Budapesti Hírlap, 1910. április (30. évfolyam, 77-102. szám)

1910-04-01 / 77. szám

Budapest, 1910. XXX. évfolyam, 77. szám. Péntek, április 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő.­ ­ Szerkesztőség: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elárusítás 55-53 Apróhirdetés 65-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 61-04* Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen Modern választói jog. Irta Ajtay József dr. , Budapest, márc. 31. A jelszavak igen nagy szerepet ját­szanak általában mindenütt a politiká­ban, de különösen nálunk, a­minek nem egyszer az a következménye, hogy a föl­fogások és a pártok nem a dolgok lé­nyege, hanem üres, tartalmatlan, sőt gyakran elavult jelszavak szerint tago­zódnak és csoportosulnak. Ez történik most a választói jog kérdésében is. Az egyik oldalon azok tö­mörülnek, a­kik a magyar nemzet, érde­­­kében csupán egy konzervatív keretek­ben mozgó választási reformot hajlan­dók elfogadni és az általános választói jogot a magyarság végveszedelmének hirdetik. Ezek a konzervatív-nemzeti re­form hívei. Velük szemben ádáz harcra készülnek azok, a­kik az általános, egyenlő, titkos,„stb. választói jogban a modern fejlődés föl­tétlen követelmé­nyét látják és mint a radikális haladás bajnokai jelentkeznek a politikai poron­don. Ezek a modern­ radikális választójog harcosainak táborát alkotják. A két szembenálló párt megegyezik abban, hogy a mai magyar választójogi rendszer elavult, szűkkeblű, igazságtalan és föltétlenül reformra szorul a jogkiter­jesztés irányában. Csak a mértékben tér­nek el a vélemények.­ A nemzeti konzer­­vatívok hajlandók megkétszerezni a mai választók számát és csupán oly korláto­kat akarnak fölállítani, a­melyek mellett a választók szám­a a nemzet kulturális­ és gazdasági fejlődésével­ egyetemben nő, gyarapodik. A radikálisok szó szerint ve­szik az általános jelzőt és azt tartják, hogy minél általánosabb­ a választói jog, annál modernebb és annál kedvezőbb a gyorsabb ütemű haladás szempontjából. " ; -A­ modern választójogi felfogás szempontjából bírálva, mindkét nézet hi­bás és elavult. A korlátolt választói jog még nem okvetetlenül konzervatív és a minél korlátlanabb választói jog" még nem jelenti egyúttal a legmodernebb vá­lasztói rendszert és korántsem biztosítja a radikális haladást. A korlátolt választói jog is lehet modern, liberális, sőt a radi­kális politika híveit is kielégítő. Viszont ez korlátlanul általános választói jog is szolgálhat természetszerűen olyan célt, a­mely­ reakciós uralom­ berendezését jelenti. A modern államtudományi írók ma már nem veszik az általánosságot a vá­lasztójognál gramatikai értelemben, ha­nem szociális értelemben. Általános sze­rintük az a választói jog, a­mely csupán a választói jog természetéből folyó, álta­lános hatású korlátokat ismer és nem irányul valamely osztály tagjainak kizá­rására. Az olyan korlátok, a­melyek az anyagi függetlenség, értelmi színvonal és szociális megbízhatóság minimális fokát jelentik csupán, a választójog ál­talánosságát nem érintik. Ebből önként folyik, hogy nem a választók száma dönti el az általánosság kérdését, hanem a korlátozás minéműsége. Egy fejlett gazdasági és kulturális fokon álló állam választói joga lehet konzervatív jellegű, bár a felnőtt férfilakosság háromnegyed­­része választó, holott egy elmaradottabb viszonyok között élő nemzet választói joga lehet ezzel szemben radikális és szociális értelemben véve általánosnak inkább mondható, bár a választók száma nem több a felnőtt férfilakosság felénél. Természetes az is, hogy a korlátozások­nak hatása az országok különböző fej­lettségi foka szerint eltérő. Az­ egyik ál­lamban e korlátozás minimális volta ellenére is a felnőtt férfinépesség jelenté­keny része nem jut be a jogosítottak so­raiba, m­íg egy fejlett államban e korlá­tozások oly­ kevés embert zárnának ki a választói jogból, hogy teljesen fölöslege­sekké válhatnak. Ma már a választói joggal behatóan foglalkozó írók valamennyien hangoztat­ják, hogy a választói jog közfunkció volt A Műcsarnokban, írja Malonyay Dezső. N­égy­száz k­il­e­nevén nyolc darab festmény, szobor, pasztel, rézkarc és plakett van a Műcsar­nok tavaszi kiállításán, tizenöt teremben. Vala­mennyi teremben találunk érdekes és érdemes munkát, még abba az elátkozott XV. terembe is, a­melyet maguk a művészek neveztek el purgat­­óriumnak, — mert olyan hűvös, olyan barát­ságtalanul borongós ott a levegő, — abba is jutott figyelemreméltó munka. Dicsérjük a ren­dezőség ama törekvését is, hogy minden mű­vésznek valamennyi kiállításra került munkája lehetőleg együtt maradjon. Nagy, külön ünnep­lésre méltó művészi esemény, — mint a­milyen Benczúr Gyula képe volt tavaly, — nincsen a tavaszi tárlaton, váratlan meglepetés sem ért bennünket, de találtunk néhány igen becses kis gyűjteményt az egyes termekben, láttunk sok komoly művészi munkavégzést s néhány biztató kezdésről is beszámolhatunk. Olyasmi se igen akad, a­miről inkább hallgat az, a­ki a legna­gyobb magyar művészetkiiállítás művészi szint­jét félti; a mindenáron való modernkedés, az erőnek erejével kényszerített forradalmárkodás tévedéseivel sem találkoztunk, csupán egyetlen jónevű, máris szép múltú művészünk vászna előtt sajnálkoztunk: milyen kár, hogy ő is, a­ki olyan egészséges magyar gyuraló kenyéren táp­lálkozott eddig, ő is belekóstolt holmi francia maszlagba! De mindezzel nem a középszert magasz­taljuk. Egyebet nem kapván, dicsérjük a javát annak, a­mit kapunk. Némi kis forradalomtól, az egészséges művészi hadviseléstől se óvnek művészeinket... Kezd művészi munkavégzé­sünk túlságosan polgári békességbe zökkenni. Uj eszmények, uj irányok, magyar keretben!... De ha nincsen. Az idén nincsen, tavaly se volt, azelőtt se volt... Majd lesz! Ha majd a már megszerzett m­űvész-mesterségbeli készséghez tetézettebb mértékben járul a nemzeti művelt­ség, tetézettebb mértékben a becses alkotásokból elengedhetetlen intelligencia. Festeni már töb­ben tudnak, mint a­mennyien lelkitartalom s gondolatérték dolgában is kiállják a bírálatot. Az érzés már tisztul, szorgalomban, bizo­nyos művészi kedvben sincs hiány, de törekvést olyan nagy, magasra helyezett célok felé, a­me­lyek már maguk kényszerítik a művészt a leg­teljesebb erőfeszítésre, eszközeinek még gondo­sabb megválogatására, törekvést oly eszmények felé, a­melyek csak akkor közelíthetők meg, ha az önfeláldozásig munkájának szenteli magát a művész, ilyen törekvést nem látunk. Pedig, valóban nagyot csak így teremtünk. Mindaz, a­mit veszedelmesen szapora ki­állításainkon látunk, könnyen, sőt könnyedén és túlságos kényelmesen készült. Készült éppen inkább kiállításra, vagy készült kenyérért, ház­bérért -é­s nem ellenállhatatlan lelki kényszer parancsára. Képzeljük, ha például Petőfi, odahaza, va­csora után, cigarettaszó mellett, valamelyik füg­­ getlenségi kerület képviselőválasztására, tiz-husz pengőért, kortesnótának irt volna Talpra magyart!... Ilyen tiz-husz pengőért készült poémát tömérdeket festenek nálunk mostanában. Van, a­ki megvásárolja, műkedvelő van annyi? Nincs. Hát miért festik? Mert... hátha­­ mégis akad vásárló — és a jó lapok készségesen,­­ megható szívesen emlegetik akár a növendék­piktor nevét is. Ez is valami. Az ember koplal­hat ugyan mellette, de elhitetheti magával, hogy ő már most híres ember. Meddig tart ez az állapot? Mindig így lesz, a­mig művészetünk lesz. Addig nem volt igy, a­mig művészetünk nem volt, Így van ez Bécsben, Berlinben, Parisban, Londonban, mindenütt igy. De majd a rende­zetlen, nagy vegetáció folyamán megtörténik a természetes kiválás, a szelekció. Elvégzik a hiva­tott nagy művészek s elvégzi az érett amatőr kö­zönség. Mi se leszünk, a jó lapok se lesznek majd olyan készségesen szívesek s a­ki koplal, az is kénytelen lesz belátni, hogy van annál gya­korlatibb foglalkozás is, a­mi mellett festeni sem muszáj. Addig is, tekintsünk körül a termekben. Az I. teremben régi, kedves ismerősünk, a­ki évek óta távol volt: Révész Imre, két képe itt (A szentesi „Szamárdelelő“-ben, Pihenő), két tájképe a jobboldali harmadik teremben, mintha csak festőkedvét csitította volna erőszakkal, annyi egészséges üdeséggel, olyan színesen, olyan fiatalon harsad az most elé s az újra éledt kedvben mennyi szeretet a magyaros iránt! Re­méljük, ezután gyakrabban találkozunk ké­peivel. Szomszédja Bosznay István képe, Harasz­tiból: őszresárgult vízpart, igazán teljes erővel megfestve. Hogy érzésben, harmóniában meny­nyire együtt van tartva a kép minden része s a természet hűség mily jellemzően simul át a mű­vész egyéniségébe. Csók István erős, szélesen festett képéről megemlékeztünk már, a mikor a Nemzeti Szalonban volt kiállítva (Vámpírok). Mai számunk 28 ol­ dal.

Next