Budapesti Hírlap, 1898. november (18. évfolyam, 302-331. szám)
1898-11-08 / 309. szám
Budapest, 1898. XVIII. évfolyam 309. sz. Kedd, november 8 Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till, ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyanezen ház József-körút 5. sz. a. oldalán. Rákosi Jenő: Apróhirdetések ára : Egy szó 8 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. A gólyakirály. Budapest, nov. 7. A színjáték a mi képviselőházunkban mind sivárabb, ízléstelenebb és visszatetszőbb lesz. A szilaj szenvedelem vezet. Mert jó kedvvel indul meg ugyan a bírok mindennap, de a zaj, az éljenzés, a taps, az ellenmondás, az elnöki csengetyű fölsiró hangja igen gyorsan fölizgatják az embereket s repül a szó, a sértő szándék és a szándéktalan sértés ide-oda a forró levegőben s mig az ország hideg és egyelőre közömbös, addig a fórum izzó, szenvedélyes, dulakodó lelkek szintere. Mert való igaz az, hogy az ellenzék nem volt még képes a közönségbe a maga romboló kedvét átplántálni. Minden csöndes és nyugodt. Ha van nyughatatlanság, az ama komoly elemeké, amelyek a felelősség külön formáit viselve, az élet munkájában és változataiban a rendes polgári rend föltételeit, a biztosság helyreállását a viszonyokban nehezen várják. Mert ki tehetné föl komolyan az ellenzékről azt, hogy súlyos vállalkozását kellő megfontolás nélkül kezdte és olyatén hit nélkül folytatja, hogyy valamely eredményt, amit vár, el is fog érni. Ezt senki föl nem teheti az ellenzékről, ha magának az ellenzék objektív motívumairól számot nem is tud adni; de ez mégis elég arra, hogy a figyelő és érdekelt közönségre nézve, amely a társadalom rétegeiben és osztályaiban vezető és intéző szerepet játszik, a helyzetet fölöttébb kínossá, mert bizonytalanná tegye. A nagy közönség nem tudja, mit remél az ellenzék és mennyi joggal reméli, amit remél. A nagy közönség nem tudja, mennyit hajlandó a hatalom eltűrni abból, amivel mindennap elárasztják és türelmét vesztve, mily eszközökhöz kész nyúlni, hogy magát sikeresen megvédelmezze. A nagy közönség nem tudja, hogy az a nagy tenger, a többség, amelynek ma csendes hullámain a hatalomnak és a rendnek is a hajója pihen, mit rejt a maga hallgatásában : a hatalom föltétlen védelmér-e vagy meghasonlást. A nagy közönség nem tudja, mi lenne abból, ha valamely véletlenségből ez a többség megnyitná keblét a most feje fölött zúgó viharnak. Mindezekért a közönség a benső nyughatatlanság és a bizonytalanság kényelmetlenségének a martaléka. Nem is annyira azt kérdik, hogy mi lesz ebből, hanem inkább azt, hogy meddig fog ez még tartani. Igen bölcs és igen hasznos ember lenne minden esetre az, aki hamarosan kitalálna valamely módot arra, hogy helyzetéből a parlament kibontakozhassék, a pártok a kelepcéből kimenekülhessenek. A harcnak, amely, már nem tudom mióta, folyik napirendvita címén, objektív tárgya és tárgyias motívumai nincsenek. Tisztán szubjektív momentumok igazgatják s az igaz, hogy ezeknek nagy súlyát és igazolt voltát az ellenzékről bánffyval szemben el kell ismerni. De az élet szükségeinek nagyobb az ereje és a súlya, mint az ellenzék sérelmeié, amelyek iránt a fogékonyságot csak úgy tarthatjuk fönn és terjeszthetjük el a közönségben, ha fölbe nem helyezzük az égető közszükségnek. A sürgős és égető közszükség pedig e pillanatban az, hogy a kiegyezéssel rendet csináljunk. Ezt érzi mindenki, akinek az életben gond, felelősség és valamely intéző szerep és hatáskör jutott. Ha ennélfogva az ellenzék szubjektív érzelmei és lelki állapota az országos szükséggel szegzi magát szembe, igen könnyen megesik, hogy, ami más körülmények közt biztosított volna neki, ezúttal még az erkölcsi diadalt is elragadja tőle ellenfele és Bánffy nem megtörve, hanem meggyarapodva kerül ki e harcból, mert hiszen ő képviseli benne azt, ami sürgős és szükséges: a kiegyezést. Igen fontos tekinteteket, amelyek nekünk azt tanácsolják, hogy e pillanatban tekintettel Ausztria földult helyzetére, tekintettel a magunk belső viszonyaira, melyek öntudatos és erős !k A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Feszty Árpád kiállítása. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A minap elolvastam Feszty Árpádnak egy kedves könyvét, melynek címe : Az én parasztjaim. Nem a festő írta, aki mutogatni akarja, hogy a toll forgatásához is ért, a könyv írója semmit sem akar mutogatni, csak parasztjairól akar beszélni, tanyájáról a Kingyesen, mert tele van a szíve velük. Semmi könyvszerűség nincsen a könyvében, amely éppen ezért jó könyv. Semmit sem talált ki az írója, mindent maga látott, maga érzett és keresetlenül mondja el, hűségesen és nagy szeretettel. Nem a festő szemével nézi a maga kis világát ott a Krigyesen, hanem a költőével, aki szereti alakjait, szereti a vidéket és a toll segítségével mondja el azokat a kis élményeket, adomákat, furcsaságokat, melyeket csak a toll tud elmondani, melyekhez az ecset nem férne. És ugyanez a Feszty, ha ecsetet fog kezébe, egészen más emberré lesz. A nagy jelenetek vonzzák, az ember fiának nagy tragédiája, a honfoglalás nagy eposza, a magyar tájkép lírája; ő, aki mint író oly józan és hűséges megfigyelője a magyar élet kis dolgainak, a képzelet szárnyain száguld rég elmúlt időkbe, a nagyot keresi. És mint történeti festő, minden porcikájában festő. A fantasztikus vonzza, fantasztikus alakok, helyzetek, színek, minden ami rendkívüli, ami a szemet megigézi, itt egy különös hajviselet, ott egy rendkívüli, sajátos edény, hangszer, fegyver, erős színellentétek, nagy mozdulatok, heves mozgalmasság. Szereti a pátoszt, az erős tónust, a szenvedelmet, de főleg mindazoknak a külsőségeit, amihez az ecset könnyebben hozzáfér. Igazi poéta ő a festők között, naiv lélek, ki a mesét kedveli és néha öszetéveszti a történettel; távol van tőle minden furfang, nem okoskodik, nem bölcselkedik, maga is naiv örömmel csodálja hőseit, mutogatja az ősök különösségeit és elmerül fantasztikus világába. Emlékeztet Jókaira, Jókai gazdag képzeletére, színes világára, mesemondó erejére és gyönge lélektanára. Ilyennek ismerjük meg a műcsarnokban a most kiállított két nagy történelmi képében. Talán egyik sem igazi történeti kép ; ki is fejthetné meg annak az időnek a történetét, melyről csak meséink vannak, azok is száraz kivonatban, tudákos átírásban, melyekben alig érezhetjük az eredeti erőt és szint? Az egyik a bánhidai csata képe, melyet Komárom megye rendelt meg, ami becsületére válik a megyének és gazdag díszt szolgáltat majd megyeházának. A képen Árpádot látjuk, a csata hevében, amint küzd Szvatoplukkal. Árpád kardja a következő pillanatban le fog csapni Szvatoplukra, kinek dárdája ketté tört. A magyarok lovas hada vad rohammal Árpád után nyomul, a szlávok gyalog, dárdákkal fölfegyverkezve, Szvatopluk mögött tűnnek föl. Gyönyörű a két sereg mozdulata. Feszty nem nézi le, nem kicsinyli a szlávokat, azok is hatalmas vitézek, elszánt harcosok, erősek és bátrak. Csak így válik a kép igazán mozgalmassá, mert ha a szláv sereg gyönge ellenség volna, micsoda dicsőség volna az, hogy a magyarok legyőzik ? Az is finom érzékre vall, hogy két nagy mozdulat van a képen, a magyarok heves rohama és a szlávság elszánt ellentállása. Amaz a förgeteg, ez a szikla, mely ellen a vihar tör. A fergetegé lesz a győzelem, de most még áll a harc, még feszülten leshetjük a döntés jeleit. Az előtérben véres, túlságosan véres jelenetek, melyek épp ezért nem ijesztenek meg senkit. Mintha mesét hallanánk, de a mesehallgató közönség naivsága nélkül. Itt egy fej vált el törzsétől, rémes fej , ott egy dárda keresi az ellenfél szívét, amott a magyar meg fogja fojtani ellenségét. A vidék is mintha részt venne a küzdelemben. A bánhidai hegyvidék egyik előfokát látjuk, szélesen elterülő földszalagot, melyet a lemenő nap sugarai, a fölfelé emelkedő porfelhő csodálatos színekkel takarnak. Az ég is lilaszínűen borul, a levegő szinte súlyos, szürke porfelhők kavarognak a levegőben. Nagy vörös folt a közepén a szlávság Mária lobogója, mögötte fölnyúlik a levegőbe a faragott bálvány is hosszú póznán, hogy ha Mária nem segít, segítsen a pogány isten. Egy fehér folt is van a kép alján, egy szláv nő fehér meztelen teste, ki urát védi a magyarnak halálos csapása ellen. Milyen szines, gazdag kép, mely megdobogtatja szivünket! Csak az alakok jellemzésében lankad a festő keze. Itt mutatkozik a meseköltő. Akiket egyénit, azok inkább különösek, mint igazak. Szvatopluk és Árpád sem uralkodnak az egészen. Nem rémülünk meg páros viadalukon. A tömeg szenvedélyét és mozdulatát jobban festi a művész, mint az egyénit. De azért az egészet meg-megújuló érdeklődéssel nézzük. Ez a csatakép szerencsésen elkerüli a csataképek vészes szirtjét, nem untat. A festő bele tud bennünket vinni a harcba, melyben ég és föld, emberek és elemek erős mozdulatban részt vesznek. Mai számunk 20 oldal.