Budapesti Hírlap, 1902. július (22. évfolyam, 178-208. szám)
1902-07-07 / 184. szám
1902. julius 7. BUDAPESTI HÍRLAP. (184. sz.) lát, melyet e zászlóban az élőknek reményképpen, a hajóknak vigasztalásul küldünk. Tisztelt Uraim! A história valamikor parádézott velünk magyarokkal. Olasz föld, francia föld, német föld, Konstantinápoly és az északi tartományok látták vitézeink félelmetes arcát. Nemzeti királyaink az európai fejedelmek tanácsában vezető alakok voltak; hőseinket csodálta és ünnepelte a keresztény nyugat. Azóta kiestünk a történelem kegyéből és olyan idők szakadtak ránk, amelyekről a mélabús költő azt énekelte: Rákos, Rákos, mivé lettél? Szép híredből de kiestél! Rákos helyébe bízvást tehetjük a nemzetet. Nemzet, nemzet, mivél lettél? Szép híredből de kiestél! Nenn fogok önöknek történeti disszertációt tartani. Egy szóba fogom össze közel négyszáz esztendő legrémesebb pusztítását: elvesztettük ebben a négyszáz éves küzdelemben —nem az államunkat, hanem állami, nemzeti öntudatunkat. Elvesztettük nemzeti királyaink becsvágyát, melynek benne kellene lenni minden egyes emberben , az egész nemzetben. Nincsenek nagy terveink, nincsenek nagy szándékaink, nem akarunk nőni, nem akarunk terjeszkedni, nekünk nem kicsiny Macedónia. Mi csak vesződünk, máról holnapra élünk, perlekedünk és a mindennpi apró dolgokra van minden gondunk. Ez ma a mi állami életünk. Ehhez hasonlatos az egyének élete is. Minden nemzetnek, a legkisebbnek is van egy jelszava, néha egy szó elég rá, amely kifejezi álmait, törekvéseit, néha ábrándjait. De hisz a remény, az ábránd, a káprázat adja meg az ifjúságnak a dicső erőt, melylyel küzdelmekbe áll és sikereket ér. Mi félünk az ábrándtól, józanságot prédikálunk, békeszeretetünkkel hivalkodunk, a kakasnak nem harmadik, hanem már első kukorékolására megtagadjuk sovénságunkat; a mi másnak eszköz, nekünk cél s egy félpercent kvótán, egy gyűlölt szinü bojton, a homozión és homoszión gyászos perpatvarába merülünk s nem gondoljuk meg, hogy ez alatt nem érünk rá az országot nemzeti erőiben, számában és fanatizmusában földuzzasztani, a mi, ha elértük, minden kelletlen kérdést, a mi most fontosnak látszik s minden politikai tevékenységünket elnyeli. — egy csapással megoldottunk. Nem kell ide csak harminc millió magyar és ezen a helyen, ezen a földön első szerepet játszunk Európa históriájában és mienk Európa Kelete! Ennek kellene minden magyar ember — politikus és nem politikus ember — zászlajára fölírva lenni: Harminc millió magyar! És meg volna oldva minden kérdésünk egy csapással. Mert ezt kitartással, makacs és okos munkával játszva el lehet érni. De minden dolgunkat ebben a gondolatban kellene intéznünk. E helyett úgy kormányoztattunk, mióta nagy lelkek államiságunkat s szabad rendelkező jogunkat viszszaszerezték, úgy kormányoztatunk immár harminc év óta, hogy ennek az ellenkezője történik: az állami önérzet a kormányzatból, a nemzeti, sőt magyar polgári önérzet az egyénekben lehanyatlik. Ugyanazok a jelenségek az egyéni, mint az állami életben. Egyéni önállóság, vállakozás, merészség, függetlenség helyett — tódulás a hivatalokba, protekcióhajhászat, pénz után való szaladás kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon és házasságban, a mellett ősökkel és címekkel való hivalkodás; nekünk itt mindegy, beszéli-e és hogyan valaki a mi egyetlen és páratlan nyelvünket, beszélünk helyette mi magunk mindenek nyelvén; műveletlennek csúfoljuk, aki csak magyarul tud, ha az egyetem összes tudományai a fejében vannak is; lányainkat, jövendő nemzedékek anyáit idegen neveléssel zsenge korukban rontjuk meg és megmételyezzük nemzeti erkölcsük tisztaságát. Nagy gondunk van minden csekedtünkben, minden szándékunkban, minden alkotásunkban arra, hogy mit mond hozzá a műveit nyugat. Nem az a fődolog, hogy kell-e nekünk, jó-e nekünk, hasznos-e vagy ártalmas nekünk, hanem hogy mit szól hozzá a műveit külföld. Ha az éhség nem kényszerítene, tán nem is ennénk, amíg ki nem puhatoltuk, hogy mit szól hozzá a művelt nyugat. 1. Ez az egyéni élet. Milyen az állami? Ausztriával kapocsban élünk, mert elvesztettük önállóságra való erőnket. De ez nem elég protekció, azonkívül is van szövetségesünk, amely nem akarja megenni a kenyerünket, hogy értéke legyen a magáénak, sőt még azontúl is van szövetségesünk, az meg megitatja velünk a szövetség kedvéért a borát, hogy értékét veszítse a magunké. Nem politika ez itt ez ünnepi alkalmon, tisztelt ünnepi közönség, csak egy helyzet őszinte rajza. Mert az oroszlánnal való szerződés hasznát mindig az oroszlán viszi el. Hogy egykor, valamikor, talán az oldalán harcolhassunk , viseljük a hosszú béke állandó kárát. Aki igazi nagyhatalom, élvezi is még pedig békében a gyümölcsét. A nagyhatalom látszatát ellenben békében és háborúban keservesen meg kell fizetni. Olyan ez, mint a kölcsönvett pénz: nagy kamat jár érte, és ha nem vigyázunk, ha észre nem térünk, utána úszik a birtok is. A nyugati jogállam politikusaink és tudósaink ideálja. És készítjük évtizedek óta nagy sikerrel a nyugati jogállamot. Sőt gondolom, immár meg is van. Ott van a polcon, a könyvtárunkban, a törvénykönyveinkben, gyönyörűen lemásolt törvények tömegében. Fájdalom, tisztelt közönség, ott is marad. Törvényeink egy részét nem kell, egy részét nem lehet, egy részét nem szabad végrehajtani. Mert azok nem a népért, nem a nemzetért készültek, hanem a jogállamért. De keressék önök a jogállamot künn, az életben, ott csak karrikatúráit és mártírjait fogják megtalálni. A törvény nálunk ritkán oltalom, többször veszedelem. Mert nem nekünk készül, hanem a jogállamnak. Mi a jogállam itt? Állapot, melyben nem az embernek, hanem csak az államnak van joga. Fájdalom, az államnak is csak az emberekkel (a polgáraival) szemben, mert ahol egy más állam áll vele szemben, ott a mi államunk is igen hamar lemond a jogáról. Mert béke, csak béke kell nekünk, csak azt halljuk dicsérni, csak azt magasztalják mindenek: politikusok, vezércikkek és trónbeszédek egyaránt. Én pedig azt mondom, hogy a békét csak erővel, hatalommal, tevékenységgel, önérzettel, haddal és hadikedvel lehet fönntartani, soha se lemondással, sohase meghunyászkodással, sohase imádsággal és áldozatokkal. Mert mindebből soha sem tudunk eleget adni az éhes ellenfélnek, vagy a még éhesebb szövetségesnek, ha egyszer megkezdettük a nagylelkű önfeláldozást. És ne csodálkozzanak azon, hogy épp ilyen állapotunkban szakad ránk, most rohan meg bennünket az a veszedelem, amelyből a mai ünnep is kerekedett: a kivándorlás. Mondhatjuk, hogy lelketlen ügynökök műve; mondhatjuk, hogy kapzsi hajós és egyéb vállalatok munkája, mondhatjuk, hogy járvány, mint a pestis, himlő meg a kolera. De ezek a rémes járványok: a pestis, a himlő s a korela olyan félelmesek-e ma, mint voltak a régi időben, amikor védtelen és tehetetlen állt velük szemben az emberiség? A tudomány fölfegyverzett bennünket ma ellenük, mérgüket elvette, erejüket megtörte, félelmességük megszűnt. A kivándorlás járványával szemben azonban ma épp oly készületlenek, épp oly fegyvertelenek, épp oly tehetetlenek vagyunk, mint voltak eleink az 1836-iki kolerával szemben. Ha a kormányzat a nemzetről gondoskodik, a törvény nem réme, hanem oltalma a szegény embernek; ha az állam nemcsak áldozatot követel tőlük, hanem életük feltételeiről gondoskodik: ha az emberekben nem a nexus, protekció, hivatali részrehajlás és politikai pártosság szelleme él, hanem az önállóság, életkedv, vállalkozás és munkakedv, akkor ügynök és hajóstársaság kevés sikerrel próbál szerencsét nálunk. Így pedig, ahogy vagyunk, látnunk kell, hogy abból az országból, ahol a nagy és halhatatlan soviniszta szerint az apagyilkosnak is meg kellene bocsátanunk, Derrivel vándorol ki a drága emberanyag. Mi nem az apagyilkosnak kegyelmezünk meg, hanem kezére játszunk a heródesi gyermeköldöklésnek ezzel. De bocsánat a keserű hangért, mely csak kevéssé illik ez ünnep keretébe. De százezres, immár milliót meghaladt száma a véreinknek tolong lelki szemeim előtt, akiket elvesztettünk. Sokakról hír jő, hogy boldogulnak, sokan keresményüket küldik haza itthon maradottaiknak; ezerekről szó sem esik, mert a nyomorúság nem ad hírt magáról, csak a ki boldogul. Igaz, mintha fordulat készülne, mozdulni látszik már az ország, mert híját érzi az eltávozottaknak, s az álmodók, akik 30 millió magyar jelszavát viselik zászlójukon, égre kiabálnak. Én ez ország minden zugát meg szeretném tölteni rémes kiáltozásukkal, midőn ünneplem itten az Országos Nemzeti Szövetséget, a rajongó, fanatikus, a soviniszta hazafiak e kis csapatját, amely, mint hajdan a véres kardot királyaink, most meghordoztatja az országban az amerikai testvérek véres zászlaját. A zászló, amelyet az Amerikába szakadt magyaroknak küld, egy lélekemelő segélykiáltás a társadalomhoz, a hatalmasokhoz, a hazátlan árvákhoz ott túl s a gyermekei nélkül itthon elmaradt özvegy édesanyához, a nemzethez. Bontsák ki ezt a zászlót és kérem, vessenek rá egy búcsúpillantást. Meg fogja rázni az amerikai szél e fenséges színeket és e fenséges színek meg fogják rázni a szíveket Amerikában. Nézzék meg Hungária alakját: sziklán ül, a magyar tengerbe sírja könyyeit. Kéveteg szeme a távolba tekint és karját kitárja az anya hívólag elszakadt gyermekeiért. A remény gondolta, a szeretet szőtte, a hit küldi ezt a zászlót. Istennek hála, keletkezőben van általában az az érzés, mely bennünket lelkesít. Üzenetet, biztatást visz ez a zászló a távollevőknek. Immár gondolunk rátok, kicsinyek és nagyok, egyesek és sokaság, hatalmas és gyönge. Nem bírjuk elszakadástok fájdalmát viselni. Záloga e zászló együvé tartozásunknak, jele annak, hogy visszavárunk benneteket, biztosítéka annak, hogy visszavágyódjatok és visszajöjjetek. Szeget verünk a rudjába s odaszegezzük szivünket, elménket, érzésünket, gondolatunkat, s kitűzzük az élőknek, ráborítjuk a haldoklókra és a meg nem bontható kapcsot kötünk vándor testvéreink és az állandó anyaföld, Magyarország szive között. Isten minket úgy segéljen, titeket, távollevőket, meg hozzon haza a harminc milliók hitében. Amen. A beszédet többször szakította meg a közönség tüntető éljenzése, amely a beszéd befejezése után újból tomboló erővel tört ki. Percekig eltartott, míg az éljenzés és a taps lecsillapult. Erre a Ganz-gyári daloskor elénekelte lelkes kedvvel a Rákóczi-indulót. Azután következett a zászlószögek beverése. A legelső szöget Vaszary Kolos bíboros hercegprímás nevében Mailáth József gróf verte be, azután Apponyi Albert gróf szögét a következő felmondással: Nemzeti önállóság és nemzeti egység — ez hazánk történelmének kettős vezéreszméje. Zseni József a zászlóanyák, Szápáry Gézáné grófné, Karátsonyi Jenőné grófné, Mailáth Józsefné grófné és Zichy Aladárné grófné szögét verte be a zászlóanyák kívánsága szerint a következő jelmondattal : Magyar nőnek születni nagy és szép gondolat —• magyar nőnek születtél, áldd érte sorsodat. Azután Samassa József egri érsek és a Temesvári Nemzeti Szövetség szögei következtek. Rákosi Jenő azután a következő szavakkal verte be Kossuth Ferenc szögét: „Hogy a nagy nevek között a legnagyobbak se hiányozzanak, van szerencsém Kossuth Ferenc megbízásából Kossuth Ferenc szögét beverni ezzel a jelszóval: A magyar maradjon magyar mindenütt“. Saját szögét Rákosi Jenő e jelszóval verte be: Harminc millió magyar. Azután következett Rudnyánszky József báró szöge. Beniczky Lajos e szavakkal verte be Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye nevében szögét: Érkezzél meg szerencsésen, hordozd a hazaszeretetei magasztos eszméit és őrizd meg. Budapest székesfőváros nevében Rényi József vert be egy szöget e jelmondattal: A fajszeretet ébrenmaradásáért. Azután következtek Csuszka György érsek, Brankovics szerb pátriárka, Ferenc József unitárius püspök és Várossy Gyula székesfejérvári püspök szögei. Közbe Bujanovics Sándor fölolvasta a grázi magyar egyesületnek éppen akkor érkezett lelkes üdvözlő táviratát, amelyet a közönség szintén megéljenzett. Sorra következtek azután Artim Mihály országos képviselő, a nyíregyházai Nemzeti Szövetség, Mailáth József gróf, Bujanovics Sándor, Balás Árpád, Zelenka Pál ág. ev. püspök, Molnár Jenő, Kovács Pál, Papp Zoltán, Bartha Miklós, Nessi Pál képviselők, Lederer Sándor lovag, ifj. Vastagh György, Tabódy József, Zsilinszky Mihály államtitkár, Berchtold Miklós gróf, Takács Menyhért jászói prépost, id. Cséry Lajos zászlószögei. A megyeház emeletén a közönség köréből ekkor fölhangzott egyszer-kétszer a kiáltás: — Lássuk a kormány szögeit, hol maradnak a kormány szögei ? Rákosi Jenő e közbeszólásokra rögtön felelt: — Arra a közbeszólásra, hogy a kormány szögét lássuk, amely ismételten fölhangzott, a következőket kell megjegyeznem. A kormánynak ehhez az akcióhoz semmi köze sincsen. Mi a nemzetet, a polgárságot, a magyar közönséget hittük ide már kezdetben. (Úgy van!) Éljenzés.), azt szólítottuk cselekvésre. A kormány is kezébe vette a dolgot és megtette kötelességét azon a téren, ahol a kormánynak kell cselekednie. (Zajos helyeslés.) Itt a nemzet van, itt a közönség dolga folyik. (Éljenzés, taps.) Azután Szécskay György szavalta el lelkes hangon erre az alkalomra írt szép, hazafias költeményét. Azután tovább folyt a zászlószögek beverése. Elsősorban azoknak zászlószögét verték be, akik vagy személyesen jelentek meg az ünnepen, vagy képviselőjüket küldötték el. Holló Lajos, Krasznay Ferenc, Szécskay György zászlószögének beverése után Rákosi Jenő Füssze Tódor országos képviselő szögét verte be ezzel a jelmondattal: A testvér a testvérnek. Végül következett Rády János zászlószöge, Balás Árpád, a Nemzeti Szövetség igazgatója állott azután a fölolvasó asztal mellé, hogy záróbeszédet mondjon. Sorra, név szerint megemlítette mindazokat, akiknek részük volt az ünnep nagy sikerében, s végül lelkes szavakkal fölszólította Zseni Józsefet, hogy a zászlót juttassa el az amerikai magyarokhoz. Én tudom legjobban, úgymond, hogy mily nagy érdeme van Zseni Józsefnek abban, hogy ez a zászló elkészült s most ily ritka, szép hazafias ünneppel fölavattuk. A nagy tetszéssel fogadott szép beszéd után 3