék objektív motívumairól számot nem is tud adni; de ez még­is elég arra, hogy a figyelő és érdekelt közönségre nézve, a­mely a társadalom rétegeiben és osztályaiban vezető és intéző szere­pet játszik, a helyzetet fölöttébb kí­nossá, mert bizonytalanná tegye. A nagy közönség nem tudja, mit remél az ellenzék és mennyi joggal reméli, a­mit remél. A nagy közönség nem tudja, mennyit hajlandó a hatalom el­tűrni abból, a­mivel mindennap el­árasztják és türelmét vesztve, mily eszközökhöz kész nyúlni, hogy magát sikeresen megvédelmezze. A nagy kö­zönség nem tudja, hogy az a nagy tenger, a többség, a­melynek ma csen­des hullámain a hatalomnak és a rend­nek is a hajója pihen, mit rejt a maga hallgatásában : a hatalom föltétlen vé­­delmér-e vagy meghasonlást. A nagy közönség nem tudja, mi lenne abból, ha valamely véletlenségből ez a több­ség megnyitná keblét a most feje fö­lött zúgó­ viharnak. Mind­ezekért a közönség a benső nyughatatlanság és a bizonytalanság kényelmetlenségének a martaléka. Nem is annyira azt kér­dik, hogy mi lesz ebből, hanem inkább azt, hogy meddig fog ez még tartani. Igen bölcs és igen hasznos ember lenne minden esetre az, a­ki hamaro­san kitalálna valamely módot arra, hogy helyzetéből a parlament kibonta­­kozhassék, a pártok a kelepcéből ki­menekülhessenek. A harcnak, a­mely, már nem tudom mióta, folyik napirend­vita címén, objektív tárgya és tárgyias motívumai nincsenek. Tisztán szubjek­tív momentumok igazgatják s az igaz, hogy ezeknek nagy súlyát és igazolt voltát az ellenzékről bánffyval szemben el kell ismerni. De az élet szükségei­nek nagyobb az ereje és a súlya, mint az ellenzék sérelmeié, a­melyek iránt a fogékonyságot csak úgy tarthatjuk fönn és terjeszthetjük el a közönség­ben, ha föl­be nem helyezzük az égető közszükségnek. A sürgős és égető köz­szükség pedig e pillanatban az, hogy a kiegyezéssel rendet csináljunk. Ezt érzi mindenki, a­kinek az életben gond, felelősség és valamely intéző szerep és hatáskör jutott. Ha ennélfogva az el­lenzék szubjektív érzelmei és lelki álla­pota az országos szükséggel szegzi magát szembe, igen könnyen megesik, hogy, a­mi más körülmények közt biz­tosított volna neki, ezúttal még az erkölcsi diadalt is elragadja tőle ellen­fele és Bánffy nem megtörve, hanem meggyarapodva kerül ki e harcból, mert hiszen ő képviseli benne azt, a­mi sürgős és szükséges: a kiegyezést. Igen fontos tekinteteket, a­melyek nekünk azt tanácsolják, hogy e pillanat­ban tekintettel Ausztria földult hely­zetére, tekintettel a magunk belső viszonyaira, melyek öntudatos és erős !­k A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Feszty Árpád kiállítása. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A minap elolvastam Feszty Árpádnak egy kedves könyvét, melynek címe : Az én parasztjaim. Nem a festő írta, a­ki mutogatni akarja, hogy a toll forgatásához is ért, a könyv írója semmit sem akar mutogatni, csak paraszt­jairól akar beszélni, tanyájáról a Kingyesen, mert tele van a szíve velük. Semmi könyv­­szerűség nincsen a könyvében, a­mely éppen ezért jó könyv. Semmit sem talált ki az írója, mindent maga látott, maga érzett és kereset­lenül mondja el, hűségesen és nagy szeretettel. Nem a festő szemével nézi a maga kis világát ott a Krigyesen, hanem a költőével, a­ki szereti alakjait, szereti a vidéket és a toll segítségével mondja el azokat a kis élményeket, adomákat, furcsaságokat, melyeket csak a toll tud elmondani, melyekhez az ecset nem férne. És ugyanez a Feszty, ha ecsetet fog ke­zébe, egészen más emberré lesz. A nagy jele­netek vonzzák, az ember fiának nagy tragédiája, a honfoglalás nagy eposza, a magyar tájkép lírája; ő, a­ki mint író oly józan és hűséges megfigyelője a magyar élet kis dolgainak, a képzelet szárnyain száguld rég elmúlt időkbe, a nagyot keresi. És mint történeti festő, min­den porcikájában festő. A fantasztikus vonzza, fantasztikus alakok, helyzetek, színek, minden a­mi rendkívüli, a­mi a szemet meg­­igézi, itt egy különös hajviselet, ott egy rendkívüli, sajátos edény, hangszer, fegy­ver, erős színellentétek, nagy mozdulatok, heves mozgalmasság. Szereti a pátoszt, az erős tónust, a szenvedelmet, de főleg mind­azoknak a külsőségeit, a­mihez az ecset könnyebben hozzáfér. Igazi poéta ő a festők között, naiv lélek, ki a mesét kedveli és néha ö­szetéveszti a történettel; távol van tőle minden furfang, nem okoskodik, nem bölcsel­­kedik, maga is naiv örömmel csodálja hőseit, mutogatja az ősök különösségeit és elmerül fantasztikus világába. Emlékeztet Jókaira, Jókai gazdag képzeletére, színes világára, mesemondó erejére és­­ gyönge lélektanára. Ilyennek ismerjük meg a műcsarnokban a most kiállított két nagy történelmi képében. Talán egyik sem igazi történeti kép ; ki is fejthetné meg annak az időnek a történetét, melyről csak meséink vannak, azok is száraz kivonatban, tudákos átírásban, melyekben alig érezhetjük az eredeti erőt és szint? Az egyik a bánhidai csata képe, melyet Komárom megye rendelt meg, a­mi becsületére válik a megyé­nek és gazdag díszt szolgáltat majd megye­házának. A képen Árpádot látjuk, a csata hevében, a­mint küzd Szvatoplukkal. Árpád kardja a következő pillanatban le fog csapni Szvatoplukra, kinek dárdája ketté tört. A magyarok lovas hada vad rohammal Árpád után nyomul, a szlávok gyalog, dár­dákkal fölfegyverkezve, Szvatopluk mögött tűnnek föl. Gyönyörű a két sereg moz­dulata. Feszty nem nézi le, nem kicsinyli a szlávokat, azok is hatalmas vitézek, elszánt harcosok, erősek és bátrak. Csak így válik a kép igazán mozgalmassá, mert ha a szláv sereg gyönge ellenség volna, micsoda dicsőség volna az, hogy a magyarok legyőzik ? Az is finom érzékre vall, hogy két nagy mozdulat van a képen, a magyarok heves rohama és a szláv­ság elszánt ellentállása. Amaz a förgeteg, ez a szikla, mely ellen a vihar tör. A fergetegé lesz a győzelem, de most még áll a harc, még feszülten leshetjük a döntés jeleit. Az előtérben véres, túlságosan véres jelenetek, melyek épp ezért nem ijesztenek meg senkit. Mintha mesét hallanánk, de a mesehallgató közönség naivsága nélkül. Itt egy fej vált el törzsétől, rémes fej , ott egy dárda keresi az ellenfél szívét, amott a magyar meg fogja fojtani ellenségét. A vidék is mintha részt venne a küzdelemben. A bánhidai hegyvidék egyik előfokát látjuk, szélesen elterülő földszalagot, melyet a lemenő nap sugarai, a fölfelé emel­kedő porfelhő csodálatos színekkel takarnak. Az ég is lilaszínűen borul, a levegő szinte súlyos, szürke porfelhők kavarognak a levegő­ben. Nagy vörös folt a közepén a szlávság Mária lobogója, mögötte fölnyúlik a levegőbe a faragott bálvány is hosszú póznán, hogy ha Mária nem segít, segítsen a pogány isten. Egy fehér folt is van a kép alján, egy szláv nő fehér meztelen teste, ki urát védi a magyarnak halálos csapása ellen. Milyen szi­nes, gazdag kép, mely megdobogtatja szivün­ket! Csak az alakok jellemzésében lankad a festő keze. Itt mutatkozik a meseköltő. A­ki­ket egyénit, azok in­kább különösek, mint iga­zak. Szvatopluk és Árpád sem uralkodnak az egészen. Nem rémülünk meg páros viadalu­kon. A tömeg szenvedélyét és mozdulatát job­ban festi a művész, mint az egyénit. De azért az egészet meg-megújuló érdeklődéssel nézzük. Ez a csatakép szerencsésen elkerüli a csataké­pek vészes szirtjét, nem untat. A festő bele tud bennünket vinni a harcba, melyben ég és föld, emberek és elemek erős mozdulatban részt vesznek. Mai számunk 20 oldal.

Next