Budapesti Hírlap, 1903. január (23. évfolyam, 1-31. szám)

1903-01-04 / 4. szám

Budapest, 1903. XXIII. évfolyam 4. szám. Vasárnap, január 4. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fii. Egyes szám ára helyben 8 fii, vidéken 10 fii. Telefon: szerk. 84—63, kiadók. 55—88, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyane ház József-körút 5. sz. a oldalán. Apróhirdetések ára: Egy szó 4 fll, vastagabb betűvel 8 fb Hirdetések nonpareelle számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. A Kelet a keleti népeké. Budapest, jan. 3. Két évszázad öröksége gyanánt áll előttünk a keleti kérdés problémája. A rejtelmes Szfinx, mely fenyegető arccal tekint Európa békéjére. Ki fogja megoldani a százados talányt? Hatalmi erőszak vagy népjog? És meg lesz-e oldva akkor, ha a történelem beiktatja a megmásíthatatlan tények lajstromába, Lengyelország földarabolása mellé, az európai török uralom megszűntét is ? Ha látjuk a Balkán szabaddá lett népeinek gyűlölködő versengését, ha mérlegelés tárgyává teszszük azokat az érdekeket, melyek az európai egyensúly fönntartásához a keleti kérdéssel kapcsolatosan fűződnek, akkor habozás nélkül kimondhatjuk véleményünket, hogy az ozmán hatalomnak Európából való kiszorítása nem megoldás lesz, hanem Pandora szelencéjének kinyitása, melyből végzetes veszedelem árad a nyugati népekre és a magyar nemzetre is. A múlt század álmodozói azt hitték, ha a keresztény Európa odakiáltja a rabszolgasághoz szokott balkáni népeknek: „Kelj föl!“ — ez elegendő ahhoz, hogy új Lázárként föltámadjanak és láncaikat levetvén, máról holnapra megérjenek nemcsak a nemzeti önállóságra, de a politikai szabadságra is. Megfeledkeztek arról, hogy azokat az uralkodókat, kik segítő kezet nyújtottak az elnyomottak fölszabadításához, nem a krisztusi szeretet, hanem önző számítás mozgatta. A vallás, a humanizmus és a népjogok csak ürügy voltak a hatalmi törekvések palástolására, önállóságot csikartak ki Törökországtól egyes népek számára, hogy a meggyöngített ozmán birodalom testéből egy-egy részt levághassanak maguknak. Oroszország, Anglia és Ausztria diplomáciája több mint száz év óta sakkozik azon az óriási táblán, melynek földrajzi neve: Balkán-félsziget. Az ott lakó népek csak játékbábok, ma egyik, holnap másik játékosnak a kezében, a nyugati nemzetek milliói pedig tudatlan vagy közönyös kibicek. Idle azt sem veszik észre, hogy a farizeusok a sírjából fölkelt Lázár megölésére szövetkeznek. Az európai fölvilágosodottabb közvélemény előtt azonban derengeni kezd, hogy a balkáni népeknek többé nem a török az ellensége, hanem az orosz. Attól a naptól kezdve, amikor Szkobelev kozákjai a szan szefanói magaslatokról letekintettek a Boszpoms öblére, az izlám hatalma letűnt a Balkánon. A kereszténység fölkelő napjául Oroszországot üdvözölték a Balkán népei, de a káprázat hamar eloszlott, s ma már csaknem valamennyien tudatában vannak, hogy észak felől újabb veszedelem vár rájuk. Miként a görögök már a XVIII-ik században rájöttek, úgy a délszlávok napjainkban kezdik megérteni, hogy a szabadság szó, melylyel a cár közibök jött, az orosz szótárban nem jelent mást, mint azt a szerencsét, hogy a török uralom alól orosz uralom alá jussanak. Van-e a Balkánon csak egyetlen nép is, mely meg volna elégedve helyzetével és biztosítottnak látná jövőjét? A szerb törzs, mely Szerbiát s Montenegrót lakja, csak külsőleg nyugodt. Az utolsó nagy háború juttatott ugyan számukra területi nagyobbodást, de a jövő reménységeit elrabolta tőlük. Közidéjük, kik arról álmodoztak, hogy Bosznia és Hercegovina határainál valamikor egyesülni fognak, a magyar-osztrák monarkia foglalt állást, s mint elmozdíthatatlan ék két részre osztotta az etnográfiailag egységes szláv területet. A szerbség oldalán pedig fölemelkedett Bulgária, mint hűséges vazallusa a cárnak, kinek közvetett szuzerenitása is sokkal rosszabb, mint a szultáné. A királyt kérő békák halhatatlan meséje ismét valóra vált. Szerbia lerázta a török fensőbbséget, mely csak névleges volt, s most védekeznie kell az orosz befolyás ellen. Azt hitte, visszaállíthatja Dusán birodalmát, egyesítvén benne az összes délszlávokat, e helyett körülfogta és megfojtással fenyegeti egyik oldalról Ausztria, másik oldalról Oroszország. Melyikhez húzzon inkább? Melyik kevésbbé veszedelmes rá nézve? Sokan azt hiszik, érzelmi kapocs van az északi és a déli szlávok között. Ez a nézet téves. Már az öreg Homér megmondta, hogy a fazekas néni szereti a fazekast. A délszláv se szereti az északit. Függetlenségét föl nem áldozza neki. . A montenegrói Petrovics-dinasztia egyik őse épp oly nyíltan megírta Moszkvába, mint amily bátran kijelenté Obrenovics Milos a belgrádi orosz konzulnak: „Pártfogásokat hálával fogadjuk, de alattvalóitok soha sem leszünk.“ Györgye francia támogatást kért orosz helyett, de Napóleon hadsereg helyett csak egy diszkardot küldött neki. A bolgár nép a szabadság felséges borából még alig ivott. Italába rögtön belevegyítették a muszka pálinkát, s még félig mámorosan botorkál, nem tudván helyzetének és jövendőbeli szerepének józan megítélésére emelkedni. A többi délszláv, aki még török uralom alatt él, a civilizáció legalsó fokán állva, mindent elhisz, amit a rajongók vagy a megfizetett ügynökök a fülébe súgnak s képtelen számot vetni a bekövetkezendő változások jó és rossz következményeivel. A török el van fásulva. Amikor egy negyedszázad előtt kibontották a próféta zöld zászlaját, fölriadt és megmutatta a világnak, hogy képes ellentállani az északi szláv hatalomnak. Azóta visszasülyedt a fatalisztikus álmodozásba, s ma már gyűlölni sem képes igaz szenvedélylyel. Tudja, hogy meg kell halnia, s nincs más vágya, mint az, hogy az elmúlás mentői később érje, így viselkedhettek az antik Róma gladiátorai, de senki azok közül nem készült a halálra ily nyugodtan, elszántan, egyetlen panaszszó nélkül. Az ozmán birodalomnak azonban nem csupán az alvó nép a végzete, hanem a basák, a kormányzók, a főtisztviselők serege. Ami rossz és nyomorult dolog van a világon, bennük öszszepontosul. Ujjainkon fölszámlálhatjuk a kivételeket. A többi megtestesülése a gyáva szolgáknak, a szemérmetlen tolvajoknak és cinikus prostituáltaknak. Mindent áruba bocsátanak, először a becsületet, az igazságot, a nép munkáját s aztán a hazát. Alkudoznak rajta, mint egy hedzsászi paripán. Kivel? A plevnai győzővel, a muszka cárral! A Nyugat előtt ez érthetetlen. Pedig, bár fölháborító és visszataszító, mégis megérthető. Az a cinikus előkelő török így okoskodik: „Mi háborút folytattunk a cár ellen; ha győztünk, elvettünk volna tőle valamit, legyőzetvén, nekünk kellett rekompenzációt adni. Ez igazságos. De mi nem háborúskodtunk sem Ausztriával, sem Angliával, s mégis oda kellett adnunk az egyiknek Boszniát és Hercegovinát, a másiknak Ciprust. Ez nem igazságos! Protektorra van szükségünk minden áron. Elődeinket a Nyugat megcsalta avagy cserébenhagyta, mi az oroszokat választjuk.“ És ma úgy áll a helyzet, hogy az orosz, ki fegyverrel nem tudott bejutni Konstantin városába, talán be fog sétálni mint jó barát. Ha pedig egyszer bent van, többé nem távozik onnét! Álljunk meg egy pillanatra Oroszország sikerei előtt. Az a töméntelen vér, melyet Franciaország, Anglia, Törökország és Piemont ontottak, nem tartóztatta föl előrehaladásában. Hiába való volt a krími hadjárat, melynél a Nyugat az ozmánsággal együtt támadt az északi szlávokra. A Fekete-tenger, kénnet hadihajóik ki voltak tiltva, most egészen az övék. A Duna-torkolat nyitva áll előttük. Konstantinápoly felé biztos utat szereztek Bulgária megteremtésével. A Balkán népei intésüket lesik, Törökország meghunyászkodva lábaiknál hever. Hová lett a hajdani európai egyensúly? Nagy Péter cár végrendelete végre van hajtva, Nagy Katalin álma a meg- Mai számunk 32 oldal.