Budapesti Hírlap, 1904. augusztus (24. évfolyam, 212-240. szám)
1904-08-12 / 223. szám
Tudnak-e az itteni népek arról, hogy Magyarország létezik és Bosznia-Hercegovina magyar-osztrák és nem csupán osztrák fenhatóság alatt van? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre kitartó munka után megkaphatjuk a feleletet, birtokunkba juthatnak az erre vonatkozó adatok. Boszniában sokkal kisebb számmal vannak magyarok, mint amennyiről odahaza fogalmuk is lehetne a viszonyokkal nem ismerős köröknek. Szerajetóban összesen 90 magyar ember él, azok közül közel 60 tisztviselő, a többi pedig kereskedő és iparos. (A Boszniában élő magyar katonákról ebben a cikkben nem szólunk.) Magyarok laknak még Mosztárban, Banjalukán, Plevljében, Dolnja-Tuzlán és Brckában. Ezeknek a száma azonban roppant elenyésző, s az öt helységben alig van húsz magyar ember, akiknek túlnyomó része tisztviselő, másik része pedig kereskedő. Tehát a boszniai magyarságnak főfészke Szerajevóban van. Azonban itt alig tudnak felőlük és ők maguk sem igyekeznek kimutatni magyarságukat. Nincs bennük összetartás, amely egygyé tömörítené az idegenben élő honfitársakat. Teljesen beolvadnak az idegen népekbe, felveszik azoknak szokásait, szórakozásaik azonosak a benszülöttekével és egyáltalán nincs bennük hajlandóság, hogy magyar voltukat kitüntessék. Azok a kereskedők, akik 15—20 év előtt vándoroltak ide, már csak törve beszélnek magyarul, ha nagy ritkán akad olyan, aki hazájuk nyelvén szólítja meg őket. .Gyermekeiket horvát iskolába járatják és azoknak a nyelve is kitörne, ha magyarul kellene beszélniök. A családban nem ápolják a magyaros hagyományokat, szokásaiktól teljesen megváltak, egyszóval levetkőzték magyaros jellegüket. Míg a módosabb szerajevói familia beküldi fiát az újvidéki szerb gimnáziumba, addig az itteni magyarság beadja gyermekét a horvát iskolába és nem törődik vele, ha tökéletesen elfelejti is anyanyelvét. A tisztviselők, különösen a kormányzóság hivatalnokai jól beszélnek magyarul. A kormányzóság egyik osztálytanácsosa is magyar, a neve Rainer Miklós dr. Van még több nagyrangú magyar tisztviselője a kormányzóságnak. Amint ezeket hallja az ember, szinte önkéntelenül azt kérdezi: Hogy lehet ennyi magyar hivatalnoknak ki nem domborítani a magyarságát? A kormányzóságnak egyik előkelő főtisztviselője erre ezt a feleletet adta: — Nincs meg az összetartás. Az a baja a magyar embernek, hogy mihelyt idegen népek közé jut, azonnal elveszti önállóságát és siet eltanulni a bennszülöttek szokásait. Erre azt mondhatják sokan, hogy a körülmények kényszerítik rá a bevándorló magyart, hogy megtagadja eredetét és idegenné váljék. Ezt megcáfolja éppen egy szerajevói dolog. A spanyol zsidók sok évszázad előtt telepedtek meg Boszniában. Amikor ide jöttek, nagyon kevés volt a számuk, s ma már közel ötezeren vannak. Miért? Mert nem engedték magukat és hagyományaikat eltiporni, hanem szívósan kitartottak és főként dolgoztak. Ma már a szerajevói kereskedelem jórészt a spanyol zsidók kezében van. Iskoláik s kulturális intézményeik vannak, és mondhatni, hogy Szerajevó lakosságának ma számottevő része a spanyol. Vagy nézzük a lengyeleket, cseheket, szerbeket, törököket, amelyek elfogultság nélkül szólva, mind szeretik a magyarokat. Valamennyinek iskolái vannak, egyesületeket alkotnak, ahol gyakran összejönnek. Csak a magyar nem mozdul, hanem teljesen aláveti magát az általános szokásoknak, Szerajevóban nincs magyar egyesület, de még csak egyetlen asztaltársaság sem jelzi, hogy itt magyarok is laknak, így beszélt egy magyar főtisztviselő. De talán, ha az itt élő magyarság megkérné őt, hogy álljon a megindítandó akció élére, alkalmasint nem fogadná el a megbízatást. Hogy miért? Arra sem ő, sem mások, akiket már megkínáltak ezzel, nem tudnának megfelelni. A kezdet nehéz munkájától irtózik mindenki. Az elhagyott magyar ember, aki a bosnyák főváros girbe-görbe utcáin járkál, egy helyen hazájabeli nyelven írott cégtáblát pillant meg a Mujácska partján. Ez a magyar kereskedelmi múzeum üzletvezetősége. Itt is magyar tisztviselőkkel találkozunk. Ez az intézmény valóságos missziót teljesít a magyar kereskedelemnek. Célja: bevezetni a magyar ipari és kereskedelmi árucikkeket Kelet-Európa piacaira. A magyar ügynököket és átutazó kereskedőket kalauzolják és ellátják utasításokkal, ha Szerajevótól lefelé utaznak. Ügynöksége van ennek az intézetnek a következő helyeken: Banjaluka, Mosztár, Dolnja-Tuzla és Brckán. Hogy milyen hasznos működést fejt ki, az kitűnik abból is, hogy csupán a szerajevói forgalma árucikkekben meghaladja az egy milliót. Ezen kívül magyar írást még néhány kávéházban láthatunk: a magyar lapokat. Ez a magyarság helyzete Boszniában. Ilyen könynyelműen fogja föl hivatását az a nép, amelyet pedig józansága, műveltsége, okossága és sok más jó tulajdonsága arra predesztinálna, hogy az itteni általában műveletlen népek között, az átalakulásuk mai stádiumában a vezérszerepet magának szerezze meg. 3. L. BUDAPESTI HÍRLAP (223. sz.) 1904. augusztus 12. Disszidens katolikusok Franciaországiján. Paris, aug. 9. (Saját tudósítónktól.) Lehetséges-e ez idő szerint Franciaországban a sirma? Alkalmas-e az idő egy gallikán egyház megalakulására? Még jóformán csak készülődnek a nagy históriai küzdelemre a francia állam és a Vatikán, máris bizonyos, hogy a francia radikalizmus nem számíthat a francia hívek olyan fajtájú támogatására, melyet egy Róma-ellenes, szabad, nemzeti egyház kialakulása nyújtana. Minden korszak alkalmasabb lett volna erre, mint a mostani s egy szabad, gallikán katolikus egyház lehetőségéről mindig eshetnék szó, csak éppen akkor nem, amikor Róma ellen Dombes-féle jelszavakkal indul a harc. Azok, akiknek lelkében esetleg a szabad, gallikán egyház álma él, semmiképpen sem akarják magukat az ateista radikalizmus eszközeiképen fölhasználtatni. Ma már bizonyos, hogy a legállamibb francia püspök is jobban retteg a Vatikán villámaitól, mint a radikális mennydörgéstől. A francia kormány még azoknak a támogatására sem számíthat, akik a konkordátumot már akkor debandum-nak hirdették, amikor Combesnál valamivel keményebb legény, Napóleon, az első konzul nyúlt hozzá az állam és egyház kérdésének veszedelmes csomójához. Franciaországban már van gallikán egyház. Disszidens francia katolikusok már tudvalevőleg élnek Franciaországban. Külön szervezetük van, külön templomuk, parókiájuk, papjuk van Párisban s Franciaországnak még több helyén. Ezek a disszidens francia hívek 1789-nél maradtak. Ezek nemcsak a konkordátumot nem ismerik el, melyet VII. Pius és Bonaparte Napóleon kötöttek, de azokat a dogmákat sem, amelyekkel azóta a katolikus egyház gyarapodott. Ezek nem vallják sem a pápa hallhatatlanságát, sem a szeplőtlenfogantatás tanát. A Budpesti Hírlap annak idején, nem is egy ízben, ismertette ennek az érdekes kissirmának a történetét. A konkordátum megkötése után több francia püspök tiltakozott e szerződés ellen. Később elhallgattak a tiltakozók, de például Themmes bloisi püspök egészen haláláig, 1834-ig kitartott a mellett a hite mellett, hogy a konkordátum megkötésére a pápának nem volt joga s jogosan ő a bloisi püspök. Abban az időben több volt a lehetősége egy önálló gallikán egyháznak s mégis éppen csak kuriózumképpen maradt meg mindmáig a francia disszidenseknek egy kicsi gyülekezete. Az állam soha se akarta őket tudomásul venni. Ma is úgy kezeli egyházszervezeteiket, mintha csak üzleti csoportosulások, kereskedelmi részvénytársaságok volnának. Több mint száz éven keresztül kellett volna egyforma szellemmel vezetettnek lennie a francia kormányzatnak s állandóan támogatnia e kis csemetéjét a gallikán egyház hatalmas tölgyének, hogy most arról lehessen szó, hogy maguk a francia katolikusok is Róma ellen támadjanak. Most a francia közvélemény természetesen nagyon foglalkozik a francia disszidens katolikusokkal, akiknek különben Párisban az Italia-aventn van, egy nagyon szép kis templomuk. A disszidenseknek az a véleményük, hogy őrájuk nem tartozik az a harc, amely a Vatikán és a francia kormány között kitörtek ugyan a konkordátum révén szakadtak el az anyaegyháztól, de egészen más okok és célok miatt, mint amelyek azokat vezetik, akik Róma ellen indított harcukban szívesen használnák föl a gallikán, nemzeti egyház álmának e híveit is. A párisi gallikán egyház abbéját, Volet-t többször keresték föl mostanában, mikor a szakadás kérdésében, francia szokás szerint, megszólaltatnak minden kompetens és nem kompetens véleményt, újságírók. Az abbé válasza az, hogy ők teljesen katolikus, mégpedig az ő nézetük szerint, az egyetlen igazi katolikus állásponton vannak: az 1789 előtti állapot s az önálló, gallikán katolikus egyház mellett s a konkordátum ellen ugyan, de távolról sem a Combes és seregének álláspontján. Volet abbé nagyon határozottan, jelentette ki, hogy Combes abszolúte nem számíthat még csak szimpátiájukra sem a francia disszidens katolikusoknak, akik remélik ugyan, hogy az egész francia katolikusság egyesül majdan egy nagy nemzeti egyházszervezetben s hogy ez az idő nincs is nagyon messze, de az az idő más lesz, mint a mai s a független katolikus egyházat éppen a katolikus fölbuzdulás s nem az antikatolikus irányzat fogja életre hozni. Szóval csizmáról nem lehet szó most Franciaországban. Ehhez az kellene, hogy a francia katolilikus hivek francia s legfőképen katolikus öntudatukban éreznék magukat megsértve a Vatikán által, ahogy 1789-ben történt, amely időnek Nordezia, Themines haláláig mert dacolni a szentszékkel és saját kormányával szemben. Ma Franciaországban még a sizma sem kapható csizmára. A francia disszidensek, akik különben nemzeti jelzőjük mellett a hollandi katolikus egyházzal vannak szövetségben, amelynek érseke szokta fölszentelni a gallikán papokat, s nem hajlandók Combes-ot támogatni egy gallikán mozgalomnak mesterséges fölkeltésében. A szajoli zendülés. Budapest, aug. 11. Lapunk tegnapelőtti számában hírt adtunk arról, hogy ötszáz pusztatenyői földmives kaszával fölfegyverkezve, formálisan elfoglalta a szajoli határban lévő Almássy-féle uradalmat s hogy a zendülést a Debrecenből kiküldött csendőrség és a Szolnokról kivonult katonaság fojtotta el. Tegnap a félhivatalos Magyar Távirati Iroda megcáfolta az egész zendülés hírét és azt állította, hogy az aratók és a tanyatulajdonosok közt támadt kisebbrendű összezördülés történt, s csendőrség egyáltalában nem vonult ki a határba. A félhivatalos azonban ebben az esetben, úgy látszik, rosszul volt informálva. A félhivatalos hírével szemben már tegnap jelentette debreceni tudósítónk, hogy a zendülést a csendőrség rohammal fojtotta el. Ma Szolnokról is kaptunk tudósítást, amely megerősíti, hogy a szajoli határban igen komoly zendülést rendeztek a földosztók, amelyet a csendőrség és a Szolnokról kivonult katonaság együttes beavatkozással tudott csak elnyomni. Szolnoki tudósítónk a következőket írja: A szajoli határban kitört zendülés dolgával tegnap, augusztus 10-én tartott ülésén foglalkozott a vármegye közigazgatási bizottsága. Bagosi alispán jelentette, hogy napokkal ezelőtt a szajoli földosztók nevében Borhi József és Molnár Imre aláírásával bejelentés érkezett a szolnoki királyi ügyészséghez, hogy a birtok követelői augusztus 10-én elfoglalják az Almássy Pál gróf tulajdonát tévő pusztatenyői birtokot, mert ősi jusson magukénak tartják. A földosztás tervezői azonban ezt megelőzőleg annyira fölizgatták a lakosságot, hogy augusztus 9-én reggel mintegy 300—400 szajoli földmives és napszámos megjelent a tenyői uradalom tiszti lakása előtt, s követelte, hogy Almássy Pál gróf kétségbevonhatatlanul igazolja a tenyői birtokhoz való jogait, mert ellenkező esetben a pusztát elfoglalják, s a fölosztás iránt intézkedni fognak. A szajoli csendőrőrs a lakosság e magatartásáról jelentést tett a szolnoki szakaszparancsnokságnak, a vármegye alispánjának és az ügyészségnek. E jelentés folytán Wellasevits Sándor dr. kir. főügyészhelyettes és Jancsó Géza főszolgabíró a helyszínére mentek, egyidejűleg pedig kivonult a 68. gyalogezred egy százada és huszonöt főből álló csendőrség. A hatóság képviselői megkezdvén a kihallgatást, elsősorban az ügyészségnek jelentést tevő Borhi Józsefet és Molnár Imrét hallgatta ki, a kiktől a birtokukban volt okmányokat, melyekre követelésük jogát alapították, elvették. Azután ifj. Hegedűs Józsefet hallgatták ki. Hegedűs, midőn az asztalon levő okmányokat megpillantotta, fölragadta azokat, kabátja belső zsebébe rejtette s kijelentette, hogy az írásoktól csak élete árán válik meg. Ez erőszakos fellépése miatt letartóztatták s rakoncátlankodása miatt megláncolták. A mozgalom vezetője, ki a népet felbujtotta, Kenyeres István, nem volt feltalálható. A lázadókat Jancsó Géza főszolgabíró tettük komoly következményére figyelmeztette s felhívta a szétoszlásra. Midőn a tömeg erre hajlandónak nem mutatkozott, a csendőrök lovasrohamot intéztek, a katonaság és a gyalogos csendőrök pedig szuronyt szegezve iparkodtak a tömeget szétoszlásra birni. E roham alatt több sebesülés történt. Többek között egy szajoli legény, aki villája-