Budapesti Hírlap, 1899. február (19. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-26 / 57. szám

Budapest, 1899 XIX. évfolyam 57. sz. Vasárnap, február 26 Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfisetáal arab: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 30 kr., egy hónapra 1 frt 30 kr. Egyén szám­ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Telefon: szerk. 64—63, kiadók. 66—96, igitzg. 66—63. Főszerkesztő­ és laptulajdonos : Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Elő­üzelés. és fu­rdítis-figyólés: ugyanezen hál József-körut i. ii. a oldalán. Apróhirdetések ára: Egy szó 3 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Mai számunk 32 oldal. 119­4 1 Bánffy Dezső: Közéletünk e nevezetes alakjáról kell zárnunk az aktákat. Sokára-e, mindenkorra-e, ki tudja! A politika lélektana a legcsodálatosabb és kiszá­míthatatlanabb, mint bármely dolog a világon. Bánffy Dezső báró oly gyorsan csinálta meg a karrierjét, mintha a körülményekben is, melyek hozták és vitték, az ő hirtelen lelke, erőszakos tempója és áratag temperamentuma lakozott volna. Érdekes, hogy provinciális szerepe is mint főispáné bukással végződött. Neki, természeténél fogva, mindig vagy följebb mennie, vagy buknia kell. Az eshetőségek között, a­melyekkel ő leszámol, a rezignáció, a lemondás, sértett visszavonulás, duzzogás, félre­­állás és más, érzékenyebb lelkek ily elhatározása nem fordulhat elő, a buk­tat vagy bukik, agyonüt vagy agyon­­üttetik. Alig jött föl képviselőnek, min­denek nagy álmélkodására házelnök lett. Nem azon csodálkoztunk, hogy azzá tették, hanem hogy maga vissza nem riadt a föladattól, a­melyhez a szükséges gyakorlat nélkül kellett len­nie. Azóta Budapesten is megtudták, a­mit Dobokában nyilván régen tudtak már, hogy visszariadni egyáltalán nem tartozott ez érdekes ember szokásai közé. Elszántságát jellemzi inkább, semmint skrupclozitását, hogy elnöki tisztének nehézségeit még önkényes, éppen nem szükséges elhatározásokkal és intézkedésekkel is szaporította. Mind­ezek a dolgok akkor különöseknek tet­szettek. Ma tudjuk, hogy természetesek voltak, egyéniségének uralkodó törvé­nyeiből eredtek. A miniszterelnöki székbe a helyzet véletlen alakulása sodorta, de bizonyos, hogy ez a tétel benne volt az ő pro­gramjában. Széll Kálmán ő felsége köz­­vetetlen parancsára akkor is hajlandó lett volna új kormányt alakítani, de csak fúzióval. A fúzió Apponyi Albert grófon múlt. Nem lévén más, Bánffy Dezső báró lett miniszterelnök. Nem ismétlünk közismeretű­ dol­gokat e miniszterelnökség keserű mézes­­heteiről. A közönség, sőt a politikus világ kilencven százaléka is hajlandóbb volt komikus, semmint komoly oldaláról nézni Bán­ffyt és kabinetjét. De a miniszterelnök energiája, fanatizmusa, szellemének némely kiváló tulajdon­sága, expanzív és vonzó természete, egynémely siker és egy pár miniszter­­társának szerénységgel párosult munka­ereje és férfias komolysága, azután a kedvező viszonyok, a millenáris ünnep tisztultabb kedve, bécsi erős és fényes pozíciója: mindez nem csak tekintélyét, nimbuszát, népszerűségét fejlesztette ki szokatlan mértékben, hanem őt magát,­­lappangó tehetségeit, önbizalmát, becs­vágyát és cselekvő kedvét is. Valósággal, ha visszatekintünk egy­két évtized elmúlt embereire és dol­gaira, azt kell mondanunk, hogy egyik legérdekesebb és legértékesebb ember a magyar miniszteri székben Bánffy Dezső volt. Nem kell elsorolnunk mű­ködését a négy évről, a­mivé a neki kezdetben prognosztizált négy hét ki­nőtte magát; elég, ha rámutatunk a huszárosan végzett Agliardi-hálnoky­­ügyre és ha fölemlítjük, hogy a ma­gyar katonai nevelést, a mely miatt a nemzeti pár­t sok éven át kormánykép­telen volt s a melyen röviddel az előtt a fúzió meghiúsult, — Bánffy dob- és muzsikaszó nélkül, amúgy könnyedén megcsinálta. És nem utolsó dolog, sőt nekem első is, mert különösen kedves, hogy ő az első és egyetlen magyar miniszter­­elnök, a­ki m­á­rát nyíltan sovinisztának vallotta, még­pedig nem népszerűség­ig­ajhászatból csak lefelé, hanem komoly kérdésekben fölfelé is. És nem csak vallotta magát, hanem az is volt. És semmi, sem kicsi, sem nagy, a­mi e dologba tartozik, érdeklődése és támo­gatása nélkül nem maradt. Kút és sértő dolognak tartom, ha kicsinyléssel em­legetik a névmagyarosítást, a­mely az ő idejében eddig nem látott mértékben folyt és a fiz szobrocskát, mint a nem­zeti politika apró pénzét. M Jh, a népek milliói nem az ezresbankóból ismerik a pénzt, hanem az apró forgalomból. Az ország címerét, a király ké­pét a kicsi pénzről ismeri a soka­ság. És bizonyos lehet mindenki abban, a­mit mi ma még nem tudunk, de a­mi elvégre tán napvilágra jó, hogy a kormányzatban nyilván igen sok apró intézkedés, javítás, újítás, korrektúra történt ezen a téren e négy év alatt, a­mely biztosabban s alkal­masabban készítheti elő a nagyobb dolgok megvalósulását, mint a legerő­sebb közjogi frázisok. Ha pedig már most ezeket az ő tulajdonságait, a­mint négy évi ural­mában kifejlődtek s revelálódtak, össze­­teszszük, akkor megdöbbenve kérdez­zük, mi okozta elkerülhetetlenül, hogy minden jó tulajdonsága mellett a leg­ádázabb katasztrófára kellett vettetnie, melyben ellenfelei irgalmat, barátai hűséget nem ismertek s neki egy pél­dátlan hatalom romjain csalódottan kell állania. Két mostatestvér osztozott elméjén: Naivitás és Cinizmus. Az elsőt szülte eredetileg jó szive, mási­­­­kát politikai iskolája. Most mint hálát­lan gyermek ez a kettő együtt rontja meg pályáját. Midőn tegnap azt a küldöttséget fogadta, a melyet inkább mondhatnánk gyászberényinek semmint jászberényi­nek , mást akarván leckéztetni csodá­latos inspirációval vetette oda a maga politikai egyéniségének a fotográfiáját. A nemzeti állam megalapításáról, a soviniszták álmáról, vágyáról, törek­véséről szólván, mondá : „Elmélettel, doktrínákkal, frázisokkal, szépen hangzó szavakkal államot alkotni, államot föntartani nem lehet, erre a tett kell és a gyakorlatiasság Ez a mondat minden más ember szájában egy közönséges, elkopott frázis lenne, a nála ez a frázis egy minden­nél erősebb érzület és egy kitörő hit­vallás. Melyik komoly ember fogja az elmé­letet frázissal, szépen hangzó szavakkal helyettesíteni. Elmélettel, doktrínákkal ! A tudo­mány, az elmélet mélységes megvetése tör ki ebben a fölkiáltásban. Az elmélet neki frázis, a doktrína szépen hangzó szó. Az ő istene a tett, a gyakorlatias­ság és inkább ez, mint amaz. És ő ebben olyan egyoldalúsággal állott nagy feladatok talpkövén egy nemzet kormányzásában, mint hogyha viszont erre a hivatásra egy elméleteken ki­száradt szobatudóst hoznánk el. Mi lenne az országból ezzel ? Az, a­mi a másikkal lett. De nem egészen. Az el­mélet bolondja nem állaná meg a sarat négy hétig. A sivár gyakorlatiasság­­fanatikusa megállja négy évig. De csak jognak, szabadságnak, erkölcsnek, a hatalmon és kegyen kívül minden nyil­vános dísznek és ideálnak megtiprá­­sával. Nincsen meg elmélettel, tudomány­nyal, ezek igazságaival, ez igazságok sze­­retetével és kultuszával meg nem szelí­dített gyakorlatiasságában a kormány­zás képessége. Még a politikus okos­sága és óvatossága is hiányzik belőle, mert nem hisz az elvont dolgok erejé­ben, csak a gyakorlatiasságban, a hata­lomban, a brutális erőben. És a Hatalom-Glóliátot ledönti Dávid. A gyakorlatiasságot az elmélet. A tettet a frázis. Mert mintha igazat akartak volna adni az ő jövendő kijelentésének a nemzetalkotó gyakorlatiasságról. Apponyi elméleteiből az obstrukció frázisai lettek és megdöntötték a hatalmat. Mert igaz ugyan, hogy az, a­ki nem a tettek embere, nem való a politikai közszolgálatra, és a­kinek gyakorlati érzéke nincsen a közdolgok intézésében, hamar végére jut a szere­pének ; de éppen ilyen igaz az, hogy

Next