Budapesti Hírlap, 1899. július (19. évfolyam, 180-210. szám)

1899-07-01 / 180. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (180. sz.) ütközésének. Népfölkelések ott mindig gyakoriak voltak a német, spanyol, osztrák, francia és holland uralom ellen. Hetven esztendő előtt egy ilyen forra­dalom, melyben a klerikálisok és liberá­lisok egyesültek a protestáns és kon­zervatív Holland ellen, szakította külön s a londoni konferencián 1831-ben a nagyhatalmak önállóságát elismerték és nemzetközi semlegességét biztosí­tották, hogy Franciaország, Anglia és Németország közé ékelve, ezek össze­ütközését megnehezítse. A külső békéje ekképpen biztosítva lévén, belső nyu­galmát a királysággal és a parlamenti alkotmányossággal vélték f­öntartani. Ez sokáig be is vált, nevezetesen az 1848-iki forradalom idejében , de a világáramlatok meg nem állottak Bel­giumnál és sem a francia-porosz há­borút nem akadályozta meg Belgium és Svájc semlegessége, sem a szo­cializmus terjedését a belga alkotmány. A klerikalizmus és a francia libera­­lizmu­s sokáig fölváltva kormányozták­­ az országot, míg tényezőképpen a szo­ciáldemokrácia föl nem lépett, mely éppen Belgium gyárvárosaiban és bá­nyáiban a legtermékenyebb talajra ta­lált. Irtózatos sztrájkok törtek ki ismé­telve s nem ritkán katonai karhatalom­mal kellett a rendet helyreállítani. A belga parlament maga is cenzusra­­ volt szervezve, mely egészen­ a gazdag középosztály kezébe tette lap a hatal­mat. A szocialisták követeltek az álta­lános szavazati jogot. A liberálisok megtagadták. Ekkor a szocialisták szövetkeztek a klerikálisokkal s a libe­rális kormány és többség elbukott. A klerikálisok azután megcsinálták az uj választási törvényt 1894-ben s elfogad­ták az általános szavazati jogot oly­képpen, hogy a­mely város népszáma arányában több képviselőt küld, ne osztassák kerületekre, hanem a pol­gárság szavazzon titkosan annyi jelöltre, a­hány a várost megilleti, így Brüsz­­szelnek jutott tizennyolc mandátum­a is. Vagy legalább külön szavazaté. Arra sza­vazhasson, a­kire vagy a­mire akar. És arra igyekezhessen, hogy ő rá szavazzanak. Ha Ibsennek az az elcsapott ácsa egye­sületi tag volna, nyu­godtan elmenne a köz­gyűlésbe és indítványt adna be. Akár elfogad­nák, akár leszavaznák, foglalkoztak vele. Valaki volt. Az indítványát le kellett előbb szavazni, hogy ne legyen határozattá. A családban el­veszhet a tekintély, az első ember utolsóvá lehet, de az egyesületben az ember mindig megőrizheti a maga öntudatát. Különösen akkor, ha nem csak közönséges egyesületi, hanem választmányi tag is. Már­pedig az ember min­dig alapíthat olyan egyesületet, a­melyben tisztséget kap. Nem is alakult meg másért az egyesületek javarésze, csak azért, mert valakit a régi egyesületekben nem tettek meg semmi­nek. Még irodalmi egyesületet is csináltak újat, hogy választmányi taggá lehessen az, a­ki a régiekben csakis rendes tag lehetett, vagy még az sem. Nem a hiúság ezeknek a szecessziók­nak ösztökélője, hanem a fenyegetett önérzet­nek menekülése. Az ember érzi, hogy semmibe sem veszik s attól fél, hogy semmivé lesz, nosza alapít új egyesületet, a­melyben legalább is alelnök lehet. Ne bántsák tehát az egyesülete­ket és ne gúnyolódjanak rajtuk. Mert senki sem lehet meg nagyrabecsülés nélkül, az egye­sület pedig megadja mindenkinek. És módot ad arra is, hogy az ember megtalálhassa a maga éltető hazugságát és kultiválhassa is. Ezek a hazugságok az ideálok pótlékai. Hazudunk magunknak valamit és fölírjuk a hazugságot a zászlónkra. A zászlót pedig lobogtatjuk. Ezek a hazugságok meg­minden brüsszeli választó tizennyolcra szavaz. Hasonlóképpen hat-tizennyolc képviselőt választanak Antwerpen, Gent, Lüttich, Charleroi, Mons és Löwen városok, más kisebb városok kettőt, vagy több falu egyet. Ez a választási rendszer nagyon kedvezett a klerikálisoknak és a szo­­cialistáknak, a liberálisokat pedig tönkre­tette. Eredménye az volt, hogy a kamarában jelenleg van száztizenkét klerikális, huszonnyolc szocialista és csak tizenkét liberális. A szenátusnál ellenben megtartották a cenzus-rend­szert s abban ül ötven klerikális, hu­szonnégy liberális és csak két szo­­cialista. A szocialisták térfoglalása azt a félelmet keltötte a klerikálisokban, hogy az 1900-ban történő új válasz­tásoknál megkapják Brüsszel mind a tizennyolc mandátumát s a többi nagy városokét is, hol nagy munkástömegek vannak. Ezért már két évvel ezelőtt törvényjavaslatot terjesztettek be, mely­­ a plurál-rendszerrel szakítva, a városo­kat és a vidéket csupa egyes választó­­kerületre osztja föl, mely mindenik maga válaszsza egy-egy képviselőjét. De ez a javaslat a De Naeyer-kor­­mánynyal együtt megbukott. Utána következett Van den Peereboom javas­latával. Ez meghagyja a kerületeket, a­mint vannak, de azt a módosítást teszi, hogy nem az abszolút többség választja, mondjuk, Brüsszel tizennyolc képviselőjét, hanem a pártok megneve­zik jelöltjeiket s ezek közül a szavazó pártok aránya szerint megválasztottnak tekintendő, mondjuk, tíz szocialista, iiz klerikális és három liberális. Ez tehát a minoritások képviseletének, melyet Stuart Mill annyira sürgetett első, gya­korlati kísérlete. De mit jelent ez Belgiumban? Azt, hogy a falusi kerületek és az áhi­­tatos vlaemok városaiból a klerikálisok mind visszajönnek, ellenben a liberális és szocialista Brüsszel, Charleroi, Mons, mozgatnak, a­mikor lustán eltengődnénk, be­levisznek a közösségbe, a­mikor magunkra maradnánk. Ezekből a hazugságokból társa­dalmi mozgalmak verődnek össze, még a hala­dásnak­ is nem egy drágaköve belőlük kristá­lyosodott ki. Az egyesület megadja annak a módját, hogy a legkisebb ember is idealista lehessen. Még a legközönségesebb ember is. Csak alap­szabályokba kell foglalnia a maga élet hazug­ságait és tisztikart és választmányt kell mel­léje rendelni. Az ember szívesen fut kis ideálok után, ha útközben egy kis tekintélyt is talál­hat. Készségesen szolgálja az illúziót, ha ez őt szolgálja. Az emberek bizonyára roszabbak volnának, ha nem lehetne valamelyes hazug­ságokat a nyakukba varrni. Hány meleg ruhá­val kevesebb jutna a szegény gyerekeknek, ha az asztaltársaságok nem hitetnék el maguk­kal, hogy azért isznak, mert a munkásgyere­kek fáznak ! Hány jóravaló dologgal kevesebb történnék, ha az egyesületek tagjai nem azzal csalnák önmagukat, hogy a jótékonyság az ő ideáljuk­. Ki tudja, nem volna-e lanyhább a közérzület, ha némely ember nem azt tartaná, hogy a hazáért lehetőleg sokat kell inni és lehetőleg ugyanannyit kell róla defdamálni. Helyes dolgoknak egész sora csakis azért született meg, mert voltak olyan emberek, a­kik okvetetlenül indítványozni akartak vala­mit és keresték azt a fórumot, a­melyen az in­dítványukat előadhatják. Ez a fórum az egyesü­­let. Az, a­mely már megvan, vagy az, a­me­lyet előbb meg kell alapítaniok. Az egyesületalapítás még az egyesületi tagságnál is külömb, mert izgalommal toldja stb. megoszlanak s a klerikális kisebb­ségek innét is nyernek mandátumokat. Ha tehát a javaslatból törvény válik, a szocialisták nem remélhetik, hogy az általános szavazati joggal a belga vá­rosokban döntő győzelmet arathassa­nak s a jövő parlamentben mint kor­mányra hivatott párt jelenhessenek meg; a klerikálisok uralkodása pedig beláthatatlan időkre biztosíttatnék. Ez az oka, hogy a szocialisták a forradalomig ellenzik a javaslatot s meg akarják buktatni a kormányt, sőt a királyt is, hogy e veszedelemből szabaduljanak. Azt is tudják, hogy ha most a kormányt és a javaslatot meg­buktatják, mint győztesek, a jövő vá­lasztásoknál sokkal nagyobb sikereket arathatnak, így állanak a számok és számítá­sok. De kiszámíthatatlan az a szenve­delem és gyűlölség, mely a belga pár­tok között kifakadt. Engesztelhetetlen ellenségek állanak egymással szemközt. A parlamentben obstrukció, botrány és verekedés, az utcákon lázongás. Ugyanezek a jelenségek megis­métlődnek a parlamentekben minden­felé és csakugyan úgy látszik, hogy a parlamentarizmus, a múlt század alkot­mányosságának formája, a jövő század szabadságának más alapot keres. Budapest, jan. 30. A holnapi ülés. A képviselőhöz holnap, szombaton reggel tíz órakor ülést tart, a­melyen az állami italmérési jövedékekről s a szesz- és söradó-pótlékokról szóló javaslatokat fogják tárgyalni. Miniszteri tanácskozás. A miniszterelnök elutazása miatt szerdáról elmaradt e heti miniszteri tanácskozást ma délután tartották meg. A katonai költségvetés emelkedése. A monarkia közös költségvetéséről szólván, a N. W. T. a következőket jelenti: A tüzérség­nek újra való fölfegyverzése elhalasztódik, mert csak most állapítják meg az új tüzérségi anyagot. Ezzel a katonai költségvetés meg­növekedésének egyik legfontosabb tétele el­marad. Most próbálják ki az újabb nevezetes meg az önérzetet. Csupa értekezés, tárgya­lás, kapacitálás, jelölés. Ő határozza el, hogy mi legyen és ki legyen. Egyre érzi a maga fontosságát. A világnak egy része az ő vállain fekszik. Talán sehol sincs annyi egyesület, mint nálunk, mégis nálunk bántják őket leginkább. Nevetik őket, hatóságilag föl is oszlatják őket. Nem is a zsarnokság, hanem csak a pénzke­zelésre őrködő rend. A hatóságok helyesen cselekesznek, ha rákoppantanak az egyesületek körmeire. Ha nem tűrik, hogy lerontassák az egyesületben való hit, hogy az illúziók m­ene­­dékvára kiszolgáltassék garázda manipulánsok­­nak. Az olyan egyesület, a­melynél csalnak, tekintélyt sem adhat. Az egyesület nagy intéz­ményét megvédi nekünk, a­kikkel különben az eshetnék meg, hogy illúziók nélkül kell kenyérjáró utunkat végigtaposnunk. Az egye­sület annak a garanciája, hogy mindig lehessünk valakik, elnökök is, alelnökök is, tagok is s mindig futhassunk olyan hazugság után, a­melyet vagy elhisz­ünk, vagy mással hitetünk el. Nem azok bántják tehát az egy­esü­letet, a­kik bántják. Nem a hatóságok, a gúnyoló­dók sem. Hanem azok, a­kik meghamisítják a tartalmát. A­kik tekintélyt is, pénzt is szednek rajtuk. Klaudiusz császár is szigorúan ellen­őrizte a kollégiumokat, még a banketjeiket is betiltotta. De ő nem a pénzmanipulációjukért üldözte őket, hanem azért, mert individualiz­must tenyésztettek az ő nagy egyenlősitő kor­mányzása alatt. Ma nem az individualistáikat üldözik, hanem a sikkasztóikat. Helyes, ne hagyjuk elkorhadni valamiségünk mentsvárát. Viharos, 1899. július 1.

Next