Budapesti Hírlap, 1899. június(19. évfolyam, 150-179. szám)

1899-06-01 / 150. szám

2 BUDAPESTI EXKLAF. .(150. sz.) 1899. junius 1. a melyből Ausztria ipara él, oly vak­merő és föllázasztó rúgásokat intéznek, a melyeket hogy eltűrünk, csodálatos és csak abban leli magyarázatát, hogy bízunk a Felségben és alkotmányunk erejében. De ne csodálja senki, h­a ennek a mesés türelemnek egyszer és hamarosan vége szakad; ne lepődjék meg senki, ha e vérig sértő táma­dásokra Magyarországon még azok is, a­kik esküdtek a gazdasági szövetség zászlajára, egy reggelen még azok is késsel fordulnak Ausztria és a gazda­sági szövetség ellen. Magyarország példáját adta türel­mének. Öt év óta tűr és várakozik. De példáját és bizonyságát adta annak is, hogy a megtorlás és az elszántság terén erősebb tud lenni, mint Ausztria minden népei együtt. Ne áltassák ma­gukat az osztrák politikusok azzal, hogy Magyarországot egy gazdasági önvédelmi harcba belekergetvén, abban Magyarország vérzik el. Olyan kis hitű nyilatkozatot, hogy a bankközösség nélkül a magyar gazdasági élet nem prosperálhatna, sem Weberle, sem más valaki, a­ki a magyar viszonyokat ismeri és gazdasági téren működött, nem tehetett és nem is tett. Ben­nünket megrázna egy ilyen ön­védelmi harc, de Ausztria gazdasági élete belevérzenék. Magyarország ré­széről csak célszerű a bankközösség föntartása, mert nagy állami akciókat észszerűbb egy százados, nagy hitellel, nagy összeköttetéssel és berendezett apparátussal bíró bankra alapítani, mint a pénzpiacon kisebb állású inté­zetre. De Ausztria részéről életbevágó a bank közösség föntartása, mert e bank pénze nélkül nincs sem ipari sem kereskedelmi hálózata Magyarországon. A bankra magára nézve is fontosabb a közösség föntartása, mint Magyaror­szágra, mert sehol a pénzét oly jól el miként ez ama apró hirdetés­ben, melynek révén a doktor hozzá került, hangoztatva is volt. Azelőtt sem sokat alkalmatlankodott a doktor, házassága után pláne ritkán láttuk. Történt, hogy másolóra volt szükségünk a lapnál. Az apró hirdetések között ajánlkozott valaki, aki esti óráival szabadon rendelkezik és házilag végzendő irodai munkákat jutányos áron elvállal.“ Én kerestem őt föl egy vasárnap, Budán; a doktor volt. Két szoba, konyha s a mellék­helyiségek. Iszonyú rend és tisztaság. A dok­­torné éppen a konyhát súrolta s mihelyt be­nyitottam, rámparancsolt, hogy törüljem meg tisztességesebben a lábamat! . . . Mialatt én azzal voltam elfoglalva, ő bekiáltott a szobába: — Tóni, egy ember keres! Tóni elpirult, midőn meglátott. — Mennyire örvendek, — hebegett a jó ember, — minek köszönhetjük a szerencsét? Mivel szolgálhatok, kérem ? Ott álltunk a konyhában. Az asszony gyanakodva nézett rám. — Tessék besétálni, — sütötte ki végre a doktor. Indultunk befelé. — Megengedi? — szóltam, szivaromra mutatva. A doktor nejére tekintett, ki vállat vont s intett, hogy — mit törődik ő vele, csak szaporán végezzünk, hamar! . . . — Tudod jól, — monda az urának s hangja olyan volt, mint a kodb­é, mely meg­tojt, de boszankodik miatta, — hogy három órakor dolgod van. Ekkor háromnegyed három volt. A szobában is példás volt a rend, meg a tisztaság, a függőlámpa rezei sárga tűlbe vol­tak burkolva, a székeken fehér huzatok, a tükör keretén ugyancsak sárga tül; egy ki­nem helyezheti, mint nálunk. Tudja talán a bank, hogy például Wekerle idején harminc milliónyi hitelt volt köteles nyújtani Magyarországnak és százmillión felül nyújtott. Talán Magyar­­ország iránt való különös, szinte lán­goló rokonérzésből tette ezt a bank? Nem. Azért tette, mert így szerezhe­tett legtöbb jövedelmet magának. Így történt, hogy Magyarország jelzálog­kölcsönéből hetven százaléknyi hitel a közös bankra esik. Bármiképp van is, Magyarország ezt a bizonytalanságot többé nem tűr­heti. A különféle döntésekkel immár torkig vagyunk. Itt az ideje, az utolsó ideje annak, hogy a végső döntés meg­történjék. Vagy van Ausztriában még annyi politikai és gazdasági erő, hogy vele a gazdasági közösséget azonnal rendezhetjük, vagy nincs. Ha van , akkor álljanak elő és rendezzük a közösség viszonyát menten. Abban oda­át meg­bizonyosodhattak immár minden párton, hogy a kiegyezés megakasztásának fegy­verével egy lépésnyire sem juthatnak közelebb külön nemzetiségi vagy állami céljaikhoz. Ez a fegyverzet nehéz Ausztria bármelyik népének. Tegyék félre : meglás­sák, több erőhöz kapnak. Ha meg nincs annyi erő Ausztriában, hogy cselekvő szerződő félként tekinthessük, akkor le azzal a tilalomfával, mert vég­képp elposványosítani gazdasági életün­ket nem engedhetjük, mert okunk is, jogunk is van ahhoz s előrelátásunk­nak is kell lenni arra, hogy a nagy változásra a közönséget, a gazdasági tényezőket, az államot elkészítsük s fölfegyverezzük. Budapest­, máj. 81. A képviselőház legközelebbi, pénteki ülése előtt és után az új ülésszakra való meg­alakulás tennivalóival lesz elfoglalva. Egy órá­val a nyilvános ülés előtt, tizenegy órakor csinyke asztal állott a sarokban, azon a tinta­­tartó és két toll, a tintatartó ragyogott, a tollak végére itatóspapír volt csavarva. Vélet­lenül,­­ ma is furdal még érte a lelkiismeret, a lehullott szivaromról a hamu, de hamaro­san fölszedte a doktor és zsebkendőjével verte el nyomát a padlón. Ekkor is elpirult és bocsánatot kért. Amúgy sem mertem volna a kiszabott negyed óránál tovább ott időzni, de a doktor sem marasztott. Nikisért (felesége nem volt a konyhában), ismételten megköszönte szívessé­gemet, újólag bocsánatot kért s tudakolta. — Mikor lesz ismét szerencsénk ? Annyira örvendtünk . . . Valahogyan úgy éreztem magam, midőn kiléptem az utcára, mint a­ki pincében járt. Ezután gyakrabban találkoztunk, a máso­latokat hozzám hozta, de mindjárt az első alkalommal nagy zavarban volt. Ötölt-hatolt, pirult, bocsánatot kért, végre kivallotta, hogy kénytelen lesz ezután öt krajcárral többet kérni ivenkint: — nem tehetek róla, kérem, kénytelen vagyok, ne tessék neheztelni érte... feleségem is azon nézeten van, hogy öt kraj­cárral többet kell kérnem ivenkint. Látszott rajta, mennyire resteli a dolgot. Egy este, novemberben, kétségbeesetten állított be hozzánk. Egész nap esett s ő olyan lucskos volt, mintha egész nap az utcán kódor­gott volna. — Végem van, bocsánatot kérek! — szólt rekedten. — Mi történt, doktor úr? — Elvesztettem az esernyőmet. Persze, mosolyog az ilyesmin az ember. Kínáltam esernyővel. — Lehetetlen, kérem. Meg már úgyis mindegy . . . Jobb így! Legalább vége lesz az egésznek . . . alakulnak meg az osztályok, a­melyek arról nevezetesek, hogy esztendőnként csak egyszer van róluk szó, akkor, a­midőn megalakulnak. Az ülés után közvetetlenül a Ház bizottságai alakulnak meg, a­melyeknek tagjaira történt szavazás eredményét a nyilvános ülés folyamán hirdeti ki az elnök. A bizottságok jobbára az eddigi — régi szabadelvű párti és disz­­szidens — elnökeiket fogják újra megválasz­tani; az egyik bizottságban Hordnazky Nándor nyer elnöki tisztet. A péntek déli tizenkét órakor tar­tandó nyilvános ülésnek legérdekesebb tárgya az a nyilatkozat lesz, a­melyet Széll Kálmán miniszterelnök a további tennivalókról fog a Ház elé terjeszteni. Szabadelvű­párti képviselői körökben úgy vélekednek, hogy a miniszterelnök ebben a nyilatkozatában — nem várva be ellenzéki oldalról való esetleges kér­­dezősködést — ki fog terjeszkedni a Bécsben folyt tárgyalásokra s általában a kiegyezési ügynek ez idő szerint való állására is. Nem tartják azonban valószínűnek, hogy a miniszter­­elnök már pénteken abban a helyzetben lehetne, hogy az eddigi kiegyezési törvényjavaslatok visszavonásával letehesse a Ház asztalára a kormánynak a kiegyezési ügyekre vonatkozó új előterjesztéseit. A vasmegyei szabadelvű párt újjáalaku­lása, Szombathelyről jelentik . A vasmegyei szabad­elvű párt központi és járási választmányának tagjai, Ernuszt Kelemen főrendiházi tag elnöklésével ülést tartottak, a­melyen lelkesedéssel egyhangúan elha­tározták, hogy július 6-ára összehívják a párt nagygyűlését annak kimondása végett, hogy a vas­megyei szabadelvű párt Széll Kálmán programja alapján megalakul és e program lelkes támogatá­sára sorakozik. A függetlenségi párt értekezlete. A füg­getlenségi és 48-as párt június 2-án délelőtt 10 órakor Kossuth Ferenc elnöklésével értekezletet tart múzeum-körúti helyiségében. Röviden: a doktor elhagyta valamerre az esernyőjét; neje megparancsolta neki, hogy vagy megtalálja, vagy pedig ne merjen haza­kerülni; ő futkosott egész délután, az ügyvédi irodát is elmulasztotta (majd mit szól­nak !?...), háromszor visszament a hivatalba, az esernyő nincs, hazament Budára, felesége ajtót zárt előtte. — Végem van. De úgy sem bírnám már tovább, tessék elhinni. Megöl a tisztasággal... Minden krajcárról számot kell adnom, még sincs megelégedve velem. Most, mióta esti munkát tetszett adni, nagyon jól megtehet­nénk, ebből szinte kitelik a házból­, de még most sincs soha békesség. Nem így gondoltam én, kérem szépen. Mit tegyek? Már többet nem bírok, ha megszakadok sem. Jó, hiszen spórolni kell, belátom én azt, de azért egy gyereke legalább lehetne az ember­nek ... És így bánni az emberrel, egy esernyő miatt! . . . Már most mit csináljak? Tessék elképzelni ugyanazt a kecskét, melyet már említettünk, tessék elképzelni, hogy egész délután ázott, de nem bújhat födél alá, mert ki van ponyvázva, végre hát lekuporodott a földre és vacog és nyöszörög — ilyenforma volt ebben az állapotában a jó doktor. Be­vallotta, hogy húsz krajcár az összes pénze, lámpabelet és gyújtót kellett volna vennie, így maradt nála ez a pénz is. Segítettünk rajta, az éjszakát szállóban töltötte. Másnap sem eresztette őt be a felesége. — Tessék oda menni, a­hol az éjszakát töltötted, jó madár! — mondotta a derék asszony férjének. A részleteket teljes pontossággal nem ismerem, annyit azonban tudok, hogy az ügy elmérgesedett s a vége az lett, hogy a doktor elvált nejétől.

Next