Budapesti Hírlap, 1910. április (30. évfolyam, 77-102. szám)
1910-04-01 / 77. szám
Budapest, 1910. XXX. évfolyam, 77. szám. Péntek, április 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elárusítás 55-53 Apróhirdetés 65-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04* Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen Modern választói jog. Irta Ajtay József dr. , Budapest, márc. 31. A jelszavak igen nagy szerepet játszanak általában mindenütt a politikában, de különösen nálunk, aminek nem egyszer az a következménye, hogy a fölfogások és a pártok nem a dolgok lényege, hanem üres, tartalmatlan, sőt gyakran elavult jelszavak szerint tagozódnak és csoportosulnak. Ez történik most a választói jog kérdésében is. Az egyik oldalon azok tömörülnek, akik a magyar nemzet, érdekében csupán egy konzervatív keretekben mozgó választási reformot hajlandók elfogadni és az általános választói jogot a magyarság végveszedelmének hirdetik. Ezek a konzervatív-nemzeti reform hívei. Velük szemben ádáz harcra készülnek azok, akik az általános, egyenlő, titkos,„stb. választói jogban a modern fejlődés föltétlen követelményét látják és mint a radikális haladás bajnokai jelentkeznek a politikai porondon. Ezek a modern radikális választójog harcosainak táborát alkotják. A két szembenálló párt megegyezik abban, hogy a mai magyar választójogi rendszer elavult, szűkkeblű, igazságtalan és föltétlenül reformra szorul a jogkiterjesztés irányában. Csak a mértékben térnek el a vélemények. A nemzeti konzervatívok hajlandók megkétszerezni a mai választók számát és csupán oly korlátokat akarnak fölállítani, amelyek mellett a választók száma a nemzet kulturális és gazdasági fejlődésével egyetemben nő, gyarapodik. A radikálisok szó szerint veszik az általános jelzőt és azt tartják, hogy minél általánosabb a választói jog, annál modernebb és annál kedvezőbb a gyorsabb ütemű haladás szempontjából. " ; -A modern választójogi felfogás szempontjából bírálva, mindkét nézet hibás és elavult. A korlátolt választói jog még nem okvetetlenül konzervatív és a minél korlátlanabb választói jog" még nem jelenti egyúttal a legmodernebb választói rendszert és korántsem biztosítja a radikális haladást. A korlátolt választói jog is lehet modern, liberális, sőt a radikális politika híveit is kielégítő. Viszont ez korlátlanul általános választói jog is szolgálhat természetszerűen olyan célt, amely reakciós uralom berendezését jelenti. A modern államtudományi írók ma már nem veszik az általánosságot a választójognál gramatikai értelemben, hanem szociális értelemben. Általános szerintük az a választói jog, amely csupán a választói jog természetéből folyó, általános hatású korlátokat ismer és nem irányul valamely osztály tagjainak kizárására. Az olyan korlátok, amelyek az anyagi függetlenség, értelmi színvonal és szociális megbízhatóság minimális fokát jelentik csupán, a választójog általánosságát nem érintik. Ebből önként folyik, hogy nem a választók száma dönti el az általánosság kérdését, hanem a korlátozás minéműsége. Egy fejlett gazdasági és kulturális fokon álló állam választói joga lehet konzervatív jellegű, bár a felnőtt férfilakosság háromnegyedrésze választó, holott egy elmaradottabb viszonyok között élő nemzet választói joga lehet ezzel szemben radikális és szociális értelemben véve általánosnak inkább mondható, bár a választók száma nem több a felnőtt férfilakosság felénél. Természetes az is, hogy a korlátozásoknak hatása az országok különböző fejlettségi foka szerint eltérő. Az egyik államban e korlátozás minimális volta ellenére is a felnőtt férfinépesség jelentékeny része nem jut be a jogosítottak soraiba, míg egy fejlett államban e korlátozások oly kevés embert zárnának ki a választói jogból, hogy teljesen fölöslegesekké válhatnak. Ma már a választói joggal behatóan foglalkozó írók valamennyien hangoztatják, hogy a választói jog közfunkció volt A Műcsarnokban, írja Malonyay Dezső. Négyszáz kilenevén nyolc darab festmény, szobor, pasztel, rézkarc és plakett van a Műcsarnok tavaszi kiállításán, tizenöt teremben. Valamennyi teremben találunk érdekes és érdemes munkát, még abba az elátkozott XV. terembe is, amelyet maguk a művészek neveztek el purgatóriumnak, — mert olyan hűvös, olyan barátságtalanul borongós ott a levegő, — abba is jutott figyelemreméltó munka. Dicsérjük a rendezőség ama törekvését is, hogy minden művésznek valamennyi kiállításra került munkája lehetőleg együtt maradjon. Nagy, külön ünneplésre méltó művészi esemény, — mint amilyen Benczúr Gyula képe volt tavaly, — nincsen a tavaszi tárlaton, váratlan meglepetés sem ért bennünket, de találtunk néhány igen becses kis gyűjteményt az egyes termekben, láttunk sok komoly művészi munkavégzést s néhány biztató kezdésről is beszámolhatunk. Olyasmi se igen akad, amiről inkább hallgat az, aki a legnagyobb magyar művészetkiiállítás művészi szintjét félti; a mindenáron való modernkedés, az erőnek erejével kényszerített forradalmárkodás tévedéseivel sem találkoztunk, csupán egyetlen jónevű, máris szép múltú művészünk vászna előtt sajnálkoztunk: milyen kár, hogy ő is, aki olyan egészséges magyar gyuraló kenyéren táplálkozott eddig, ő is belekóstolt holmi francia maszlagba! De mindezzel nem a középszert magasztaljuk. Egyebet nem kapván, dicsérjük a javát annak, amit kapunk. Némi kis forradalomtól, az egészséges művészi hadviseléstől se óvnek művészeinket... Kezd művészi munkavégzésünk túlságosan polgári békességbe zökkenni. Uj eszmények, uj irányok, magyar keretben!... De ha nincsen. Az idén nincsen, tavaly se volt, azelőtt se volt... Majd lesz! Ha majd a már megszerzett művész-mesterségbeli készséghez tetézettebb mértékben járul a nemzeti műveltség, tetézettebb mértékben a becses alkotásokból elengedhetetlen intelligencia. Festeni már többen tudnak, mint amennyien lelkitartalom s gondolatérték dolgában is kiállják a bírálatot. Az érzés már tisztul, szorgalomban, bizonyos művészi kedvben sincs hiány, de törekvést olyan nagy, magasra helyezett célok felé, amelyek már maguk kényszerítik a művészt a legteljesebb erőfeszítésre, eszközeinek még gondosabb megválogatására, törekvést oly eszmények felé, amelyek csak akkor közelíthetők meg, ha az önfeláldozásig munkájának szenteli magát a művész, ilyen törekvést nem látunk. Pedig, valóban nagyot csak így teremtünk. Mindaz, amit veszedelmesen szapora kiállításainkon látunk, könnyen, sőt könnyedén és túlságos kényelmesen készült. Készült éppen inkább kiállításra, vagy készült kenyérért, házbérért -és nem ellenállhatatlan lelki kényszer parancsára. Képzeljük, ha például Petőfi, odahaza, vacsora után, cigarettaszó mellett, valamelyik füg getlenségi kerület képviselőválasztására, tiz-husz pengőért, kortesnótának irt volna Talpra magyart!... Ilyen tiz-husz pengőért készült poémát tömérdeket festenek nálunk mostanában. Van, aki megvásárolja, műkedvelő van annyi? Nincs. Hát miért festik? Mert... hátha mégis akad vásárló — és a jó lapok készségesen, megható szívesen emlegetik akár a növendékpiktor nevét is. Ez is valami. Az ember koplalhat ugyan mellette, de elhitetheti magával, hogy ő már most híres ember. Meddig tart ez az állapot? Mindig így lesz, amig művészetünk lesz. Addig nem volt igy, amig művészetünk nem volt, Így van ez Bécsben, Berlinben, Parisban, Londonban, mindenütt igy. De majd a rendezetlen, nagy vegetáció folyamán megtörténik a természetes kiválás, a szelekció. Elvégzik a hivatott nagy művészek s elvégzi az érett amatőr közönség. Mi se leszünk, a jó lapok se lesznek majd olyan készségesen szívesek s aki koplal, az is kénytelen lesz belátni, hogy van annál gyakorlatibb foglalkozás is, ami mellett festeni sem muszáj. Addig is, tekintsünk körül a termekben. Az I. teremben régi, kedves ismerősünk, aki évek óta távol volt: Révész Imre, két képe itt (A szentesi „Szamárdelelő“-ben, Pihenő), két tájképe a jobboldali harmadik teremben, mintha csak festőkedvét csitította volna erőszakkal, annyi egészséges üdeséggel, olyan színesen, olyan fiatalon harsad az most elé s az újra éledt kedvben mennyi szeretet a magyaros iránt! Reméljük, ezután gyakrabban találkozunk képeivel. Szomszédja Bosznay István képe, Harasztiból: őszresárgult vízpart, igazán teljes erővel megfestve. Hogy érzésben, harmóniában menynyire együtt van tartva a kép minden része s a természet hűség mily jellemzően simul át a művész egyéniségébe. Csók István erős, szélesen festett képéről megemlékeztünk már, a mikor a Nemzeti Szalonban volt kiállítva (Vámpírok). Mai számunk 28 ol dal.