Budapesti Hírlap, 1905. szeptember (25. évfolyam, 241-270. szám)
1905-09-24 / 264. szám
14 BUDAPESTI HÍRLAP. (264. sz.) 1905. szeptember 24. lásuk az anyagiasság. Bírni és fogyasztani akarnak, mint a ki csak most kapott vagyonra és régen nem evett. Nekik nincs más ambiciójuk, mint meggazdagodni. Ez náluk ösztön, nem hiba és nem erény. Csodálatos: még irodalomról és költészetről is beszéltek ketten az író a költővel. De Kiplingnek alig volt ideje néhány udvarias bókot mondani a francia poézisről és vendégének ideje már is lejárt. A kocsi előállott és a francia eltávozott. Még amint a kocsi kifordult a kapun, látta házigazdáját, elgondolkodva, lassú léptekkel indult meg a ház felé. Egyegyháziaké könyve. Judapest, szept. 23. Uj erkölcsjartó intézményei, cím alatt Nagyenyeden díszes kiállítású, illusztrációval bőven ellátott börtönügyi munka jelent meg. A könyv szerzője Campianu Tódor, kit a bíróság fegyházra ítélt, s ki most, mikor könyve megjelent, a nagyenyedi országos fegyházban tölti szabadságvesztés büntetését. ízléstelenség, több: frivolság lenne Campianu bűnös múltját könyve megjelenése alkalmából a nyilvánosság elé hurcolni. Ez annyit jelentene, mint restaurálni a pellengért, a nyilvános erkölcsi megbélyegzést. Ok sincs rá. Campianu könyve figyelemreméltó alkotás attól függetlenül is, hogy szerzője fegyházlakó. A szerző, a most megjelent munka után ítélve, tájékozott mindabban, amit tudományos értelemben börtönügynek nevezünk. Tudja, mi a modern börtön rendeltetése, ismeri azokat az újabb irányokat, melyek a bűnösök lélektanával, antropológiájával és osztályozásával foglalkoznak. Intellektusa, ítélete jóval meghaladja az átlagos emberét, s ha munkájának nem is tulajdonítunk komolyabb tudományos értéket, ha stílusbeli fogyatkozásait felötlőknek is tartjuk, mégis azt kell mondanunk, hogy a nagyenyedi fegyenc könyve szegényes börtönügyi szakirodalmunkban a kiválóbbak közé tartozik. Campianu a legérdekesebb, de a legelhanyagoltabb társadalmi kérdések egyikével foglalkozik munkájában: az elítéltek gyermekeinek jövőjéről. Azokkal, kiket nem a halál, hanem a törvény juttatott árvaságra, akik a szülők bűnének terhével kénytelenek az élettel küzdeni. Gonddal, helyenkint a rajongásnak nem közönséges mértékével öleli föl a szerző ezt az elhanyagolt kérdést, mely iránt az állam és a társadalom egyaránt vétkes közömbösséget mutat. A nagy emberbaráti gondolatra Capmianit Bartolo Longo olasz ügyvéd példája és tevékenysége serkentette. Bartolo Longo és neje Marianna de Fusco grófnő Valle di Pompeiben, Nápoly mellett, a régi Pompei romjainak tőszomszédságában nevelőintézetet alapított elítélt bűnösök gyermekei részére. Ez az intézet, melyet a művelt világ összes humanistái részesítenek anyagi segítségben, eddig is oly eredményeket mutat, mely becsületére válik az emberi kultúrának. A könyv, mint a szerző bevallja, Bartolo Longo adatai és munkái után készült a nagyenyedi fegyházban. A szerző a fegyház igazgatójának, urai Turay Lászlónak dedikálta a következő néhány sorral: „Megírtam e könyvet abból a célból, hogy a hivatottaknak figyelmét az elítéltek gyermekei szánalomraméltó sorsára tereljem, s ajánlottam önnek, nagyságos igazgató úr, mert évek alatt szerzett tapasztalataim arról győztek meg, hogy nehéz hivatásával egybekötött kötelességek teljesítésében és tetteiben szíve nemes érzéseinek mindig nagy része van . . .“ A bevezető sorokban élénken vázolja, hogy a bűnösök, az elítéltek gyermekeinek földi sorsa menynyivel mostohább, elviselhetetlenebb, mint a természetes árváké, kiknek útját a társadalmi részvét és számos társadalmi intézmény egyengeti. A természetes árva önérzettel, büszkeséggel szól elhunyt szüleiről, míg a törvény árvája, ahogy a szerző az elítéltek gyermekét nevezi, csak félelemmel, szorult szívvel meri a szülő nevét ajkára venni. És ezek a gyermekek, mondja a szerző, a bűnnek legbiztosabb jelöltjei. Nem mintha született gonosztevők lennének, nem mintha neveletlenek és javíthatatlanok volnának, de főleg azért, mert az abszolút részvétlenség korán kiirt lelkükből minden szociális érzést. A nemeslelkű olasz ügyvédnek a szerző szerint két előítéletet sikerült leküzdeni: az egyik a társadalom előítélete, mely ezeket a gyermekeket nem a bűnös szülők áldozatainak, hanem azok örököseinek tekinti; a másik előítélet, a tudomány előítélete, mely újabb elméleteivel javíthatatlannak, nevelhetetlennek ítéli az elítélt gyermekét. Campianu, miután hosszasan, részletesen ismerteti Bartolo Longo intézetét, számos érzékeny történetet iktat könyvébe, melyek arról tanúskodnak, miként kerülnek az elítéltek gyermekei az utcára, a meztelen nyomorba, hol korai romlás, züllés és halál vár rájuk. Nem koholt történetekről van szó, hanem a bűnügyi aktákból rekonstruált apró tragédiákról, melyeket senki sem olvashat el mély megilletődés nélkül. Ezek között a legmeghatóbbak egyike a kis Vincenzió története, ki a fegyházban született. Apját, egy szicíliai napszámost, a kis Vincenzió anyja ölte meg méreggel. A bűnös asszonyt harminc évi fegyházra ítélték. A kisfiú még a vizsgálati fogság idején született, s a fegyházi szabályok szerint két évig maradt elítélt anyjánál. Onnan került Valle di Pompeibe, hol Bartolo Longo intézetet alapított a fegyházban született gyermekek részére. Erről a kis Vincenzióról az intézet vezetősége így referál: „Mikor néha körülnéz, s nem tapasztalja a börtön siri csöndjét, melyben szokva volt, nyugtalanul jár föl s alá. Léptei az öreg ember lépteire emlékeztetnek. Ivényben úszó szemmel keresi azt az arcot, az anyja arcát, melyhez szokva volt. Ha ilyenkor véletlenül egy nőt pillant meg, keserves, szívszaggató zokogással kiáltja: — Mama, mama, édes mama. A könyvnek az a része, mely az olasz ügyvéd emberbaráti tényét és sikerét interpretálja, kétségtelenül a legértékesebb. Az adatok gonddal vannak megválogatva és helyes érzékkel csoportosítva. A szerző az emberiség nemesebb érzéseit igyekszik megközelíteni, megindítani, őszintének tetsző, habár néhol a kelleténél patetikusabb hangon ajánlja a társadalom figyelmébe a törvény árváit, az elítéltek szerencsétlen gyermekeit, kik minden kornak vallási és erkölcsi törvénye szerint jogot tarthatnak a kiváltságos támogatásra. Szinte izgalmasan érdekessé válik az az ünnepies, moralizáló hang, az a határozott szentencia, melyet Campianu hallat munkájában, ha meggondoljuk, hogy a fegyházban készült. De ezt semmi sem sejteti a könyvben. A szerzőt úgy átmelegeti, úgy föllelkesíti a tárgy, hogy maga is megfeledkezik állapotáról. Az is kétségtelenné válik a könyv olvasásánál, hogy a szerző régebb idő óta is nagy szeretettel foglalkozik kriminológiával. Mikor a gonosztevőről beszél, ítélete szigorú, lesújtó, de mihelyt gyermeke kerül szóba, hangja megindítóan ellágyul. A hatás, mit rá Bartolo Longo intézete tett, mély és igaz. Nem mondja sehol, hogy látta az intézetet, de azt kell hinnünk, hogy volt benne, oly élénkek az impressziók, melyeket visszaad. Stílusa és magyarsága helyenként föltűnően hibás, de így is érezhetővé válik komoly tanultsági és tárgyszeretete. Campianu a szeretetet hirdeti minden nevelési rendszernek igazi alapjául. Csakis a szeretet nevelhet a bűnösök gyermekeiből hasznos polgárokat, kik irtózni fognak a bűntől, mely a szeretet ellentéte. Ezen a csapáson haladva, még egy lépést tesz előre. Nagy élénkséggel, buzduló energiával magyarázza, hogy ha megmentjük az anyagi romlástól, az erkölcsi pusztulástól az elitélt gyermekét, azzal a megmentett gyermekkel visszahódíthatjuk a becsületes életnek a bűnbe esett, elítélt szülőt. Sokkal gyöngébb, értéktelenebb Campiano könyvének az a része, amely polémia az új olasz, a pozitív iskola ellen. Itt a szerzőnek nincsenek önálló érvei. Lombrozó és társainak óriási tudományos apparátusával szemben csak apró jelenségeket és nagy kijelentéseket tud állítani. Mohón kap Lombrozónak azután a kijelentése után, hogy bárminemű fizikai, anatómiai, fizonómiai, vagy fiziológiai jellegek, bűnös, vagy nem bűnös szülőktől származó emberé,zben állapíthatják meg bizonyossággal a veleszületett gonoszságot. Ebből kissé forszírozott hangon azt akarja megállapítani, hogy a pozitív iskola minden tétele hamis, megbízhatatlan. Mindezt indulatos, ingerült hangon mondja, helyenkint kissé kocsázóan. Egy helyie például Lombrozónak még azt is szemére veti, hogy zsidó. A munka végén a szerző bemutat egy csomó levelet, melyet elítélt rabok írtak Valle di Pompeiban elhelyezett gyermekükhöz. Ezeket a leveleket el kell helyezni az emberiség szenvedésének örök arhívumába, oly érdekesek, oly tanulságosak. Campiano, a szerző diadalmasan hivatkozik rájuk, mint igazolására annak, amit a könyvben hirdetett, mint dicsőítését annak az emberbaráti műnek, melyet Bartolo Longo végzett. Akárki is érdekkel olvashatja ezt a tizenhét évre terjedő könyvet, mely husznál több illusztrációt mutat , s a mely megjelenésének körülményeit tekintve, unikum a világ-literaturában. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Az ördög bibliája. — Géczy István népszínműve a Vígszínházban. — A Vígszínház szivére vette a gyakran fölhangzó panaszt, mely idegen eredetű és szellemű műsorát illeti és ma este ismét eredeti darabot adott kerűségének; sőt minden átmenet nélkül a szélső végletet választotta: a rafinált francia bohózat helyett ma népszínművet néztünk végig, a szalon helyét elfoglalta a söntés, a kokottok parasztmenyecskét játottak, a vidám párisi legények kékben jártak, némelyek a gatyában. Ez a szokatlan dolog már maga vonzotta és ingerelte a nézőt és nyilván láttuk minden arcon, mily igazán és becsületesen szeretne megelégülii végre egy jó magyar darabbal. Géczy Istvánnak csak részben és csak eleinte sikerült közönségének e vágyódását kielégíteni. Megírta és minden ízében kitűnően sikerült parasztdráma mozaikját, egyes kis darabjait, eleven ötleteit, ismert és kevésbbé ismert adomáit. Módot szolgáltatott kitűnő és méltán népszerű eszmészeknek, hogy tehetségük új fényben ragyogjon. Megcsinált egy érdekes, leleményes és jól megszerkesztett első felvonást. Többre azonban nem telt neki. Maga a népszínmű nem érdekes, nem is kedves, gyakran vontatott, néha visszataszító. Ezt sajnáljuk, mert hiszünk Géczy erős tehetségében, csak azt csodáljuk, hogy ez a tehetség első irodalmi föllépése óta forr, egyre forr és még mindig nem érett meg egészen. Az ördög bibliája meséjével hamarosan végezhetünk. Kispál Péter lókupec, italos, kártyás, ember, aki egy eszeveszett pillanatában kártyán elveszti a feleségét, Katit. Az asszony kikapós, még az öregek is fenik rá a fogukat és Márton korcsmáros, aki kártyán elnyerte, régi gazdasszonyát, Rebekát teszi ki miatta a házból. De az új pár nem él jól egymással, Kati szerencsétlen, Kispál sajnálja a boldogságát, melyet azóta fedezett fel, mióta elvesztette. Naiv és gyermekes, nem is mindig biztos ízlésű intrikával rábírja a nazarénussá lett Mártont, hogy mondjon le a becstelen módon szerzett asszonyról, és vegye el öreg gazdasszonyát. Kati megint elárvult, hát csak viszatér a likupechez, aki hálából megígéri, hogy ezentúl becsületes munkás lesz. Márton gazda a bíróság előtt vallja meg, hogy hamisan kártyázott, mikor Katit elvette, mert a pakliban két makkdisznó volt. E vallomással, mint méla akkorddal fejeződik be a dráma. Hogy Géczynek nem volt szándéka olyanféle drámát írni, aminőre tiszta és csaknem tökéletes példát szolgáltatott Gárdonyi Géza a Borban, az nyilvánvaló. Ezt a sovány kis mesét fogyatékos jellemzésével nem is fogadná, nem is fogadhatná el a legkegyesebb elnézésre hajlandó közönség sem. Népszínmű Az ördög bibliája a régi jó recept szerint, sok dallal, tánccal és zenével. Ezért azonban őszintén hálásak vagyunk. Az első fölvonás végén Hegedűs Gyula, aki a kártyás lókupecet játsza, mikor már elvesztette az asszonyt, néhány bús magyar nótát énekel, majd neki szilajodik, a frissébe fog, szilaj táncra kerekedik, üveget ver a földhöz. Ez a meleg és férfias hang, az előadás csodálatosan jellemző volta és szíves közvetetlensége, a magyaros busulás és vad, fékevesztett sírva-vigadás meglepte és megragadta ezt a közönséget, mely már oly gyakran és különböző alkalommal tapsolt Hegedűs Gyulának, de talán soha úgy még, mint ma. Tanay a második fölvonásban énekel néhány duhaj nótát kedvesen. Ez a fölvonás az Ébredés daloskor szabatos énekével kezdődött. A derék dalosok kissé félszegen érezték ma