Budapesti Hírlap, 1900. május (20. évfolyam, 119-148. szám)
1900-05-19 / 136. szám
Budapest, 1900. XX. évfolyam 136. sz. Szombat, május 19. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Stelefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. ker., Rösök Szilárd utca 4. sz. Slmssetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyani Imi József-körut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 3 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. A tolmácsok. Budapest, máj. 19. Ha a magyar király elküldi az ő meghatalmazott miniszterét a botokudokhoz, a szingálokhoz vagy a kokinkinaiakhoz, hát a szegény miniszter tolmácsra szorul, mert nem tanult meg botokudul, szingálul, vagy kokinkinaiul. És ha ugyanaz a magyar király elküldi az ő miniszterét Budapestre a delegációba, hát az is csak tolmácsra szorul, mert nem tud magyarul. Már most az a kérdés, hogy Goluhovszki, Krieghammer és Kállay Magyarországnak szolgái-e vagy tőle idegenek, idegen érdekeket képviselők ? A közjogi ellenzék, amelynek nem kell a kiegyezés, azt tartja, hogy e jó urak lehetnek miniszterei a királynak, Ausztriának, de mi csak tűrjük, mert muszáj. Azoknak ellenben, akik a hatvanhetes alkotás alapján állanak, azt kell hinniük, hogy azok Magyarországnak is miniszterei. Annyira Magyarországnak is államférfiai, hogy nekünk minden esztendőben beszámolnak sáfárkodásukról. Mi kérdezünk, ők felelnek. Ha kielégítően nyilatkoznak, tudomásul veszszük és a mi pénzt kérnek, megadjuk ; ha nem, akkor nem. Akkor aztán mehetnek Isten hírével, a király pedig más, szimpatikusabb emberek után kell, hogy nézzen. És mi kérdeznők is a minisztereket s ők felelnének is. Csak egy baj van. Ők nem értenek minket. Sem Groluhovszki, sem Krieghammer nem tudnak magyarul. De nem csak ők nem tudnak, hanem egyetlen egy elődjük sem tudott, az egy Andrássy Gyula grófot kivéve. Ezért aztán nem is tudnak a delegációnkkal közvetetlenül érintkezni; az argumentálás, a meggyőzés lehetetlen; a szóbeli tárgyalás összes előnyei megsemmisülnek, maga az egész delegáció előre kicsinált formasággá sülyed. De mivel a komédiát mégis csak végig kell játszani, megjelennek a színpadon a miniszterek helyett a tolmácsok. Ez a tolmács szó azonban nem szép szó, még kinevetnének a józan emberek, ha megtudnák, hogy Magyarországon a magyar állam saját közegeivel tolmács útján érintkezik. Azért elkereszteljük a tolmácsokat fölvilágosítást adóknak , hogy a dolog komikus is legyen, nincs más mit tenni, mint hogy jó Kállay Béni is kijelöl ilyen fölvilágosítást adókat, hogy ne tűnjék föl oly kirívóan másik két kollegájának a szegénysége. Ez a dolog azonban nem csak ma van így. Már ennek született. Nem is azért hozzuk föl, hogy az ok nélkül való rekrininációkat szaporítsuk. Mindenesetre igen nagy szépséghiba alkotmányos életünkben, de hála az edzett nevelésnek, nem szoktattak minket oly kényesen, hogy az ilyen szépség-hibák alteráljanak. Mégis, vájjon csak szépség-hiba-e? Még kísért ugyan most is a Gestimmt Monarchie szelleme, mondjuk, politikai álomjárók fejében, de akik ezen a valódi világon élnek, azok már tisztában vannak, hogy e birodalom csak annyit ér, mint a két fele része együtt , hogy a közös kormány célja, rendeltetése nem más, mint a két állam közös érdekeinek igazságos és méltányos kiismerése és megvalósítása. Magyarán kimondva, mi a Grosuhovszkiaktól és a Krieghammerektől azt kívánjuk és méltán, hogy ismerjék meg Magyarországot is, a magyar szellemet, a magyar egyéniséget, amint megnyilatkozik történeti múltjában, poézisában, művészetében, kultúrájában és társadalmi érintkezésében, mert csak így tudják megérteni és méltányolni nemzeti törekvéseinket. De erre az osztrák államférfi- nevelés őket képessé nem teszi. Hiszen arra is képtelenek, hogy egy magyar könyvet, egy magyar újságcikket elolvassanak. Az ő tájékozottságuk kizáróan a hivatalos fordításokra és kivonatokra szorítkozik s egyáltalában híján van minden közvetetlenségnek. Nem színezzük ki azt az erősséget, hogy ime a király kötelességének tartja magyarul tudni. Szolgáiban kevesebb lenne a kötelességérzet ? Krieghammer úr is megköveteli a legutolsó hadnagytól, hogy megtanulja annak az ezrednek a legénységi nyelvét, ahová vezényelve van. Hát ő A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Juliette váló pőre. — Vígjáték 3 fölvonásban, irta Feuillet, fordította Huszár Vilmos. — Bemutatója a Nemzeti Színházban május 18-án. — — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Feuillet darabját jó kedvvel, de nem tetszéssel fogadta a közönség, mely hangosan nevetett, ahol voltaképp meghatottságot vártunk volna. Mégis érdekes darab. Feuillet szinte lehetetlen feladatot tűz maga elé és virtuozitással oldja meg. A házasságtörés vagy tragikus esemény, ha a szerző és a felek komolyan veszik a dolgot; vagy komikus baleset, ha sem a szerző, sem a közönség nem veheti komolyan a feleket; vagy naturalisztikus rajz, ha a szerző közömbös marad és a közönséget is közömbössé akarja tenni. Feuillet még másképp fogja föl. Ő is, személyei is tragikus érzéssel nézik a házasságtörést és mégis vígjáték lesz belőle. Ez azután a stílusok keverése ! A közönség ezt a feladatot nem fogadta el és igaza is van, de mi mégis elismerhetjük, hogy Feuillet e rossz darabjában is mester a maga mesterségében. Agyonkritizálni ezt a darabot igazán nem nehéz, de a színház embere mégis élvezettel nézi a darab finom varrásait. Juliette, Roger d’Epinoy felesége, imádja férjét, boldog. De mindjárt a darab kezdetén kiábrándul, névtelen levél tudatja vele, hogy férjének szeretője van, de Chagrin Klotild hercegné is csakhamar férjét meglesvén, személyesen győződik meg róla, hogy a névtelen levél igazat mond. A dolog annál csúnyább, mert a házasság csak nem rég volt meg és maga a hercegné eszközölte. Juliette meg van semmisítve, hite, boldogsága oda van mindörökre. Idáig a motívum végtelenül kopottnak tetszik. A némileg tapasztalt színházlátogató, még mielőtt megmondanák neki, azt is tudja, miért adta össze a hercegné Juliettet a maga szeretőjével. Bizonyára a hercegné férje féltékeny, sejtett valamit, gyanakodott és a gyanú eloszlatására ez volt az egyetlen mód. Később kitűnik, hogy igazán így történt a dolog. Azt is sejtjük, hogy a férjnek jobban tetszik a felesége mint a szeretője, akitől valószínűleg szeretne szabadulni. Ezt a nótát százszor, ezerszer elfújták a francia dráma- és regényírók. Szinte vakmerőség ezt a témát variálni akarni! A minap olvastunk egy legújabb francia drámát, ahol hasonló előzmények után a nő otthagyja hitelen férjét, de azután, mikor megtudja, hogy férje szeretője ott van látogatóban férjénél, hazasiet, kidobja a szeretőt és visszatér bűnbánó urához. Ez most a legkedveltebb variáció. A nő beletörődik az életbe és megbocsát, ha a férj érdemes rá, néha akkor is megbocsát, ha a férj nem is érdemes. A férfiak olyan hitványak, a nőkben pedig annyi a bátorság, okosság és rezignáció. Ez is idealizmus, de ez közelebb jár az élethez. Feuillet hősnője megsemmisültnek látszik. A fölfedezés jelenete után következik a magyarázatoké. A nő tudatja férjével, hogy mindent tud, de tudatja vele nyugodtan, szinte közömbösen. Elegáns emberek. A szívek szenvednek, megszakadnak, de az arc mosolyog. A férj igen elegánsan fejét lehajtja és szóval se védi magát. Tessék vele parancsolni. A nő követeli a válást. A férfiú belenyugszik. Mindvégig igen illedelmesek. Ez az, amit a közönség nem fogadott el. Ilyen vihar után ez a szélcsönd, ez ellentmond minden színpadi szokásnak. De emberinek sem mondható. Vannak pillanatok az emberi életben, mikor nem káromkodni képtelenség. Ilyen fölfedezés és leleplezés után elegánsnak lenni, szinte komikus. A közönségnek már itten nagy nevethetnökje támadt. De ne tessék hinni, hogy Feuillet emberei azért oly elegánsak, mert Feuillet szereti az eleganciát. Azért is, de nem csak ezért. A jó modor itt a vígjátéki kifejtést segíti elő. Ha valaki ilyen pillanatban elegáns tud lenni, jó modorú, annak a szíve mégsem lehet annyira megsebezve. Az ember egy pillanatig se hiszi, hogy ez a darab tragikusan fog végződni. Ezt akarta a szerző. Tévedni csak abban tévedett, hogy személyeinek ezt a magatartását nem hisszük el neki. Nem becsüljük a személyeket, nem veszszük komolyan érzelmeiket és azért nem iidulunk föl a szerencsés kifejtésen. A szerző rosszat akart, de jól csinálta meg, amit akart. A válást tehát elhatározták. De miképp váljanak ? A férj szerelmes leveleket fog írni egy képzelt nőhöz, ezek alapján fogja a nő a válópert megindítani, így tanácsolja ezt nekik egy barátjuk, maga is ügyvéd és Juliette-nek Mai Mámnak 20 oldal.