Budapesti Hírlap, 1899. április (19. évfolyam, 91-119. szám)
1899-04-01 / 91. szám
XIX. évfolyam 91. sz. Szombat, április 1. Budapest, 1899. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frf, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 65—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos : Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd-utca 4. sz. Előkétv és hirdeta-felvétel: DgyU Minbál József-küret 5. sz. 2. oldalán. Apróhirdetések Ara: Egy ezer hr., vastagabb betűvel A kr. Hirdetések nonpareille szimboseal díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. S z a m o a. Budapest, márc. 81. A Csendes-tenger kellő közepén, az ausztráliai szigetcsoportok között van négy nagyobb és tíz kisebb sziget tengeralatti tűzokádó hegyek csúcsain. A hollandusok födözték föl 1722-ben. Mintegy harminchatezer polinéziai benszülött lakja ezeket; német és angol misszionáriusok a harmincas években megtérítették őket a protestáns hitre s kiművelték, úgy, hogy a legcivilizáltabb benszülöttjei Ausztráliának. A szigetek nevei Szavaii (1707 □ km.), Opolu (881 □ km.), Putuila (139 □ km.) és Manua (58 □ km.). A hegyek oldalán kókusz pálmaerdők, a lejtőkön és völgyekben kávé- és gyapotültetvények, melyek a bevándorolt németek, angolok és amerikaiak tulajdonában vannak ; a németeké huszonnégyezer hold, az angoloké ennek fele, az amerikaiaké mintegy hétezer hold ez ültetvényekből. Az idegenek között is legtöbb van német, mintegy négyszáz, angol vagy száz, amerikai még kevesebb telepedett le a Szamoa szigeteken. Adót is legtöbbet fizetnek a németek, kik legelőbb vetették meg lábukat e helyen s már mintegy harminc esztendő óta a legélénkebb kereskedést folytatják Hamburggal. Mert egy hamburgi nagykereskedő, a Godeffroy-cég volt a Szamoa szigetek gyarmatosítója s az emelte nevezetes kereskedővárossá Opolu szigetén Apia fővárost. Az angolok és amerikaiak csakhamar észrevették, hogy a Csendestenger szigetei között legjobb fekvése és kikötője Apiának van, alkalmatos arra, hogy mint Szingapore és Szundaszigetek között, az egész forgalmat magából ragadja. Innét eredt a versengés a három nemzet között, hogy kié legyen a Szamoa szigetcsoport ; megállapodni benne nem tudtak, adtak tehát a békés bennszülötteknek, kik falusi biráik alatt állam nélkül éldegéltek. 1868-ban királyt és alkotmányt, egy felsőházat és egy alsóházat s egy Malietoa nevű törzsfőnököt ruháztak föl a királyi méltósággal, melléje egy miniszterelnököt s misszionáriusokból és európaiakból tanácsot. Ezóta sohasem szűnt meg a zárt viszály a szigeteken. Jöttek azután a konzulok s az amerikai azon kezdte, hogy protektorátust akart szerezni az Egyesült Államoknak. A német viszont szénállomást és kereskedelmi szerződést kötött ki magának. Azt az angol is, így három protektora is volt a boldogtalan szigetországnak. Ekkor Bismarck föllépett és a hamburgi társaság révén a Szamoaszigeteket el akarta foglalni; de a német birodalmi gyűlés a nagy kancellár messzelátó terveit nem helyeselte és javaslatát visszavetette. Az I. Malietoa király 1880-ban meghalt s II. Malietoa jutott e választott méltóságra; de egy másik párt, a németeké, ellenkirályt választott s a németek Malietoát elfogták s hajón Afrikába Kamerunba szállították. Ez történt 1887-ben s ezóta szerepelnek e nevek: Malietoa és Mataafa a politikában. Amerikaiak és németek egymás házait felgyújtották, amerikai és német hadihajók néztek farkasszemet s nehogy háború legyen belőle, a kormányok 1889-ben értekezletet tartottak s Berlinben megkötötték a Szamoa-egyezséget. Ebben a szigetcsoportot kimondták semleges és önálló államnak a három nagyhatalom közös védnöksége alatt, Malietoát pedig visszaültették trónjára. De mi haszna, ha uralkodását megszilárdítani nem bírta, hanem folytonosan küzdenie kellett Mataafa híveivel. Múlt évben meghalt és január elsején új királyválasztás volt Szamoában. Az angolok és amerikaiak Malietoa fiát, III. Malietoa Tánut tették királylyá, a németek ellenben visszahozták Mataafát, a ki egyik szigeten szám* A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Könyvek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Az idei húsvéti könyvpiac szokatlan gazdag. Annyi az olvasni való újdonság, mint már régen nem volt, így tömegesen. Csupa jó hangzású, kiváló, népszerű vagy divatos név: Berczeg Ferenc, Bolkosi Viktor, Gárdonyi Géza, Szomaházy István, Bársony István, Percár Gyula stb. dús választékban kínálkozik azoknak az ünneplőknek, akik az irodalom asztalánál kívánnak lakmározni vagy hogy húsvéti hangon szóljak, akik az irodalom oltárán akarnak áldozni. Mert némely könyvnek elolvasása nemcsak öröm, hanem áldozat is. Nem tudom, hányan vannak, akik filléreiket ilyenkor a könyvvásárlás derék céljára adják; ez a könyvkiadók (nagyrészt Singer és Wolfner) dolga, akik bizonyára tudják, mit cselekszenek. Az újságíró föladata nem lehet más, mint a jó szakácsé: lehetőleg ízletesen és lehetőleg vidám képpel föltálalni a fogyasztanivalót. Kezdem a feltűnőbb könyvekkel, melyeknél már a külső megjelenés eredetisége megragadja a figyelmet. Ilyen a Petcár Gyula két kötete, figurás címlappal, leleményes betűkkel, szecesszionista illusztrációkkal. Az egyik, Az esztendő legendája minden egyes fejezetét sejtelmes kép (Beyer rajzolta igen szépen) vezeti be, továbbá egy-egy kottás akkord valamely híres zeneműből. A címlapon egy Vaszary rajzolta téglaszínhajú hölgy a földgömbön ülve, csinált virágot szór szét; a földgömb túlsó szélén, az érem, vagyis a könyv másik oldalán egy csörgősipkás bohóc állát megtámasztva, elmélkedik. Ez az Athenaeum kiadásában jelent meg. A másik Singer és Wolfner kiadványa: Dodó főhadnagy elbeszélései: A jakber-leány és egyéb esetek. A tartalma e könyveknek olyan benyomást tesz az olvasóra, mintha a sirászi rózsamezőkön járna és belefulladna a virágillatba. Soha annyi trópust, soha annyi szóvirágot, hasonlatot, szinonimát, képletességet, mint amennyit Pekár Gyula egymásra halmoz. Akármit ir meg, ha szűkös körülményeket, ha csillogó palotát, az mind egyaránt buja színben, ékes virágnyelvben pompázik. Színre szint, festéket festékre rak, aminek eredménye az, hogy végül minden egyformává foly össze a szem előtt. Nincs az a kitartó érdeklődés, amelyet ki nem fárasztana a nyelvvel való ez a sajátságos mesterkedés, amely mellett maga az irodalmi mű teljesen háttérbe szorul. Itt kép képet szül, szakadatlan láncolatban, amely legtöbbnyire igen vékony, igen jelentéktelen és igen elhanyagolt mesécskén lóg. A nyelv a fő, a tárgy és a kompozíció a mellékes. De még ebben a szörnyű formában, a formaiságnak eme lélekzetfojtó túltengésében is megérezni Pekár Gyulának jobb sorsra érdemes tehetségét, amelyet, úgy látszik, a nyugateurópai legmodernebb olvasmányok túlságos élvezete ejtett mámorba és terelt téves irányba. Föltűnést kelthet a Molnár Ferenc könyvének is (A csókok éjszakája, elbeszélések, Deutsch Zsigmond kiadása Budapesten) külső képe, címlapján bíborvörös köpenyt viselő szegényes leány, szintén szecesszionista alkotás. Ez egészen ifjú ember, talán húsz éves mindössze, nem mindennapi írói tehetséggel. Elmés, színes, formás, nem ritkán mélyreható is, de egészben még ott van, hogy a különös, a rendkívüli, a föltűnő és a csillámló jobban vonzza, mint az egyszerű, természetes igazság. Ezek a korral járó éretlenségek, de viszont vannak Molnár Ferencnek olyan megfigyelései, amelyek messzire meghaladják korát. Sokszor nagyon is vénnek látszik s alighanem ez a tehetségének legnagyobb hibája. Csinos köntösben jelent meg a húsvéti könyvpiacon egy másik fiatal írónak , Krúdy Gyulának Ifjúság című elbeszélés- és rajzkötete. (Basch Árpád rajzaival.) Egy fájdalmas, szentimentális, szomorú hang vonul végig a könyvön, ami érdekessé és szimpatikussá teszi íróját. A szomorú ember mindig gyöngédebb a vígnál, a mint a beteg ember mindig finomabb és érzékenyebb az egészségesnél. De Krúdy Gyula novelláiról szólván, hadd mondjam el a következő impressziót: Mai íróink nincsenek tisztában az írásművészet határaival és dimenzióival , részint kilépnek a keretéből és részint be nem töltik a terrénumát. A mai írók a festésre adták magukat, egy képet vetnek papírra hangulat címén. Az írásmű, ami ilyképpen keletkezik, hiányos és félszeg. A festőművészet korlátozva van a vászon területére és csak egy jelenetet ábrázolhat, amelyben az időnek, a mozgásnak, az egymásutánnak csak kevés jelzése lehetséges. A modernizáló írók ily szűk határba szorítják az írás művészetét is, a midőn sem előzményt, sem következményt ki nem domborítanak, a midőn nem élnek a nyelvadta nagy előnynyel, amely módot ad az időnek, az egymásutánnak s egyáltalán a cselekmény hatásának kihasználására, költői cél érdekében. E gondolat kifejezésére jó alkalmul szolgál a Krúdy Gyula könyve, bár általános az a Mai számunk 18 oldal.