Budapesti Hírlap, 1900. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1900-05-19 / 136. szám

Budapest, 1900. XX. évfolyam 136. sz. Szombat, május 19. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Stelefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. ker., Rösök Szilárd­ utca 4. sz. Slmssetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyani Imi József-körut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 3 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. A tolmácsok. Budapest, máj. 19. Ha a magyar király elküldi az ő meghatalmazott miniszterét a botoku­­dokhoz, a szingálokhoz vagy a kokin­­kinaiakhoz, hát a szegény miniszter tolmácsra szorul, mert nem tanult meg botokudul, szingálul, vagy kokinkinaiul. És ha ugyanaz a magyar király elküldi az ő miniszterét Budapestre a delegá­cióba, hát­­ az is csak tolmácsra szo­rul, mert nem tud magyarul. Már most az a kérdés, hogy Goluhovszki, Krieg­­hammer és Kállay Magyarországnak szolgái-e vagy tőle idegenek, idegen érdekeket képviselők ? A közjogi ellenzék, a­melynek nem kell a kiegyezés, azt tartja, hogy e jó urak lehetnek miniszterei a királynak, Ausztriának, de mi csak tűrj­ük, mert muszáj. Azoknak ellenben, a­kik a hatvanhetes alkotás alapján állanak, azt kell hinniük, hogy azok Magyarország­nak is miniszterei. Annyira Magyar­­országnak is államférfiai, hogy nekünk minden esztendőben beszámolnak sáf­ár­­kodásukról. Mi kérdezünk, ők felelnek. Ha kielégítően nyilatkoznak, tudomásul veszszük és a mi pénzt kérnek, meg­adjuk ; ha nem, akkor nem. Akkor aztán mehetnek Isten hírével, a király pedig más, szimpatikusabb emberek után kell, hogy nézzen. És mi kérdeznők is a minisztere­ket s ők felelnének is. Csak egy baj van. Ők nem értenek minket. Sem Groluhovszki, sem Krieghammer nem tudnak magyarul. De nem csak ők nem tudnak, hanem egyetlen egy előd­jük sem tudott, az egy Andrássy G­yula grófot kivéve. Ezért aztán nem is tudnak a delegációnkkal közvetetle­­nül érintkezni; az argumentálás, a meggyőzés lehetetlen; a szóbeli tár­gyalás összes előnyei megsemmisülnek, maga az egész delegáció előre kicsinált formasággá sülyed. De mivel a komédiát mégis csak végig kell játszani, megjelennek a szín­padon a miniszterek helyett a tolmá­csok. Ez a tolmács szó azonban nem szép szó, még kinevetnének­­ a józan emberek, ha megtudnák, hogy Magyar­­országon a magyar állam saját közegei­vel tolmács útján érintkezik. Azért el­kereszteljük a tolmácsokat fölvilágosítást adóknak , hogy a dolog komikus is legyen, nincs más mit tenni, mint hogy jó Kállay Béni is kijelöl ilyen fölvilágo­­sítást adókat, hogy ne tűnjék föl oly kirívóan másik két kollegájának a szegénysége. Ez a dolog azonban nem csak ma van így. Már ennek született. Nem is azért hozzuk föl, hogy az ok nélkül való rekrin­inációkat szaporítsuk. Min­den­esetre igen nagy szépség­hiba alkot­mányos életünkben, de hála az edzett nevelésnek, nem szoktattak minket oly kényesen, hogy az ilyen szépség-hibák alter­áljanak. Mégis, vájjon csak szépség-hiba-e? Még kísért ugyan most is a Gestimmt Monarchie szelleme, mondjuk, politikai álomjárók fejében, de a­kik ezen a valódi világon élnek, azok már tisztá­ban vannak, hogy e birodalom csak annyit ér, mint a két fele része együtt , hogy a közös kormány célja, rendel­tetése nem más, mint a két állam közös érdekeinek igazságos és méltányos ki­ismerése és megvalósítása. Magyarán kimondva, mi a Grosu­­hovszkiaktól és a Krieghammerektől azt kívánjuk és méltán, hogy ismerjék meg Magyarországot is, a magyar szel­lemet­, a magyar egyéniséget, a­mint megnyilatkozik történeti múltjában, poézisában, művészetében, kultúrájában és társadalmi érintkezésében, mert csak így tudják megérteni és méltányolni nem­zeti törekvéseinket. De erre az osztrák államférfi- nevelés őket képessé nem teszi. Hiszen arra is képtelenek, hogy egy magyar könyvet, egy magyar újságcikket elolvassanak. Az ő tájéko­zottságuk kizáróan a hivatalos fordítá­sokra és kivonatokra szorítkozik s egyáltalában híján van minden közve­­tetlenségnek. Nem színezzük ki azt az erősséget, hogy ime a király kötelessé­gének tartja magyarul tudni. Szolgái­ban kevesebb lenne a kötelességérzet ? Krieghammer úr is megköveteli a legutolsó hadnagytól, hogy megtanulja annak az ezrednek a legénységi nyel­vét, a­hová vezényelve van. Hát ő A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Juliette váló pőre. — Vígjáték 3 fölvonásban, irta Feuillet, fordította Huszár Vilmos. — Bemutatója a Nemzeti Színházban május 18-án. — — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Feuillet darabját jó kedvvel, de nem tet­széssel fogadta a közönség, mely hangosan nevetett, a­hol voltaképp meghatottságot vártunk volna. Mégis érdekes darab. Feuillet szinte le­hetetlen feladatot tűz maga elé és virtuozitás­sal oldja meg. A házasságtörés vagy tragikus esemény, ha a szerző és a felek komolyan veszik a dolgot; vagy komikus baleset, ha sem a szerző, sem a közönség nem veheti komolyan a feleket; vagy naturalisztikus rajz, ha a szerző közömbös marad és a közönséget is közömbössé akarja tenni. Feuillet még másképp fogja föl. Ő is, személyei is tragikus érzéssel nézik a házasság­törést és mégis vígjáték lesz belőle. Ez azután a stílusok keverése ! A közönség ezt a feladatot nem fogadta el és igaza is van, de mi mégis elismerhetjük, hogy Feuillet e rossz darabjában is mester a maga mesterségében. Agyon­kritizálni ezt a darabot igazán nem nehéz, de a színház embere mégis élvezettel nézi a darab finom varrásait. Juliette, Roger d’Epinoy felesége, imádja férjét, boldog. De mindjárt a darab kezdetén kiábrándul, névtelen levél tudatja vele, hogy férjének szeretője van, de Chagrin Klotild hercegné is csakhamar férjét meglesvén, sze­mélyesen győződik meg róla, hogy a névtelen levél igazat mond. A dolog annál csúnyább, mert a házasság csak nem rég volt meg és maga a hercegné eszközölte. Juliette meg van semmisítve, hite, boldogsága oda van mind­örökre. Idáig a motívum végtelenül kopottnak tetszik. A némileg tapasztalt színházlátogató, még mielőtt megmondanák neki, azt is tudja, miért adta össze a hercegné Juliettet a maga szeretőjével. Bizonyára a hercegné férje félté­keny, sejtett valamit, gyanakodott és a gyanú eloszlatására ez volt az egyetlen mód. Később kitűnik, hogy igazán így történt a dolog. Azt is sejtjük, hogy a férjnek jobban tetszik a felesége mint a szeretője, a­kitől valószínűleg szeretne szabadulni. Ezt a nótát százszor, ezer­szer elfújták a francia dráma- és regényírók. Szinte vakmerőség ezt a témát variálni akarni! A minap olvastunk egy legújabb francia drámát, a­hol hasonló előzmények után a nő otthagyja hitelen férjét, de azután, mikor meg­tudja, hogy férje szeretője ott van látogatóban férjénél, hazasiet, kidobja a szeretőt és vissza­tér bűnbánó urához. Ez most a legkedveltebb variáció. A nő beletörődik az életbe és meg­bocsát, ha a férj érdemes rá, néha akkor is megbocsát, ha a férj nem is érdemes. A férfiak olyan hitványak, a nőkben pedig annyi a bá­torság, okosság és rezignáció. Ez is idealizmus, de ez közelebb jár az élethez. Feuillet hősnője megsemmisültnek látszik. A fölfedezés jelenete után következik a ma­gyarázatoké. A nő tudatja férjével, hogy mindent tud, de tudatja vele nyugodtan, szinte közömbösen. Elegáns emberek. A szívek szen­vednek, megszakadnak, de az arc mosolyog. A férj igen elegánsan fejét lehajtja és szóval se védi magát. Tessék vele parancsolni. A nő követeli a válást. A férfiú belenyugszik. Mind­végig igen illedelmesek. Ez az, a­mit a közönség nem fogadott el. Ilyen vihar után ez a szélcsönd, ez ellent­mond minden színpadi szokásnak. De emberi­nek sem mondható. Vannak pillanatok az emberi életben, mikor nem káromkodni képtelenség. Ilyen fölfedezés és leleplezés után elegánsnak lenni, szinte komikus. A közönségnek már itten nagy nevethetnökje támadt. De ne tessék hinni, hogy Feuillet embe­rei azért oly elegánsak, mert Feuillet szereti az eleganciát. Azért is, de nem csak ezért. A jó modor itt a vígjátéki kifejtést segíti elő. Ha valaki ilyen pillanatban elegáns tud lenni, jó modorú, annak a szíve még­sem lehet annyira megsebezve. Az ember egy pillana­tig se hiszi, hogy ez a darab tragikusan fog végződni. Ezt akarta a szerző. Tévedni csak abban tévedett, hogy személyeinek ezt a magatartását nem hisszük el neki. Nem be­csüljük a személyeket, nem veszszük komolyan érzelmeiket és azért nem iidulunk föl a sze­rencsés kifej­tésen. A szerző rosszat akart, de jól csinálta meg, a­mit akart. A válást tehát elhatározták. De miképp váljanak ? A férj szerelmes leveleket fog írni egy képzelt nőhöz, ezek alapján fogja a nő a válópert megindítani, így tanácsolja ezt nekik egy barátjuk, maga is ügyvéd és Juliette-nek Mai Mámnak 20 oldal.

Next