Budapesti Hírlap, 1902. július (22. évfolyam, 178-208. szám)

1902-07-07 / 184. szám

1902. j­uli­us 7. BUDAPESTI HÍRLAP. (184. sz.) lát, melyet e zászlóban az élőknek reményképpen, a hajóknak vigasztalásul küldünk. Tisztelt Uraim! A história valamikor parádé­zott velünk magyarokkal. Olasz föld, francia föld, német föld, Konstantinápoly és az északi tartományok látták vitézeink félelmetes arcát. Nemzeti királyaink az európai fejedelmek taná­csában vezető alakok voltak; hőseinket csodálta és ünnepelte a keresztény nyugat. Azóta kiestünk a történelem kegyéből és olyan idők szakadtak ránk, a­melyekről a mélabús költő azt énekelte: Rákos, Rákos, mivé lettél? Szép híredből de kiestél! Rákos helyébe bízvást tehetjük a nemzetet. Nemzet, nemzet, mivél lettél? Szép híredből de kiestél! Nenn fogok önöknek történeti disszertációt tar­tani. Egy szóba fogom össze közel négyszáz esztendő legrémesebb pusztítását: elvesztettük ebben a négy­száz éves küzdelemben —­nem az államunkat, hanem állami, nemzeti öntudatunkat. Elvesztettük nemzeti királyaink becsvágyát, melynek benne kellene lenni minden egyes emberben , az egész nemzetben. Nincsenek nagy terveink, nincsenek nagy szán­dékaink, nem akarunk nőni, nem akarunk terjesz­kedni, nekünk nem kicsiny Macedónia. Mi csak ve­sződünk, máról holnapra élünk, perlekedünk és a min­­dennpi apró dolgokra van minden gondunk. Ez ma a mi állami életünk. Ehhez hasonlatos az egyének élete is. Minden nemzetnek, a legkisebbnek is van egy jelszava, néha egy szó elég rá, a­mely kifejezi álmait, törekvéseit, néha ábrándjait. De hisz a remény, az ábránd, a káprázat adja meg az ifjúságnak a dicső erőt, melylyel küzdelmekbe áll és sikereket ér. Mi fé­lünk az ábrándtól, józanságot prédikálunk, békesze­­retetünkkel hivalkodunk, a kakasnak nem harmadik, hanem már első kukorékolására megtagadjuk sovén­­ságunkat; a mi másnak eszköz, nekünk cél s egy félpercent kvótán, egy gyűlölt szinü bojton, a homozión és homoszión gyászos perpatvarába merülünk s nem gondoljuk meg, hogy ez alatt nem érünk rá az országot nemzeti erőiben, szá­mában és fanatizmusában földuzzasztani, a mi, ha elértük, minden kelletlen kérdést, a mi most fontos­nak látszik s minden politikai tevékenységünket el­nyeli. — egy csapással megoldottunk. Nem kell ide csak harminc millió magyar és ezen a helyen, ezen a földön első szerepet játszunk Európa históriájában és mienk Európa Kelete! Ennek kellene minden magyar ember — poli­tikus és nem politikus ember — zászlajára fölírva lenni: Harminc millió magyar! És meg volna oldva minden kérdésünk egy csa­pással. Mert ezt kitartással, makacs és okos munká­val játszva el lehet érni. De minden dolgunkat ebben a gondolatban kellene intéznünk. E helyett úgy kormányoztattunk, mióta nagy lel­kek államiságunkat s szabad rendelkező jogunkat visz­­szaszerezték, úgy kormányoztatunk immár harminc év óta, hogy ennek az ellenkezője történik: az állami önérzet a kormányzatból, a nemzeti, sőt magyar pol­gári önérzet az egyénekben lehanyatlik. Ugyanazok a jelenségek az egyéni, mint az ál­lami életben. Egyéni önállóság, vállakozás, merészség, függet­lenség helyett — tódulás a hivatalokba, protekcióhaj­­hászat, pénz után való szaladás kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon és házasságban, a mellett ősökkel és címekkel való hivalkodás; nekünk itt mindegy, be­széli-e és hogyan valaki a mi egyetlen és páratlan nyelvünket, beszélünk helyette mi magunk mindenek nyelvén; műveletlennek csúfoljuk, a­ki csak magyarul tud, ha az egyetem összes tudományai a fejében van­nak is; lányainkat, jövendő nemzedékek anyáit ide­gen neveléssel zsenge korukban rontjuk meg és meg­mételyezzük nemzeti erkölcsük tisztaságát. Nagy gon­dunk van minden cs­ekedtünkben, minden szándé­kunkban, minden alkotásunkban arra, hogy mit mond hozzá a műveit nyugat. Nem az a fődolog, hogy kell-e nekünk, jó-e nekünk, hasznos-e vagy ártalmas ne­künk, hanem hogy mit szól hozzá a műveit külföld. Ha az éhség nem kényszerítene, tán nem is ennénk, a­míg ki nem puhatoltuk, hogy mit szól hozzá a mű­velt nyugat. 1.­­ Ez az egyéni élet. Milyen az állami? Ausztriával kapocsban élünk, mert elvesztettük önállóságra való erőnket. De ez nem elég protekció, azonkívül is van szövetségesünk, a­mely nem akarja megenni a kenyerünket, hogy értéke legyen a ma­gáénak, sőt még azontúl is van szövetségesünk, az meg megitatja velünk a szövetség kedvéért a borát, hogy értékét veszítse a magunké. Nem politika ez itt ez ünnepi alkalmon, tisz­telt ünnepi közönség, csak egy helyzet őszinte rajza. Mert az oroszlánnal való szerződés hasznát mindig az oroszlán viszi el. Hogy egykor, valamikor, talán az oldalán harcolhassunk ,­ viseljük a hosszú béke állandó kárát. A­ki igazi nagyhatalom, élvezi is még pedig békében a gyümölcsét. A nagyhata­lom látszatát ellenben békében és háborúban keser­vesen meg kell fizetni. Olyan ez, mint a kölcsönvett pénz: nagy kamat jár érte, és ha nem vigyázunk, ha észre nem térünk,­­ utána úszik a birtok is. A nyugati jogállam politikusaink és tudósaink ideálja. És készítjük évtizedek óta nagy sikerrel a nyugati jogállamot. Sőt gondolom, immár meg is van. Ott van a polcon, a könyvtárunkban, a törvény­­köny­veinkben, gyönyörűen lemásolt törvények töme­gében. Fájdalom, tisztelt közönség, ott is marad. Törvényeink egy részét nem kell, egy részét nem lehet, egy részét nem szabad végrehajtani. Mert azok nem a népért, nem a nemzetért készültek, ha­nem a­­ jogállamért. De keressék önök a jogálla­mot künn, az életben, ott csak karrikatúráit és mártírjait fogják megtalálni. A törvény nálunk rit­kán oltalom, többször veszedelem. Mert nem nekünk készül, hanem a jogállamnak. Mi a jogállam itt? Állapot, melyben nem az embernek, hanem csak az államnak van joga. Fájdalom, az államnak is csak az emberekkel (a polgáraival) szemben, mert a­hol egy más állam áll vele szemben, ott a mi államunk is igen hamar lemond a jogáról. Mert béke, csak béke kell nekünk, csak azt halljuk dicsérni, csak azt magasztalják mindenek: politikusok, vezércikkek és trónbeszédek egyaránt. Én pedig azt mondom, hogy a békét csak erő­vel, hatalommal, tevékenységgel, önérzettel, haddal és hadikedvel lehet fönntartani, soha se lemondás­sal, sohase meghunyászkodással, sohase imádsággal és áldozatokkal. Mert mindebből soha sem tudunk eleget adni az éhes ellenfélnek, vagy a még éhe­­sebb szövetségesnek, ha egyszer megkezdettük a nagy­lelkű önfeláldozást. És ne csodálkozzanak azon, hogy épp ilyen állapotunkban szakad ránk, most rohan meg bennünket az a veszedelem, a­melyből a mai ünnep is kerekedett: a kivándorlás. Mondhatjuk, hogy lelketlen ügynökök műve; mondhatjuk, hogy kapzsi hajós és egyéb vállalatok munkája, mondhatjuk, hogy járvány, mint a pestis, himlő meg a kolera. De ezek a rémes járványok: a pestis, a himlő s a korela olyan félelmesek-e ma, mint voltak a régi időben, a­mikor védtelen és tehetetlen állt velük szem­ben az emberiség? A tudomány fölfegyverzett bennünket ma elle­nük, mérgüket elvette, erejüket megtörte, félelmessé­­gük megszűnt. A kivándorlás járványával szemben azonban ma épp oly készületlenek, épp oly fegyvertelenek, épp oly tehetetlenek vagyunk, mint voltak eleink az 1836-iki kolerával szemben. Ha a kormányzat a nemzetről gon­doskodik, a törvény nem réme, hanem oltalma a sze­gény embernek; ha az állam nemcsak áldozatot kö­vetel tőlük, hanem életük feltételeiről gondoskodik: ha az emberekben nem a nexus, protekció, hivatali részrehajlás és politikai pártosság szelleme él, hanem az önállóság, életkedv, vállalkozás és munkakedv, akkor ügynök és hajóstársaság kevés sikerrel próbál szerencsét nálunk. Így pedig, a­hogy vagyunk, látnunk kell, hogy abból az országból, a­hol a nagy és halhatatlan sovi­niszta szerint az apagyilkosnak is meg kellene bocsá­tanunk, D­errivel vándorol ki a drága emberanyag. Mi nem az apagyilkosnak kegyelmezünk meg, hanem kezére játszunk a heródesi gyermeköldöklésnek ezzel­. De bocsánat a keserű hangért, mely csak kevéssé illik ez ünnep keretébe. De százezres, immár milliót meghaladt száma a véreinknek tolong lelki szemeim előtt, a­kiket elvesztettünk. Sokakról hír jő, hogy bol­dogulnak, sokan keresményüket küldik haza itthon maradottaiknak; ezerekről szó sem esik, mert a nyo­morúság nem ad hírt magáról, csak a ki boldogul. Igaz, mintha fordulat készülne, mozdulni lát­szik már az ország, mert híját érzi az eltávozottak­nak, s az álmodók, a­kik 30 millió magyar jelszavát viselik zászlójukon, égre kiabálnak. Én ez ország min­den zugát meg szeretném tölteni rémes kiáltozásuk­kal, midőn ünneplem itten az Országos Nemzeti Szö­vetséget, a rajongó, fanatikus, a soviniszta hazafiak e kis csapatját, a­mely, mint hajdan a véres kardot királyaink, most meghordoztatja az országban az amerikai testvérek véres zászlaját. A zászló, a­melyet az Amerikába szakadt magya­roknak küld, egy lélekemelő segélykiáltás a társada­lomhoz, a hatalmasokhoz, a hazátlan árvákhoz ott túl s a gyermekei nélkül itthon elmaradt özvegy édesanyá­hoz, a nemzethez. Bontsák ki ezt a zászlót és kérem, vessenek rá egy búcsúpillantást. Meg fogja rázni az amerikai szél e fenséges színeket és e fenséges színek meg fogják rázni a szí­veket Amerikában. Nézzék meg Hungária alakját: sziklán ül, a magyar tengerbe sírja könyyeit. Kéveteg szeme a tá­volba tekint és karját kitárja az anya hívólag elsza­kadt gyermekeiért. A remény gondolta, a szeretet szőtte, a hit küldi ezt a zászlót. Istennek hála, keletkezőben van általában az az érzés, mely bennünket lelkesít. Üzenetet, biztatást visz ez a zászló a távollevőknek. Immár gondolunk rátok, kicsinyek és nagyok, egyesek és sokaság, hatalmas és gyönge. Nem bírjuk elszakadástok fájdalmát viselni. Záloga e zászló együvé tartozásunknak, jele annak, hogy visszavárunk ben­neteket, biztosítéka annak, hogy vissza­vágyódj­atok és visszajöjjetek. Szeget verünk a rudjába s odaszegez­­zü­k szivünket, elménket, érzésünket, gondolatunkat, s kitűzzük az élőknek, ráborítjuk a haldoklókra és a meg nem bontható kapcsot kötünk vándor testvéreink és az állandó anyaföld, Magyarország szive között. Isten minket úgy segéljen, titeket, távollevőket, meg hozzon haza a harminc milliók hitében. Amen. A beszédet többször szakította meg a közönség tüntető éljenzése, a­mely a beszéd befejezése után újból tomboló erővel tört ki. Percekig eltartott, míg az éljenzés és a taps lecsillapult. Erre a Ganz-gyári daloskor elénekelte lelkes kedvvel a Rákóczi-indulót. Azután következett a zászló­szögek beverése. A legelső szöget Vaszary Kolos bíboros herceg­prímás nevében Mailáth József gróf verte be, azután Apponyi Albert gróf szögét a következő felmondás­sal: Nemzeti önállóság és nemzeti egység — ez hazánk történelmének kettős vezéreszméje. Zseni József a zászlóanyák, Szápáry Gézáné grófné, Ka­­rátsonyi Jenőné grófné, Mailáth Józsefné grófné és Zichy Aladárné grófné szögét verte be a zászlóanyák kívánsága szerint a következő jelmondat­tal : Magyar nőnek születni nagy és szép gondolat —• magyar nőnek születtél, áldd érte sorsodat. Azután Samassa József egri érsek és a Temesvári Nemzeti Szövetség szögei következtek. Rákosi Jenő azután a következő szavakkal verte be Kossuth Ferenc szögét: „Hogy a nagy nevek között a legnagyobbak se hiá­nyozzanak, van szerencsém Kossuth Ferenc megbízá­sából Kossuth Ferenc szögét beverni ezzel a jelszóval: A magyar maradjon magyar mindenütt“. Saját szö­gét Rákosi Jenő e jelszóval verte be: Harminc millió magyar. Azután következett Rudnyánszky Jó­zsef báró szöge. Beniczky Lajos e szavakkal verte be Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye nevében szögét: Érkezzél meg szerencsésen, hordozd a hazaszeretetei magasztos eszméit és őrizd meg. Budapest székesfő­város nevében Rényi József vert be egy szöget e jel­mondattal: A fajszeretet ébrenmaradásáért. Azután következtek Csuszka György érsek, Brankovics szerb pátriárka, Ferenc József unitárius püspök és Várossy Gyula székesfejérvári püspök szögei. Közbe Bujanovics Sándor fölolvasta a grázi magyar egyesületnek éppen akkor érkezett lelkes üd­vözlő táviratát, a­melyet a közönség szintén megél­­jenzett. Sorra következtek azután Artim Mihály or­szágos képviselő, a nyíregyházai Nemzeti Szövetség, Mailáth József gróf, Bujanovics Sándor, Balás Ár­pád, Zelenka Pál ág. ev. püspök, Molnár Jenő, Kovács Pál, Papp Zoltán, Bartha Miklós, Nessi Pál képvi­selők, Lederer Sándor lovag, ifj. Vastagh György, Tabódy József, Zsilinszky Mihály államtitkár, Berch­­told Miklós gróf, Takács Menyhért jászói prépost, id. Cséry Lajos zászlószögei. A megyeház emeletén a közönség köréből ekkor fölhangzott egyszer-kétszer a kiáltás: — Lássuk a kormány szögeit, hol maradnak a kormány szögei ? Rákosi Jenő e közbeszólásokra rögtön felelt: — Arra a közbeszólásra, hogy a kormány szögét lássuk, a­mely ismételten fölhangzott, a következőket kell megjegyeznem. A kormánynak ehhez az akcióhoz semmi köze sincsen. Mi a nemzetet, a polgárságot, a magyar közönséget hittük ide már kezdetben. (Úgy van!) Éljenzés.), azt szólítottuk cselekvésre. A kor­mány is kezébe vette a dolgot és megtette kötelességét azon a téren, a­hol a kormánynak kell cselekednie. (Zajos helyeslés.) Itt a nemzet van, itt a közönség dolga folyik. (Éljenzés, taps.) Azután Szécskay György szavalta el lelkes han­gon erre az alkalomra írt szép, hazafias költeményét. Azután tovább folyt a zászlószögek beverése. Első­sorban azoknak zászlószögét verték be, a­kik vagy személyesen jelentek meg az ünnepen, vagy képviselő­jüket küldötték el. Holló Lajos, Krasznay Ferenc, Szécskay György zászlószögének beverése után Rákosi Jenő Füssze Tódor országos képviselő szögét verte be ezzel a jelmondattal: A testvér a testvérnek. Végül következett Rády János zászlószöge, Balás Árpád, a Nemzeti Szövetség igazgatója állott azután a fölolvasó asztal mellé, hogy záró­beszédet mondjon. Sorra, név szerint megemlítette mindazokat, a­kiknek részük volt az ünnep nagy sikerében, s végül lelkes szavakkal fölszólította Zseni Józsefet, hogy a zászlót juttassa el az amerikai magyarokhoz. Én tudom legjobban, úgymond, hogy mily nagy érdeme van Zseni Józsefnek abban, hogy ez a zászló elkészült s most ily ritka, szép hazafias ünneppel fölavattuk. A nagy tetszéssel fogadott szép beszéd után 3

Next