Budapesti Hírlap, 1904. szeptember (24. évfolyam, 241-270. szám)

1904-09-11 / 251. szám

1904. szeptember II. BUDAPESTI HÍRLAP. (251. sz) cere subjectis et debellare superbes." A japán lovag, ja szamurai, éppen ezért a gyöngék, az elnyomottak védője, volt. Hogy ezeket a gyöngéd erényeket fölkeltsék az ifjú szivében, nagy szerepet játszik­ a nevelésben a költészet és a zene tanítása. Épp ezért a műveit japán katona a legnagyobb fáradalmak után, pihenés közben verset ír. Egy vitéz katona, Sirekova herceg, a háború alatt ezt írja: — A virágok illatát szívom, a harangok zúgását hallgatom a hűvös éjjelen, a tücsköt nem zavarom ci­ripelésében, ha fejem alá­ téved, hanem gyönyörködöm az ő­ énekében .... . A japán lovag gyöngéd lelkülete nagy súlyt vet­­az udvariasságra. De azt az udvariasságot, a­melynek nincs meg a belső tartalma, semmire sem becsülik- Az udvariasság ,náluk mégis, bizonyos, meghatározott for­maságok­ betartásában jelentkezik. Az udvariasság kö­vetelménye,, például, hogy valaki a társaságban szépen­­tudjon enni, vagy , teát, inni, Főleg a teaigás külön művészet. Ezt­­azonban úgy fogják­ föl, hogy az emberi szellem legegyszerűbb, mindennapi dolgaiban is a szép megvalósítása után törekszik. Japánban tehát­ az úgy­nevezett etikettnek kiváló szerepe ..van.­­ Ennek célja, hogy az ember, testének­ mozgásá­ban­ olyan összhang legyen,­­hogy a szellem­ hatalma ,a test,­­az érzékiség fölött kitűnjék. ■ Már, most az igazi udvarias ember­ egy hajszálnyit nem tér el az etikettől. Azt mondja, a­ japán, hogy­ az­ európai em­ber, mikor , ajándékot kap, annak anyagát nézi, ő­­pedig a szellemet, a­melylyel adják. A nyugat-európai így gondolkodik... Ez csakugyan szép, ajándék, ha szép, nem volna, igazán nem merném barátomnak­­adni; sértésnek tartanám olyan valamit adni, a­mi­­igazán nem értékes. A japán pedig így­­ gondolkodik: Ön, barátom, annyira­ kedves ember, hogy nem tud­nék önhöz méltó ajándékot venni, azért fogadja szí­vesen ebben a csekélységben inkább­ a megemléke­zést; igazán sértés volna, ha azt tartanám­, hogy bár ■a legdrágább, ajándék is méltó volna önhöz. Ha' a japántól azt 'kérdeznék­, vájjon mi fontosabb,­­ az igazság megmondása, avagy az udvariassági héke­ken tudna rá feleletet adni." Mert viszont a japán lovagot az igazság szeretete vezeti,' a­mi ellenben a ke­reskedő-osztályról éppen nem mondható. Természe­tes, hogy a 'becsületérzés a'szamurai fő jellemvonása. Mert arra születik és úgy nevelik, hogy hivatásának kötelességeit és előjogait s személyiségének értékét becsülni tudja. Eőleg arra vigyáz a japán, hogy nevetségessé ne legyen. A nevetségessé tétel a személyiség ki­sebbítése, gyalázat. Már pedig a gyalázat idővel épp úgy, mint a sebhely a fa kérgén, csak növeke­dik. A japán azt tartja, hogy az emberi élet olyan, mint egy hosszú út,­­ a­melyen keresztül vállunkon nehéz teherrel haladunk. Ne siess. Másokat te gya­­lázz. Vigyázz folyton a­ saját hibáidra; önmegtar­tóztatás hosszabbítja meg napjaidat. A türelmet a japán bölcselők gyakran hangoztatják. A japán lovagiasság kódexében első helyet fog­lal el a hűség a család, a haza, és a császár iránt. De ez a hűség különbözik a nyugati individualisztikus felfogástól. Nálunk az apa, a fiú, a férj és a feleség egyénisége természetesen különálló, s egyiknek az érdeke a másik ellen érvényesülhet. Nem úgy Japán­­országban. Ott a■ családtagoknak érdeke elválasztha­tatlan magától a családtól. Épp azért, ha a japán családi érdeke összeütközésbe kerül a császár érdeké­vel, mondjuk, az apa lázadó és azt parancsolja a fiúnak, hogy vele tartson, a fiú, ki önálló jellem, császárja ellen fordulni nem akar, atyja iránt való hűségét sem szegheti meg. Tehát inkább meghal, mintsem akár az egyik, akár a másik irányában a köte­les hűséget megszegné. Ezért mondja a fölfogásuk jel­lemzésére Thomas Mowbray: Lábad elé vetem maga­mat, az életem tiéd, de nem a becsületem . . . A szamurái nevelésére nagy gondot fordítottak. A fő cél a jellem képzésére irányult. A busidó pedagó­giája főleg a következőkből állott: Vívás, nyíllövés, lovaglás, lándzsavetés, taktika, szépírás, etika, iroda­lom és történelem. A japán lovagot főleg arra oktat­­­ták, hogy ne törekedjék a pénz szerzésére, mert a gazdagság elhomályosítja a bölcseséget. Egyik alap­tétel: A te atyád és­ anyád olyan, mint a menny és a föld; a tanítód pedig és­ a te prad, mint a nap és a hold . . . Úgy­ nevelték őket, hogy sem az öröm, sem a harag jeleit mutatni, vagy éppen könnyezni nem volt szabad. Az öröm, a szeretet csakis a család szűk körében nyilatkozhatik meg. Mi köze a világnak­­ a legszentebb érzelmekhez ? Azt mondj­ák: — Az európai férjek feleségüket megcsókolják a társaság előtt, de megverik őket — otthon; a ja­pán férjek feleségüket nyilvánosan verik, de csakis otthon csókolják meg. A japán önuralmat különösen akkor látjuk, mk­kor egy csapat elindul a háborúba. Egy amerikai a kínai­ hadjárat alatt így írja le a jelenetet: A katona­ság már a vasúti kocsikban van. A pályaudvart ellepi a tömeg. Apák, anyák, hitvesek, jegyesek állanak ott tömött sorokban. Megszólal a vasúti harang, a vonat indulni kezd, a huszonöt-harmincezer ember némán leveszi kalapját, fejét mélyen meghajtja a távozók előtt. Egy zsebkendő-lobogtatás, egy hangos szó nincs, egy könnyet nem látunk. A csöndben minden sóhaj a keblekbe szorul... Nem csoda tehát, ha a japán harcos egy jajszó nélkül hal meg a csatatéren. Busido, a japán lovagi szellem, mely évezredeken át uralta a köztudatot, ma is él még. Bármily modern műveltségű legyen is a japán, szívében ősei lovagi erényeit őrzi. A modern materializmus és a kétkedés itt ismeretlen. Busido szimbóluma a cseresznye virága, mit el­söpör a hajnali szellő. Busido rendszerét a szamuraiak lovagrendjével együtt eltörölte Japánország modern kormányformája. De mint erkölcstan örökéletű, mely a fölkelő nap országát épp úgy átjárja, mint kedves Virágok illata a levegőt. Egy forradalmár szobra. , a.Paris, szept. 10. ‘A (Saját tudósítónktól.­) Ebben az esztendőben sűrűen és nagy kedvvel fordul a francia tömegek emlékezése, a felé a csodálatos, már-már legendás, néhai alak felé, kit Desmoulins Camillenak hivnak, a ki­­egy hosszú-hosszú évszázad után most újra előviri­­­fi história legvéresebb, legborzamosabb, leg­színesebb kertjéből, a nagy forradalomból.. .Virága volt ő ennek a kertnek. Úgy is nevezték: „virág, mely a Danton keblén virul.“ Az volt csakugyan: virág. Pompás és mérges virág. Zseniális volt, áll­hatatlan, kegyetlen, gyáva, elragadó, léha, undok és kedves. A história alig mutathat még egy ilyen kü­lönös lényt. Harminckét esztendős élettel alig írta be még valaki úgy a nevét egy kor történetébe. A mai francia, radikális, vértelen forradalom sokért nem adná, ha a világ az igazi, a nagy forra­­­­dalom törvényes, szükségszerű, vérbeli sarjának te­kintené. Ezt­ hirdeti folytonosan a radikális sajtó. . Politikusok, publicisták szinte gyermekes buzgóság­­gal kutatják a két forradalom rokonságát, egymás­ból folyását, s az összekötő csatornákat, így hozták a többek között divatba a nagy forradalmárok kul­tuszát is,­ így támadt most életre Desmoulins Camille, így támadtak föl mostanában többen a véres, világ­­romboló korszak hősei közül. Mirabeau hamvait most is keresik. Nemsokára leleplezik Chenier André szob­rát- Desmoulins Camille is szobrot kap. Már az idei nemzeti ünnepnek, július 14-ének, volt egy érdekes momentuma. A francia diákok ezen a napon Desmoulins emlékének, s csak az ő emlékének áldoztak. Úgy látszik, hogy a jövőben e napon egyre és egyre többen fognak gondolni a geniális hebegő szónokra, ki a Palais Royalban egy asztal tetején egy tüzes beszéddel ráuszította a Bastillera a haragos tö­meget s önmagát egyszerre hires emberré tette. Desmoulins Camille életét ismeri mindenki, ez asztali beszédjétől fogva. Első pamfletje olyan félel­metes sikert arat, hogy Desmoulins kénytelen nagyon rálicitálni önmagára. Nem ment ez nehezen. Az ő nyughatatlan temperamentuma mindig a legszélső ha­tárokat kereste. Desmoulins hamar odáig ér, hogy mint a Lámpavas­­főügyésze halálra kíván mindenkit, a­ki neki nem tetszik, ő beszél először a köztársaság­ b­a. Ő érzi először legintenzívebben az újságíró nagy hiva­tását. Mámoros büszkeséggel írja, hogy az újságírás az új világ pair-je, a­ki sokkal nemesebb úr, mint akármelyik királyi herceg. Senki sem lehet biztosság­ban S­tellától. Neki olykor Marat is ,gyáva kutya. Vi­szont, a­mikor már a terrorizmus az ő fantáziáját is ■ lefőzte, beáll az irgalom prófétájának s kegyelmet , hirdet. Csodálatos ember volt. Mikor bebörtönzik, Ta­ 15 cinist olvassa. Halála, vérpadi halála előtt azt irja a feleségének, hogy eltévesztette az életét, mert ő poétának született s neki az emberektől távol magános szigeten kellett volna élnie azokkal, a­kiket szeretett. Valójában pedig vérbeli zsurnaliszta volt. Zse­niális ember, állhatatlan, de gyöngéd lelkű. Az a ret­tenetes kor tette azzá, mi volt. Érdekes dolog, hogy több, mint száz esztendeig nem a zseniális pamfletistát, forradalmárt és szóno­kot látták és nézték benne elsősorban az emberek, ha­nem a nagy, a gyöngéd szerelmest. Camille és Du­cilé . . . Kevés olyan szép és híres szerelmes párt is­mert a história, mint a­milyen szépségben és híresség­ben éltek s élnek ők minden érzékeny lélekben. Lu­­cile követte a vérpadon pár nap múlva Camille-t . . . Most szobrot kap a nagy pamfletista, a zseniális és gonoszul léha forradalmár, a tüzes szónok é­s nagy­ ujságiró. Három vagy négy hónapja alakult meg a­ szobor­bizottság s olyan buzgósággal dolgozott, hogy a Desmonlins-szobor nemsokára állani fog. A mozga­lomnak olyan apostolai vannak, mint Clarette, a­ Comédie-Erangaise igazgatója s, Henry Marét, a ki­­váló publicista. Már a helyet is kiszemelték az új szobor számára. A községtanácsnak kell csak dönteni, hogy a Comédie- Erangaise előtt álljon-e a szobor, vagy a Palais-Royal­­ban, a­hol Desmonlins halálra szónokolta a Bastille-t. FŐVÁROSI ÜGYEK. Kórházi mizériák. (Saját tudósítónktól.­) Budapesten aránytalanul nagy a gyermekhalandóság s alig történik valami a kicsinyek megmentésére. Most, hogy a skarlát pusztít a gyermekek között, a főváros hatósága mindent el­követ, hogy a beteg gyermeket karhatalommal is kór­­házba szállíthassa. Azt mondja a tiszti főorvos, hogyha a kormány teljesíti a főváros kérelmét s megengedi, hogy a­ beteg gyermeket szüleinek akarata ellenére is kórházba vihesse, rövidesen védekezni tud a vörheny ellen. Ilyen nagy fontosságot tulajdonít a főváros közegészségügyi hatósága is a kórházban való ápolás­­sal s szinte érthetetlen, hogy a pesti oldal közkórházai­ban egyetlenegy ágy sincsen a beteg gyermekek szá­mára. A skarlátos betegeket eddig a Szent László jár­vány­kórházba szállították, most a Gellért-kórházban rendeznek be számukra helyet. Arról a sok ezer gyer­mekről azonban, a­kit más betegség gyötör, nem gon­doskodik senki, azokban a betegségekben, a­melyek nincsenek benne a ragadós betegségek statisztikájában, gondozatlanul, elhagyatva pusztulhat a gyermek. A budai új Szent János-kórházban építettek egy pavillont a gyermekeknek is. De a budai három kerü­letből is annyi gyermek került a kórházba, hogy most építenek a régi pavillonra emeletet. A pesti oldalon­ pedig csak a magánkórházaknak van néhány ágyuk. A magánkórházak azonban tagjaiknak a gyermekeit­ is alig tudják elhelyezni, s így a nem tagok gyermekeit föl sem vehetik. A közkórházakban pedig gyermeknek nincsen helye. • • .­­ Két évvel ezelőtt az illetékes körök belátták, hogy a szegény gyermekek érdekében is kellene valamit tenni s a Rókus-kórházban ambulanciát rendeztek be. A járó betegek gyógyítása azonban csak arra volt jó, hogy leleplezze azt a nagy nyomorúságot, a­melyben a szegény­ ember gyermeke minden orvosi segítség nél­kül kínlódik. A rendelő orvos gyakran tehetetlenül áll a betege előtt. Nem tudja, mit csináljon vele. Ha el­helyezhetné a kórházban, meg is gyógyíthatná, ha hazaküldi, föltétlenül elpusztul. Megtörtént, hogy egy, szegény anya ölben vitte gyermekét a rendelő órára. Az orvos nagyfokú tüdőgyuladást konstatált. A gyer­meket a nagy láz leverte a lábáról, megállani sem tu­dott. Az anya mindjárt kijelentette, hogy ne adjanak neki receptet, mert nincsen pénze orvosságra. Kény­telen kora reggel munkába menni. Rács tiltja az ajtót s a beteg gyermek már igy feküdt étlen-szomjan napokig. A rendelő orvos egyik magánkórházban akarta elhelyezni, de nem volt hely. Ha hazaküldi, huszonnégy óra alatt föltétlenül elpusztul. A nagy betegek közé helyezte el, hogy megmenthesse. De nem egy ilyen eset van. Mindennap visznek az ambulan­ciára olyan beteget, a­kit kórházi kezeléssel meg le­hetne menteni, de mert nincsen hely, el kell pusztulnia. Nyolc-tíz gyermeknek' úgyis szorítanak állandóan' helyet a felnőtt betegek között. Csakhogy ennek az a veszedelme van, hogy a beteg gyermek sírásától a

Next