Budapesti Hírlap, 1910. április (30. évfolyam, 77-102. szám)

1910-04-16 / 90. szám

1910. április 16. BUDAPESTI HÍRLAP (90. sz.) 7 vándorénekest, a ki bolyongása közben meg-meg­­keresj. Az öreg majorról majorra jár s régi népdalo­kat énekel a .parasztoknak. „A hol csak megjelenik, áhitatos csöndben hall­gatják. Nincs az a vidám lakodalom, a hol rögtön el ne hallgatnának, mihelyt énekelni kezd. Meg-megte- Iepszik oljian tűzhely mellett is, a hol szenvednek s a szenvedést is elcsittitja énekével. Útját nem állják sem a fjordok, sem a hegyek ... Jaj annak a ház­nak, a hol hallgatóra nem lel; soha ott tanyát nem ver a boldogság." Nem nehéz kitalálni, hogy Álfluid a szerencsét­len Álf. a zordon Bengt bátyjának leánya s Bjöm fe­lesége lesz. Ibsen nem fejezte be a darabot, de néhány év múltán operaszövegnek szánta („A hegység ma­dara") s meg is irta az operaszöveg első fölvonását. A norvég zeneszerző, Udbye vállalkozott a zene meg« írására, de Ibsen nem fejezte be dolgát. 1852-bői való a „Szent János éjszakája", a mit, 1853-ban, kétszer el is játszottak a bergeni színház­ban. Ibsen ekkor már nem használt álnevet. E munkájában is nemzeti jellegre, népiességre törekszik. A darab faktúrája ügyetlen, de — a kivitel hiányossága mellett is — vannak már benne olyan eszmék, a melyeket későbbi munkáiban ismét elővett. Azok a népies mulatságok, a melyekben résztvett gyermekkorában s a melyekről „Emlékeim" rimü munkájában is szívesen szól, azok foglalkoztatták e munkája folyamán. (Az „Emlékeim“-et meg akarta írni egész római tartózkodása koráig, de csak közép­­iskolás koráig haladt.) „Skienben vígan voltak az én gyermekkorom­ban. Sok vagyonos és tekintélyes, rokonságban lévő család lakott a városban és környékén. Télen is, nyá­ron is: bálok, nagy ebédek, zeneestélyek mindunta­lan. Átutazó vendég is volt bőven; rokonokhoz, jó ba­rátokhoz szálltak meg, mert vendégfogadó nem volt a városban. A mi tágas házunk rendesen teli volt ven­déggel. Karácsonykor s az esztendei nagy vásár idején nyilt asztalt tartottunk. Mi, a gyereknép, hónapokig kuporgattuk a garast, hogy bejuthassunk a vásári cirkuszba s hogy mézeskalácsot vásárolhassunk." Különösen vidám volt Szent János ünnepe. Áz ifjúság, ötös-hatos csoportban, tüzet rakott. Seregestül jártunk a kikötő raktárakba és műhelyeibe fát kole­­dálni. Ősrégi szokás volt ez. A mit jó móddal nem adtak, azt elcsíptük és se a rendőrség, se az eltulaj­donított holmi gazdája nem bántott bennünket; igy szereztünk el egy-egy rozzant bárkát is a tűzre s hur­coltuk, diadallal, a városon keresztül." „Szent János éjszakája" meséje naiv, szinte gyermekes. Egy özvegy, Berg asszony, szép falusi birtokán lakik fiával. Júlia leányával és néhai férjének első házasságából származott mostoha leányával, Annával. Az álmodozó, mélabus Annát aféle szelíd eszelősnek tartják, mert hisz a tündérekben és manókban; gyön­géden szereti apai nagyatyját, áhitatosan őrzi apja emlékét s egy rég eltűnt gyermekkori játszótársát sem feledi soha. Egy krisztiániai tartózkodásuk alkalmá­­; val Berg asszony Júlia leányát eljegyezte Birk János> egy vagyontalan tanuló, a kinek neveléséről a néhai Berg gondoskodott; Júlia hozománya a birkelundi kis major lesz. Megérkezik Birk. meglátja Annát s elra­gadtatással hallja, mint énekel az erdei és mezei tün­dérekről. Ugyanekkor érkezik Berg asszony fia is egy barátjával, Paulsennel (Paulsen a nagy hangú, kevés tehetségű esztétikus és iró karrikaturája; mint karri­­katura, nem igen sikerült). Paulsen megszereti Júliát a ki viszonozza érzelmeit és sajnálja, hogy már elígér* kezelt Birkennek. A két szerelmes pár kivonul, Szent János éjsza­káján, egy dombra, a hol a nagy tűz hamvadóban van. A mulatozásnak már vége s az ünnepi lárma he­lyét csönd foglalta el. Hirtelen, váratlanul egy látha­tatlan zenész kezd muzsikálni, kettéválik a domb: ott a hegység királya s körötte táncot lejtenek a tündérek es manók; a király szerelemitallal kínál egy palotá­jába csábított leányzót s a leány, elbódulva, fogadja a király szerelmét . . . Paulsen és Júlia édelegnek, — Anna és Birk azonban régi regéket citálnak s emlé­kükben ébred a múlt, érzik, tudják, hogy gyermek­kori barátság fűzi őket egymáshoz. A szerző nem tit­kolja előlünk, hogy mindez csak Birk álma, a ki sze­relmes lévén Annába, szakítani szeretne Júliával, de ■ köti őt a Berg házaspár élvezett jósága; Júlia pedig, azt hívén a hiú leány, hogy Birk halálosan szereti, — nem talál módot a szakításhoz. A harmadik fölvonásban, az öreg Berg nagyapó’ véletlenül egy láda fenekén valami régi por okmá­nyaira bukkan s ez okmányok igazolják, hogy Birk Jánost vagyonából a néhai Berg forgatta ki ma is élő özvegye segitségével s nevelését is azért fizették, Júliát is azért akarják most hozzáadni, hogy a régi bűnt helyrehozzák. Birk azonban nemeslelküen megbo­csátja a múltat, de Annát,veszi feleségül, s nem Jú­liát; Júlia viszont Paulsen felesége lesz. Paulsen, a „belesprit" mondása fejezi be a da­rabot s jelzi Ibsenben a leendő szatirikus irót: „Házasság előtt elméletileg tekintendő a szere­lem, a házaséletben viszont a gyakorlati szempontok irányadók. Azt pedig jól tudja mindenki, hogy az el­mélet nem mindig egyeztethető össze a gyakorlattal." Ivanhild (1860) egy prózában kezdett és soha be nem fejezett színmű töredéke; ebben a csirája a „Szerelem komédiájáénak, a mely (1862) versekben van írva. Ibsen már ezután nem tapogatózik, nem botor­kál: útjára talált. Egy fiatal iró. Fáik mondása: „Haj­landó volnék arra kérni a jó Istent, hogy zúdítson reám valami nagy bánatot, mert akkor majd nem po­csékolnám időmet!" — ez fejezi ki azt a lelkiállapotot, a melyen ekkor vergődött keresztül Ibsen. 1858-ban igy irt Anker hadnagynak: „Valami nevetséges szükségét éreztem egyideig annak: hogy szomorkodjam. Szenvedelmesen vágya­koztam, sóvárogtam valami nagy. egész lényemet be­töltő szenvedés után. Hogy valami értelme legyen az életnek! . ^ . Őrültség volt ez. Ma már legyőztem ma­gamban, de valami maradt belőle mégis bennem." A három kötet ezerötszáz lapján számos részle­tet találunk arra vonatkozólag is, hogy miként dolgo­zott Ibsen. Hogy mennyit javított, törölt, mig zsenijé­nek teljesen urává tudott lenni, mig gondolataihoz a legkifejezőbb formát meglelte. Hogy vonta össze a je­leneteket, néha egész fölvonásokat. Egyes drámáit, például a Társadalom oszlopait újra, és ismét újra kezdte; viszont vannak, például A nép ellensége, a melyek szinte készen születtek. Nagy gondot fordított a darab tervének kidolgo­zására s ezt a drámairás elengedhetetlen kellékének tartotta. Krisztiániai tartózkodása idején (1895—1896) kereste föl egy fiatal iró, kérvén, olvasná át darabját. — Lássam elébb a darab tervét! . Á fiatalember büszkén vallotta, hogy ő ilyen tervezéssel nem bibelődött: az ihlet vezette, elejétől végig. Ibsen visszaadta neki a darabot azonnal. Á ki tervet nem készít, az a drámairás mesterségének az abcéjét sem ismeri, az színpad számára nem dol­gozhat. Szenvedelmes újságolvasó volt Ibsen. Elolvasta lapjait az első betűtől az utolsóig s azt állította, hogy könyveket nem szívesen olvasott s egyáltalában nem nincs tanulságosabb a hirdetések olvasásánál. Viszont, nem volt kiváncsi az irodalmi mozgalmak iráuyo­­dására. Müveit sétaközben s öltözködésközben gon­dolta ki (hosszasan öltözött). Egy-egy mondást, ne­hogy elfeledje, lefirkantott a kezeügyébe eső papi­rosra, akár hírlap szélére, vagy valami levélboritékra. Gondosan megőrzött minden vázlatocskát, de soha ilyesmiknek közlésére nem gondolt. — Nem óhajtom a közönséget megismertetni azokkal az ostobaságokkal, a miket elkövetek, mielőtt munkám az óhajtott formába simult. Egy nap, mégis, igy szólt egy barátjához: — A fiamé mindez. Tegyen vele, a mit akar. Azt is mondotta egyszer: — Fontos írások ezek. Nagy értékük lesz vala­mikor. Csakugyan vannak gondolatok és aforizmák a hagyatékban s azokban vannak letéve drámáinak alapgondolatai. Be kell vallanunk azonban, hogy a három kötet vet ugyan némi újabb világosságot Ibsen nagy alkotásainak fogantatására, de alakja körül ez­után se tisztul a nyugtalanító misztikusság. Marad ezután is csak annyi ellenmondás, mint a mennyi eddig volt. Tavaszi problémák. Budapest, ápr. 15. Csupa napsugár, hőség, madárdal a liget, j mig az ujonan összeállított tavaszi fiakkerek­­ből majd kirepül a sokszárnyu, sokvirágu, fod­ros-bolyhos* szalmakalap és japán napernyő, mig minden harmadik pádon fáradtszemü mat­rónák pihennek, s a rejtett fordulók mögött suttognak szerelmesen csicsergő ajkak, — az­alatt fáradhatatlan elnvujtással reparálják a Stefánia-ut burkolatát. Homok- és kötorlaszok között surrannak át a gumitalpú rohanók, s ve­lük az ifjúság valódi, vagy reparált tündérei . . . Az első probléma az lenne tehát, hogy miért javítják minden évben pontosan akkor a széles, közkedvelt úttesteket, mikor már minden ember kifelé siet s egy csalóka tavaszi dél­utánért még a komoly’ dolgát is sutba veti? Nem lehetne azt husvét előtt elintézni, hogy azontúl ne legyen odakünn semmi zavaró látvány többé?! ... és kivált az idén, mikor már feb­ruárban májusban volt részünk! Ámbár olyan remek az idő, hogy még ezt a kis szépséghibát is könnyen vesszük. Szinte megujhodunk a megnyirbált fákkal, és fölléleg­­zünk a vígan nekilendült perecesekkel. Budi­jaid népesedő széktengere mellett pillangókép­pen lebegünk tova, mert, oh derék Halley, a te érdekes közeledésed még a kis tavaszi kabátot is lekivánja rólunk. Nyári ruhák kellenek már ide, hölgyeim, blúzok és panamák, napernyők' és pillés-cipők, mert a legszebb, legcsábitóbb ta­vaszi kosztümnél is szebben beszél a terhessé nem váló, pehelykönnyű fölszerelés. Ha igy ha­ladunk, bizony még mi is megérjük a napszu­­rásos temperaturát május elején, á la Newyork. Annyit jelentene ez, hogy bősz üldözőnk csakugyan befolyásolja a helyzetünket s hogy minden tudós-vélemény ellenére — valami készül?!! Tagadhatatlanul, a legérdekesebb' pro­bléma ma mégis csak ez az alattomos Hallej’, A manó akárhová tegye, ha már olyan meré­szet forral ellenünk, engedne legalább időt, hogy, még ez egyszer utoljára minden veszendő ga­ras a gyepen maradjon, sorra kerülhessen min­­denik kalap, sziveket gyilkoljon valamennyi ész­bontó toalett s a májusi varázsórák mámorával pukkadhasson meg ez a szegény világ. De má­jus 18-án pusztulni el, mikor még alig kezdünk kigubózni, és a legtöbb szabó zokogó tündérek vádjai és sürgetései alatt roskadoz! Május ele­jén pörkölődni föl, mikor még annyi érdekes futam van hátra, az uj hintó még meg nem ér­kezett, a luxuson vett uj lovakkal még bánni sem tud a kocsis, s a szivek . < . ah, még jófor­mán körül sem tekinthettek . . « És ez ellen még csak retorzió sincs. ’Á. go­nosz öreg kegyelem nélkül lohol felénk. Mit bánja ő a szépek és gyöngék keserveit, mikor még le kell futnia a maga útját, záróóra előtt! Nem gondolja meg az esztelen, hogy a mi pusz­tulásunk neki is sérüléseket terem s hogy úgy, lehet, közös halállal fizetünk gőgös tolakodá­sáért. W Menjünk tovább. Ez a téma nem szimpa­tikus, mert egy kicsit beleborsódzik a hátunk, ha arra gondolunk, hogy a vég esetleg nem lesz olyan gyors, mint a hogyan a rettentő, pokoli hőség szenvedése kívánatossá tenné. Ezt a pro­blémát felejtsük el, lévén ez mindenek között a lehető legkényelmesebb. 1 Marad a divat, és minden a mi vele jár. De ez meg már nem probléma. Ott vonaglik csat­togó ollók és repülő tűk között, hogy csapongó óhajok, ihlet, divatlap s Ízlés ellenére mindent visszaadjon, csak azt nem, a mit a rendelő el­képzelt magának. S jöhet akkor bármilyen bu, fogaknak csikorgatása vagy méla megalkuvások' súlyos pénzedért: nem te leszel a megelégedett, bájos istennő, hanem csupán csak a szállítóid. De ebben azután, probléma ide, probléma oda, mindannyian egyformán, sikeresen dolgoznak a legelőkelőbbtől a legutolsóig. 1 Hogy hazabeszélek? . »- , talán. A farni­­liámban ugyanis, és olyan egytestvérek vagyunk' ebben mindnyájan, szegény fizető alanyok! — még néhány hét előtt lelkes kedv forrongott és csak úgy szállott a divatlap meg a megrendelés. Csupa hiperdisztengé eszme izzott a levegőben, — hogy az ember alig várta e fellegekig érő re­mények halvány utánzatait . . » Ma . .., igen, hát hiszen minden elkészült. Nagyon elegáns is, öli, kiválóan gyönyörű,,

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék