Budapesti Hírlap, 1899. július (19. évfolyam, 180-210. szám)

1899-07-31 / 210. szám

4 BUDAPESTI HÍRLAP. (210. sz.) mezőt, mely olyan volt, mintha aranyban fürödnék. Az egész térségen nyüzsgő sokaság. Mindenütt nemzeti szinü zászlós székely szekerek. A siroszlop tetején kőből való turul madár ül repülésre nyitott szárnyával. Az oszlop köröskörül virágtengerben fürdik. Büszke koszorúk százával pompáznak. Itt a képviselőház és a főrendiház csodaszép koszorúja. Elegáns hölgy toalettek nagy tömege mutatja, hogy az egész székelyföld hölgyvilága jelen van. Az ünnepség figyelmes csöndben, mély meghatottság közt folyt le. Bartók Lajos megnyitója. Az első beszéd a Petőfi Társaság elnökét illette. Bartók Lajos a nagy Istennek való hálaadással kezdette költői himnuszát, s rámutatott arra, hogy félszázad óta még mindig folyik a segesvári csata és csak ma dőlt el a harc : győzött Petőfi Szelleme, a szabadság. Magyarország fiai és leányai — így folytatta, — végtelen diadalmenettel hozzák a koszorút a győzelmes hősök homlokára. De azok nem hajthatják oda halántékukat. Ők már porrá lettek, egy porrá ellenségeikkel. Csak szellemük harca tartott itt szünet nélkül, de az feirhatatlan, azé lesz, azé lett a szellemcsatán a győzelem örökké! A szabadság, egyenlőség, testvériség apostola volt ő. Hát ki meri azt hiretni, hogy őt legyőzték, hogy ő meghalt? A sír üres , föltámadott! Eltűnt, mert fölszállt a magasba. Most száll vissza szemünkbe egy napsugárban, keblünkbe egy szabad leheletben, szivünkbe azon megfejthetetlen édesés fájdalmas érzésben, mely lángot és könyet fakaszt egy pillanatban s egy szédületes fölmagasztaltság miatt egymást átölelni kényszerít. .. Ne hangozzék most más név Magyarországon, csak Petőfi. Mert a magyar szellem örök harcán, ez újkorban, mely 48 márciusával kezdődik, nincs oly parancsoló, vezéri hatalma semmi névnek, mint Petőfi. Lehetne még egy, utolsó bajnoka a költők decemvirátusának, melyet Petőfi tizeinek neveztek. Az, kinek neve élte alkonyán is megtartotta oly csillagfényes ragyogását, mint legifjabb bajtársának, Petőfinek korán lehullott hajnalcsillaga. Ki a költészet égboltján osztozik vele s ketten együtt átragyognak az ó-világból az újba. De ő maga is, lelke lévén azon irodalmi csapatnak, mely hűséget esküdt Petőfi zászlajára és gárdája jön az igazi hősköltőnek, miután az elvérzett: ő maga is, Jókai, ezt hangoztatja csak : Petőfi! E névnek jöttünk dicsőségére a szent sirhoz mi, az ö hitvallói, egyszerűek, de megvan érdemünk : a hit e névben, apostoli rendíthetetlen hűség a Mesterben, kit sem meg nem tagadunk, se el nem árulunk soha. Neve vallásszerű tiszteletben részesül, nemzeti hitvallás az. Nő és férfi, gyermek és agg, nagy úr és, szegény ember belőle imádkozik és énekel. Élete egy szenté , mint Isten fia, csodákat mivel, gyógyítja, föltámasztja beteg népét lantjával, oltára a nép szive. Örök Vesztaláng ég azon s nem mesterségesen óvni, táplálni kell, de mesterségesen eloltani nem lehet. Élete költészete. Merész, mint szilárd ; lángoló, mint ki nem alvó ; önzetlen, mint jogkövetelő ; természetes, mint rendkívüli; egyszerű, mint művészi; népies, mint fölséges; nemzeti, mint világirodalmi. Csak egy nincs benne: erkölcstelenség. És legfőbb vonása: az önfeláldozás eszményképeiért. Az idealizmus rajongásával világot teremt s képes puszta mellével neki rontani egy világ ellenségnek, így átélte az igazi életet: a sors keserű gúnyjától a legmagasabb dicsőségig. Tudja a kopott költő, hogy tolvajnak nézi, a ki látja, míg ő az esthomályban a kincsekről gondolkozva jár, a mit hazájára fog hagyni, — és ime, félszázad múlva hangzik el ismétlése az ő szavainak hazája első kulturférfiának ajkáról, hogy Petőfi mérhetetlen kincseket hagyott hazájára. S ő, akinél többet senki sem áldozhatott, semmit se kért hazájától. Ma is kevéssel beéri. Meghalni is azért jött ide, hogy porai magyarrá tegyenek itt minden porszemet. . Ércalakja, mint egy tőr áll beékelve a rut nemzetiségi viszály közepébe, de ajka ugyanakkor a testvériséget és szabadságot hirdeti mindenkinek! Mindenkinek, mindenki jöjjön s áldozzon a költőnek. Jöjjön a gyűlölet is, nem félve, hogy szeretetté fog változni. Maga a szabadság nemtője, midőn már minden magasztos nagy nevet a harc mérlegébe dobott : utoljára az övét ragadta meg. S hogy Petőfi a segesvári csatamezőn elvérzett, csak Világos lehetett hátra. A szabadság lantja után lehullt a szabadság kardja. Mily művészettel halmozta Klió a hősdráma bevégzéséül a vértanúi oltárra a legtisztább és legdrágább áldozatot! Egy hónapban esik el ágyúöntő Gábor Áron, ölik meg szózatos ajkú Vasváryt s tiporják le a nemzeti hős-költőt, Petőfit. Oh, ez a leglélekrázóbb, de legmagasztosabb végjelenet: midőn a tigrisnek eléje siet a mártír, az állati erővel szembe rohan az eszményiség, s midőn a baj már letört, a szív tárja magát a hazának szánt halálcsapás felé. Már-már lejár a félszázados óra, s egyszerre csak érezzük, hogy el kell válnunk a szabadságharcnak még emlékeitől is ... És azért zarándokol a szent sírhoz mind az ország, hogy valamennyi nagy és dicső emlék érzését még egyszer fölköltse a leggyászosabb, de legdicsőbb emlék. Minden csodás vitézi tettet, minden legendaszerű remeklését a magyar bátorságnak, újra elénk varázsolja bűvös fényében a mindent fölülmúló legenda: Petőfi halála. Hozza el könyvét, koszorúját mindenki. De ne higyje senki, ki ajkra fis szívre nem egy velünk, bár fia e hazának, hogy az isteni lángszellemnek nyújtott hódolatot a nemzet magának kívánja betudni, mint önkéntes vagy kicsikart adót. Nem ily szegény a nemzet, melynek Petőfije van. De az ilyen félisteneket az Ég nem is egy nemzetnek adja, hanem az emberiségnek. Rendeltetésük nem a harc, hanem a béke, nem a nemzeti eltaszító gőg, hanem a népek testvérisége a hazaszeretetben. Petőfi a harctéren e szót lehelte ki utólszor: Világszabadság!... Mi most — igy végzi —, a nagy 48 és 49-től válunk, válunk a szabadságharc emlékétől. Búcsúzóban hát keblünkre öleljük még egyszer a haza legszeretettebb fiát, legkedvesebb gyermekét a két nagy évnek, mely a magyar hősök, lángelmék és vértanuk korszaka volt. Te drága hamvédelem, dicső szellem odafönn, mutasd népednek a szabadság, a halhatatlanság útját mindörökké ! E lángoló beszéd nagy tetszést aratott, valamint Jókai Mór Apoteózisa is, melyet Kovács Gyula szavalt el. A szavalatot kínos incidens követte, mert a nagy melegtől a művész rosszul lett és elszédült. Rögtön ápolás alá vették s elvezették nyugodni, ajkú barátaink, kik két csillagot tűztetek a magyar égboltra: Damjanicsot és Petőfit. Hát a román testvérek hol vannak ? (A székelyek kiáltják: Itt vagyunk ám mi!) Ily hamar elfeledték volna, hogy kezeikről a jobbágyság bilincseit az ő lángja segitette leolvasztani ? Szabad népet legméltóbban ékesít a hála, — hol vannak ? De ti székely véreim itt vagytok ; ő titeket nagyon szeretett. Forró ölelését ugye még most is érzitek? Édes szavát, melylyel emléket emelt a székely vitézségnek, ugye, még most is halljátok? Lantja nem varázsolt nektek szabadságot, mert ti szabadok voltatok akkor is. De eljött, hogy veletek harcoljon. Vére itt vegyült össze a székelyek vérével; lelke itt ölelkezett székelyek lelkével. Élete az egész nemzeté volt; utolsó lehelete, a tietek. Dicsősége a műveit világ tulajdonába ment át. — Ki az, aki nem ismeri őt? Hol tanultatok szerelmet, erényt, kötelességet, bátorságot és gyöngédséget, önfeláldozást és haragot, ha nem az ő dalaiból? És mi ébresztette eddig szigetekben a hazafiságot, ha nem az ő tüzes csatadalainak sorai ? Úgy száguldottak, mint egy lovassági roham, s e csatadalok nyomán győzelmek fakadtak. Az a nemzet, mely az egész világot fölforgatta, s a romokon uj és szebb világot hozott létre, mely a szabadságért legendákat és jogaiért hőskölteményeket irt a történelem lapjaira; ez a nemzet a Kossuth Lajos és Petőfi Sándor nemzete volt. Hálát adunk gondviselő édes atyám, hogy nekünk adtad őt. Hozzád képest tünedező párák vagyunk mindannyian. De a te hatalmadtól függ, hogy a párázatból harmatcsep legyen, vagy förgeteg. Te akartad atyám, hogy nemzetünk megtermékenyítésére a Petőfi dala harmatcsöp és ellenségeink pusztítására az ő vészkiáltása förgeteg legyen. Áldassék a te jóságod és bölcseséged mindörökkön örökké. Amen. A beszédnek gyújtó hatása volt s a közönség éljenzett. Az egész ünnepségnek nagy hatása volt a közönségre. Bartha Miklós után Bársony István Petőfi szerelme című fölolvasásban szólt Petőfiről és nejéről. Utána Endrődi Sándor költeményét szavalta Somló Sándor. Szász Gerő saját költeményét adta elő folytonos tetszés és éljenzés közepette. Bartha Miklós beszéde. Bartha Miklós szólott azután s a következő beszédet mondotta: Ünneplő gyülekezet! Férfiak és nők és ti székely atyafiak, kik mindnyájan jó gyermekei vagytok a magyarok hazájának! Halljátok meg szavamat e szent sir hantjai fölött. Most ötven éve ezen a téren esett el Petőfi Sándor. Záporként hullott a golyó, menydörgés volt az ágyuk szózata, harci paripák patkói csattogtak meghalt vitézek homlokán, a szurony villogott, a kard csörgett, a vér ömlött és e szörnyű jelenetre szemfedőként borult a népszabadság, megtört remények gyászos fátyola. Ilyen volt a Petőfi Sándor temetése ; együtt, egy napon, egymást csókolva és egymást átölelve esett el a szabadsággal. Mert ami ezután történt, az nem volt egyéb, mint egy szétmarcangolt nemzet halálos hörgése. De mikor pora elvegyült a hazaföld porával, e drága kincset szárnyaira vette a halhatatlanság és szállt vele bércekről völgyekbe, völgyekből rónákra s miként a nap tüzét sugarakra töri a levegő, hogy mindenüvé, mindeneknek nyújtson éltető melegéből, aként e drága kincset is parányokra osztotta az örökkévalóság, hogy e hazának minden újszülöttje az első lélekzetnél belehelje a Petőfi Sándor szellemét. Nem siratni jöttünk annak halálát, ki milliók lelkében él. Dicsőségünket jöttünk belekiáltani e világba, mivelhogy ő a mienk. Jöttünk, hogy megtiszteljük őt az ő emlékezetében , mert soha senki sem volt tisztább, mint ő. Hálálkodni jöttünk a Gondviselésnek, hogy őt nekünk adta. Ki az, a ki nincs itt ? Lantod nem tört ketté nagy szellem. Bűvös hangjára ime most is megmozdult a föld és ide küldötte gyermekeit. Szász barátaink üdvözöllek! Mivel művelt nép vagytok, meghódoltok a nagy költő emléke előtt és legyetek üdvözölve ii is szerb Tállián Béla. Tállián Béla a képviselőház alelnöke a Ház koszorúját vitte Petőfi sírjához, amelyet a következő beszéd kíséretében tett le: „Nemcsak a lánglelkű költő, hanem különösebben a hazafias erényekben kimagasló férfiú emléke előtt hajtom meg a magyar képviselőház zászlóját és adózom az elismerés babérjával. Amit Petőfi írt, az gyönyörködtetett, lelkesített és elragadott; amit tett, az tündöklő példaként hevítse e faj minden fiát! Most és mindenkoron így legyen! Mert igazolta azt, hogy idegen nemzetiségben születni is azzal a kötelességgel jár, e hazát lángolóan szeretni, érte és érdekében minden aspirációt és velleitást föláldozni, szükség esetén jogaiért meg is halni! Kihalt volna e az e példa által adott elv teljességének érzéke a honban? Nem és százszor nem! Ha egy horvát Zrínyi, egy szláv Frangepán, egy szerb Dugovics s a többiek és mindezekkel egyenrangban egy Petrovicsnak született Petőfi fénylő tetteikkel igazolták, hogy magyarnak születni vegyes vérből, sőt idegen ajkakkal is lehet és kell, ha a haza földjének gyümölcseit élvezzük, törvényeinek előnyeit kihasználjuk, utalmában, védelmében és támogatásában részesülünk, akkor ez irányban csak egy elvnek szabad e hazában érvényesülni s ez az, hogy tartozzék annak lakója bármely faj vagy nemzetiséghez, büszkeségét és kötelességét találja abban, hogy ő is e magyar haza hű fia, alkotmányos királyának tántoríthatatlan alattvalója, érzésében, szívverésében és tettben egyenlő velünk, mindendenkor jobb és kiválóbb, ha lehet, de soha, még gondolatban sem nagyobb! Ennek az egyszerű kötelességnek adta kiváló példáját Petőfi! Eljárása legyen öröksége és vezércsillaga összes nemzetiségeinknek a Kárpátoktól az Adriáig! Poraiból félszázad múltán szálljon föl világitó példája hazafias érzésének, imádsága, dogmája, hite és meggyőződése legyen az minden e hazában lakó idegen nyelvet beszélőnek! Csak [úgy lesznek boldogok 1899. július 31.