Budapesti Hírlap, 1899. április (19. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-01 / 91. szám

XIX. évfolyam 91. sz. Szombat, április 1. Budapest, 1899. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frf­, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 65—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos : Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd-utca 4. sz. Elők­étv­ és hirdeta-felvétel: DgyU Min­bál József-küret 5. sz. 2. oldalán. Apróhirdetések Ara: Egy eze­r hr., vastagabb betűvel A kr. Hirdetések nonpareille szimb­oseal díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. S z a m o a. Budapest, márc. 81. A Csendes-tenger kellő közepén, az ausztráliai szigetcsoportok között van négy nagyobb és tíz kisebb sziget tengeralatti tűzokádó hegyek csúcsain. A hollandusok födözték föl 1722-ben. Mintegy harminchatezer polinéziai ben­­szülött lakja ezeket; német és angol misszionáriusok a harmincas években megtérítették őket a protestáns hitre s kiművelték, úgy, hogy a legcivilizál­tabb benszülöttjei Ausztráliának. A szigetek nevei Szavaii (1707 □ km.), Opolu (881 □ km.), Putuila (139 □ km.) és Manua (58 □ km.). A hegyek olda­lán kókusz pálmaerdők, a lejtőkön és völgyekben kávé- és gyapotültetvények, melyek a bevándorolt németek, ango­lok és amerikaiak tulajdonában van­nak ; a németeké huszonnégyezer hold, az angoloké ennek fele, az amerikaiaké mintegy hétezer hold ez ültetvények­ből. Az idegenek között is legtöbb van német, mintegy négyszáz, angol vagy száz, amerikai még kevesebb telepedett le a Szamoa szigeteken. Adót is legtöb­bet fizetnek a németek, kik legelőbb ve­tették meg lábukat e helyen s már mint­egy harminc esztendő óta a legélénkebb kereskedést folytatják Hamburggal. Mert egy hamburgi nagykereskedő, a Godeffroy-cég volt a Szamoa szigetek gyarmatosítója s az emelte nevezetes kereskedővárossá Opolu szigetén Apia fővárost. Az angolok és amerikaiak csakhamar észrevették, hogy a Csendes­tenger szigetei között legjobb fekvése és kikötője Apiának van, alkalmatos arra, hogy mint Szingapore­ és Szunda­­szigetek között, az egész forgalmat magából ragadja. Innét eredt a ver­sengés a három nemzet között, hogy kié legyen a Szamoa szigetcsoport ; megállapodni benne nem tudtak, adtak tehát a békés bennszülötteknek, kik falusi biráik­ alatt állam nélkül élde­géltek. 1868-ban királyt és alkotmányt, egy felsőházat és egy alsóházat s egy Malietoa nevű törzsfőnököt ruháztak föl a királyi méltósággal, melléje egy miniszterelnököt s misszionáriusokból és európaiakból tanácsot. Ezóta soha­sem szűnt meg a zárt viszály a szi­geteken. Jöttek azután a konzulok s az amerikai azon kezdte, hogy protekto­rátust akart szerezni az Egyesült­ Álla­moknak. A német viszont szénállomást és kereskedelmi szerződést kötött ki magának. Azt az angol is, így három protektora is volt a boldogtalan sziget­­országnak. Ekkor Bismarck föllépett és a hamburgi társaság révén a Szamoa­­szigeteket el akarta foglalni; de a né­met birodalmi gyűlés a nagy kancellár messzelátó terveit nem helyeselte és javaslatát visszavetette. Az I. Malietoa király 1880-ban meghalt s II. Malietoa jutott e választott méltóságra; de egy másik párt, a németeké, ellenkirályt választott s a németek Malietoát elfog­ták s hajón Afrikába Kamerunba szál­lították. Ez történt 1887-ben s ezóta szerepelnek e nevek: Malietoa és Mataafa a politikában. Amerikaiak és németek egymás házait felgyújtották, amerikai és német hadihajók néztek farkasszemet s nehogy háború legyen belőle, a kormányok 1889-ben értekez­letet tartottak s Berlinben megkötöt­ték a Szamoa-egyezséget. Ebben a szi­getcsoportot kimondták semleges és önálló államnak a három nagyhatalom közös védnöksége alatt, Malietoát pedig visszaültették trónjára. De mi haszna, ha uralkodását megszilárdítani nem bírta, hanem folytonosan küzdenie kellett Mataafa híveivel. Múlt évben meghalt és január el­sején új királyválasztás volt Szamoában. Az angolok és amerikaiak Malietoa fiát, III. Malietoa Tánut tették ki­­rálylyá, a németek ellenben visszahoz­ták Mataafát, a ki egyik szigeten szám* A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Könyvek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Az idei húsvéti könyvpiac szokatlan gaz­dag. Annyi az olvasni való újdonság, mint már régen nem volt, így tömegesen. Csupa jó hangzású, kiváló, népszerű vagy divatos név: Berczeg Ferenc, Bolk­osi Viktor, Gárdonyi Géza, Szomaházy István, Bársony István, Percár Gyula stb. dús választékban kínálkozik azoknak az ünneplőknek, a­kik az irodalom asztalánál kí­vánnak lakmározni vagy hogy húsvéti hangon szóljak, a­kik az irodalom oltárán akarnak ál­dozni. Mert némely könyvnek elolvasása nem­csak öröm, hanem áldozat is. Nem tudom, hányan vannak, a­kik fillé­reiket ilyenkor a könyvvásárlás derék céljára adják; ez a könyvkiadók (nagyrészt Singer és Wolfner) dolga, a­kik bizonyára tudják, mit cselekszenek. Az újságíró föladata nem lehet más, mint a jó szakácsé: lehetőleg ízletesen és lehetőleg vidám képpel föltálalni a fo­­gyasztanivalót. Kezdem a feltűnőbb könyvekkel, melyek­nél már a külső megjelenés eredetisége meg­ragadja a figyelmet. Ilyen a Petcár Gyula két kötete, figurás címlappal, leleményes be­tűkkel, szecesszionista illusztrációkkal. Az egyik, Az esztendő legendája minden egyes fejezetét sej­telmes kép (Beyer rajzolta igen szépen) vezeti be, továbbá egy-egy kottás akkord valamely híres zeneműből. A címlapon egy Vaszary rajzolta téglaszínhajú hölgy a földgömbön ülve, csinált virágot szór szét; a földgömb túlsó szélén, az érem, vagyis a könyv másik oldalán egy csörgősipkás bohóc állát megtámasztva, elmélkedik. Ez az Athenaeum kiadásában jelent meg. A másik Singer és Wolfner kiadványa: Dodó főhadnagy elbeszélései: A jakb­er-leány és egyéb esetek. A tartalma e könyveknek olyan benyomást tesz az olvasóra, mintha a sirászi rózsamezőkön járna és belefulladna a virágillatba. Soha annyi trópust, soha­ annyi szóvirágot, hasonlatot, szinonimát, képletes­séget, mint a­mennyit Pekár Gyula egymásra halmoz. Akármit ir meg, ha szűkös körülmé­nyeket, ha csillogó palotát, az mind egyaránt buja színben, ékes virágnyelvben pompázik. Színre szint, festéket festékre rak, a­minek eredménye az, hogy végül minden egyformává foly össze a szem előtt. Nincs az a kitartó érdeklődés, a­melyet ki nem fárasztana a nyelvvel való ez a sajátságos mesterkedés, a­mely mellett maga az irodalmi mű teljesen háttérbe szorul. Itt kép képet szül, szakadat­lan láncolatban, a­mely legtöbbnyire igen vékony, igen jelentéktelen és igen elhanyagolt mesécskén lóg. A nyelv a fő, a tárgy és a kompozíció a mellékes. De még ebben a szörnyű formában, a formaiságnak eme lélek­­zetfojtó túltengésében is megérezni Pekár Gyulának jobb sorsra érdemes tehetségét, a­melyet, úgy látszik, a nyugateurópai leg­modernebb olvasmányok túlságos élvezete ejtett mámorba és terelt téves irányba. Föltűnést kelthet a Molnár Ferenc könyvé­nek is (A csók­ok­ éjszakája, elbeszélések, Deutsch Zsigmond kiadása Budapesten) külső képe, címlapján bíborvörös köpenyt viselő szegényes leány, szintén szecesszionista alkotás. Ez egé­szen ifjú ember, talán húsz éves mindössze, nem mindennapi írói tehetséggel. Elmés, színes, formás, nem ritkán mélyreható is, de egészben még ott van, hogy a különös, a rendkívüli, a föltűnő és a csillámló jobban vonzza, mint az egyszerű, természetes igazság. Ezek a korral járó éretlenségek, de viszont vannak Molnár Ferencnek olyan megfigyelései, a­melyek messzire meghaladják korát. Sokszor nagyon is vénnek látszik s alighanem ez a tehetségének legnagyobb hibája. Csinos köntösben jelent meg a húsvéti könyvpiacon egy másik fiatal írónak , Krúdy Gyulának Ifjúság című elbeszélés- és rajzkö­tete. (Basch Árpád rajzaival.) Egy fájdalmas, szentimentális, szomorú hang vonul végig a köny­vön, a­mi érdekessé és szimpatikussá teszi íróját. A szomorú ember mindig gyöngédebb a víg­nál, a mint a beteg ember mindig finomabb és érzékenyebb az egészségesnél. De Krúdy Gyula novelláiról szólván, hadd mondjam el a következő impressziót: Mai íróink nincsenek tisztában az írásművészet határaival és dimen­zióival , részint kilépnek a keretéből és részint be nem töltik a terrénumát. A mai írók a fes­tésre adták magukat, egy képet vetnek papírra hangulat címén. Az írásm­ű, a­mi ilyképpen keletkezik, hiányos és félszeg. A festőművészet korlátozva van a vászon területére és csak egy jelenetet ábrázolhat, a­melyben az időnek, a mozgásnak, az egymásutánnak csak kevés jel­zése lehetséges. A modernizáló írók ily szűk határba szorítják az írás művészetét is, a midőn sem előzményt, sem következményt ki nem domborítanak, a midőn nem élnek a nyelvadta nagy előnynyel, a­mely módot ad az időnek, az egymásutánnak s egyáltalán a cselekmény hatásának kihasználására, költői cél érdekében. E gondolat kifejezésére jó alkalmul szolgál a Krúdy Gyula könyve, bár általános az a Mai számunk 18 oldal.

Next