Budapesti Hírlap, 1903. január (23. évfolyam, 1-31. szám)

1903-01-20 / 20. szám

Budapest, 1903. Kedd, január 20. XXIII. évfolyam 20. szám. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is.­­ Előfizetési Árak: Egész évre 23 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám­ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 64—63, kiadók. 65—95, igazg. 55—­53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Klöt­­etés- és hirdetés-föltétel: l'Irynne du József-körut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések Ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 VL Hirdetések nonparellje számítással, díjszabás szerint. A dualizmus nemzeti tartalma. Irta: Beksics Gusztáv. Budapest, jan. 19. A közjog, az alkotmány a keret. A nemzet és­ a nemzeti politika a tartalom. Keret és tartalom nem lehetnek éles és tartós, ellentétben. A nemzeti aspirá­ciók feszítőereje, ha elég erő van ben­­nök, széttörnék az alkotmány keretét, vagy pedig a nemzeti aspirációkat szerel­nék le a megváltozhat­at­lan viszonyok. A dualizmus és a magyar nemzet közt nem áll fönn ez az ellentét. Nem áll fönn a közjog szempontjából,a­melyről szólok, s melyről legújabb munkám be­szél. Sőt e munkának a célja éppen az, hogy bebizonyítsa, miképp Deák Ferenc és a dualizmus által meg nem csonkított alkotmányunk teljesen elég széles kere­tet ad nemzeti törekvéseink számára. Ismétlem: közjogról s nem politiká­ról beszélek. Ekképp tárgyalásom kere­tén kívül esnek a politikai és pártsurló­­dások. Sőt mindazok a küzdelmek, ame­lyek az aktuális politikával kapcsolat­ban a közjogot érintik. Alkotmányunkat és a nemzeti aspirációkat ,a „pártharcok és pártkeretek fölött vizsgálom, s így a küzdőtér porának és füstjének kizárásá­val világítom meg azt a kérdést, váljon közjogunk gátja-e nemzeti kibontako­zásunknak és nemzeti törekvésünknek. A nemzetnek tisztában kell lennie az iránt, hogy­­ alkotmánya nem áll ellen­tétben vágyaival. Ez az alkotmány min­dig egy és ugyanaz volt Mohács előtt és Mohács óta. Államiságunk és önrendel­kezési jogunk­­csorbákat szenvedhetett a gyakorlatban, de a közjog szempontjá­ból ez államiság és önrendelkezési jog, bizonyos lekötések mellett mindig teljes és csorbítatlan volt. Deák al­kotása a nemzet, és a király meg­egyezése által igen fontos jogokat kötött­­ le. A pragmatika szankcióban gyökeredző kölcsönös védelem célszerű gyakorlása miatt létesítette a közös intéz­ményeket. Ez a lekötés azonban, mely csakis­ a korona és nemzet akarata foly­tán jött létre s ugyanazon egyértelmű akarat következtében újra föl is bont­ható, nem csorbította államiságunk terje­delmét s nemzeti szuverenitásunk lénye­gét. Nem­­csorbította­ azért,­ mert nem­­idegen állam vagy hatalom, hanem a ma­gyar korona irányában történt a jogok korlátozása, s ekképp a korona és nem­zet egysége miatt szuverenitási csorbu­lás nem történhetett. A növekvő nemzeti erők,s a korona és a nemzet összhangzó akarata szaba­don­ találják maguk előtt a tért. A cél­szerűségi okok változtávval változhatnak k­­ a joglekötések és intézmények. Ha­bár­" mely okná­l fogva arról győződik meg a nemzet és a korona, hogy a pragmatika szankcióban elvállalt kölcsönös védelmi kötelezettség külön szervek által jobban gyakorolható, akkor a közös intézmé­nyek helyet adnak külön intézmények­­­­nek és az átalakulásnak nincs más felté­tele, mint a korona és nemzet megegye­zése. A dualizmust, Deák alkotását azon­ban a legkomolyabb célszerűségi okok hozták létre. Tartósan ható okok, a­me­lyeknek legklasszikusabb előadói és meg­világítói voltak Deák és Andrássy. E célszerűségi okok­­ azonban nem szegik szárnyát nemzeti törekvésünknek, s nem­­hozzák létre az ellentétet­ az al­kotmány kerete és tartalma között. Nemzeti vágyaink-­ megvalósulhatnak a dualizmus s a közös intézmények- kere­tében is. És nem valamely jogfejlesztési mű­velet, hanem egyszerűen a dualizmus­ban rejlő állami és nemzeti jogok érvé­ny­esí­tése által. Alkotmányunk az­ államiság és nem­zeti­­szuverenitás, szempontjából, a jog­lekötések mellett is annyira teljes, hogy lényege éppen nem változnék a nemzeti aspirációk bármily méretű­ megvalósu­lása által sem. A közös intézmények átalakítása csak a­­joglekötéseket szün­tetné meg, de nem hozná létre magát a nemzeti jogot, mert az létező jog,­­csak formája a lekötöttség a dualizmus ke­retében. Az elmélet köréből átlépek most a gyakorlat, habár nem a politika terére. Szinte le lehet mérni annak a két­­evolú­ciónak tartalmi súlyát, mely két evolúció által bontakozhatik ki nemzetünk és ál­lamunk. Az egyik evolúció szerint, mely megszüntetné a joglekötéseket, létesülne Juliska, meg a gazdája. Irta: Malonyay Dezső. Juliska konfortábu­s lő volt,­­ a gazdája meg, Bugyi János, konfortáblis kocsis. Itt álltak éj­szakánkban a Népszínház mel­­lett, az Orient sarkán. Vagy hat esztendeig hordtak haza engem, éjfél után, jó ismeretség­ben voltunk mind a hárman. Bugyi Jánossal soha semmi bajom­ nem volt, de Juliskára bosszankodtam néha. Meg­esett, hogy­­java ügetés közben egyszer csak megállt, négy lábát szétterpeszttetd­e, mint a kecskelábu asztal a csárdában, fejét lehorgasz­­totta és­­ nem, nem mozdult a szentnek se tovább, egy tapodtat sem. Ilyenkor Bugyi János se akart tágítani eleinte. — Hát, nem­ csapna beléd az istennyila, te!?... Mer’ itt váglak agyon mindjár, te!... No!... Juliska! gyű!... Nem az, se szép szóra, se káromkodásra, se ostorbiztatásra, Juliska nem moccant. A­ vége mégis az lett, hogy Bugyi János cihelődött le a­­bakról. — Mer’ ilyen ám ez a dög, könyörgöm! — fakadt ki a derék ember nagyon elkeseredve. — Éppen ilyen volt a feleségem is, szegény ... No bolond, no! Éa miután jól megráncigálta Juliska zab­láját, miután rúgott is rajta egyet, megelró­­gatta, a­mire Juliska nyomban megindult és haladt engedelmesen, a­m­íg a gazdája vezette. Az ember, azt gondolta,, hogy­ no most már rendben leszünk, haladhatunk, tovább. Igen ám, de mihelyt . Bugyi János föl­telepedett a bakra és Juliska dolga az lett volna, hogy húzza a kocsit s a kocsin Bugyi Jánost és engem. J­uliska ismét megállt és nem moccant. Én ilyenkor leszálltam,­­ rendesen a Cso­­rnori-úton, a­hol már vége a városi utcaköve­zetnek, mintha szabad földön járna a ló és egy kicsit érzik a szabad természet lélegzetvételei is, ott bolondult igy meg, kivált tavaszkor, Ju­liska,­­— gyalog baktattam haza. Messziről.1 .« Stefánia-ut sarkáról is hallottam még. " Bugyi János hogy könyörög Juliskának, közbe szidja is, káromkodik is, üti is . . . Másnap éjszaka pedig cipelt bennünket hiba nélkül s Bugyi János nem győzte dicsérni érte. — Csak az, nagyságos uram, hogy egy kicsit nehéz a természete neki. Máskülönben semmi hiba benne... Innen-onnan tizenhat esz­tendeje, hogy ez a kenyeremet keresi! Bizony, tizenhat esztendeje, hogy igy együtt, éjszaká­zunk itt Pesten. Tizenhat!... A mióta elbuj­dostunk... Ugye, Juliska?... Hej, ha­­a fele­ségem is ilyen lett volna, mint te!! —• Bugyi János! — szólottam én az igaz­ság érdekében. •— maga aszond­ta tegnap, hogy a felesége is ilyen volt. — No mer’ tegnap nagyon mérgelődtem Juliskára, szegényre. Hej, nagyságos uram, a mi igaz, a’ mégis, csak igaz: ha az asszony is ilyen "lett volna, nem bertákolnék én most ott a virslis mellett, az utcasarkon!... De olyan­­ nyelve volt annak, könyörgöm, hogy no! Meg m­ás is! Ha az egyszer valamit a fejébe vett, ri­mánkodhattam én neki k­ettig, ha a borit lenyúz­tam volna, nem az, akkor se ! Ha én olyankor aszondtam, hogy fehér, ő csak azért is,­fekete!... Nyaranta, a­mikor így beszélgettünk a holdvilágos Csömöri-utón végig, Juliska lépés­ben ballagott, húzott bennünket és szemlátomást meg volt elégedve a sorsával ő is. — Hátha fekete volt az mégis, a miről kigyelmed azt állította, hogy fehér ?­­— Hím! — bólintott Bugyi János, — nem­ úgy van ám az mi nálunk,­ könyörgöm, mint az uraknál. Persze, hogy fekete volt! Ippeg az, hogy neki volt igaza! De mi lenne aztán, ha mindegyre az asszonynak lenne igaza?! Te­szem, ha ez a jószág, ez a Juliska­, aszondaná egyszer, hogy ő nem­ megy, aztán nem is menne, ki húzná akkor a kocsit ? Hán venném én a kenye­ret aztán?,... Én csak nem húzhatom a ko­csit! Már csak mégis a bakon az ember helye. Nemi igaz ?! Bugyi János elgondolkozott. Én is. Ő szólalt meg : — Próbáltam én eleget, vele... Utóbb még sóhajtott is­ egyet: — Hogy a fene ott t­enné meg ezt az egész életet. . Egy éjszaka, akkor is szép holdvilág volt s Juliska engedelmesen döcögött velünk. Bugyi Jánosból megeredt a szó. — Nem mondom, valami ■ igaza lehetett neki azért mégis. Az asszonynak. Mer’ ez a jó­szág is tudja, mér áll meg,, a­­mikor úgy meg­áll a cudar. Csak az, hogy nem ,mondja, már pedig szókul érti egymást az ember, . Dóga neki is volt, az asszonynak otthon, annyi szent. Mai számunk 24 oldal.

Next