Budapesti Hírlap, 1910. május (30. évfolyam, 103-128. szám)
1910-05-01 / 103. szám
Budapest 1910. XXX. évfolyam, 103. szám. Vasárnap, május 1. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor, negyedem 7 kor, egy hónepre 3 kor, 40 fll. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 St. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: VI. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 65-95. Elárusítás 55-59. Apróhirdetés 55-95. Hirdetés 55-63. Könyvkiadó 55-53. igazgató 61-04. Széchenyi István gróf. Irta Réz Mihály. Budapest, ápr. 30. Az a nagy ember, a kinek emlékét a Magyar Tudományos Akadémia holnap ünnepli meg, az uj Magyarországnak legkiválóbb államférfia volt. Emléke ünnepét ülte nemrég az ország is. Nevét ajkára vette a kegyelet s a nagy embert ünnepelte egy nemzedék, mely igazán csak annyiban emelkedett az ő magasságaira, a mennyiben lelkesen ünnepelte. Félszázada már, hogy cenki sírboltjában némán, hidegen fekszik a nagy halott, örökre elhallgatott nemzeteket fölrázó, életrehivó hatalmas szava. Az a nagy elme, mely egyaránt belátott az emberi lélek s a nemzeti lélek titkos,szövevényeibe; az a nagy r ész, mely atények kérlelhetetlen logikájában a Végzet parancsoló akaratát ismerte föl; az a lángék, mely a nemzeti lét nagy problémáiba mindenkinél mélyebben bevilágított: örökre megszűnt létezni és soha többé föl nem emelheti óva intő Kasszandra szavát. . És az a szenvedélyes, az a lelkesedéssel, keserűséggel, aggodalmakkal és balsejtelmekkel csordultig tele szív, mely sem a szeretetben, sem a gyűlöletben nem tudott mértéket tartani, soha többé meg nem dobban egy nemzeti katasztrófa veszedelmeinek eles éjtelmeitől, s közelsége soha többé már nem remegted meg. Mennyi küzdelem, mennyi szenvedés, mennyi félreismertetés, mennyi méltatlan támadás jutott osztályrészéül egészéletén. Soha a tömegtől egészen meg nem értve, mindig keserű harcok között, mindig küzdve és mindig szemben állva vele, dacolva a népszerűséggel, soha alája nem rendelve jobb meggyőződése sugallatát, politikai, hitvallásának teljességéhez lelke egész szenvedélyességével ragaszkodott. Az a politikai hitvallás ma is épp oly értékes, épp oly igaz, mint volt egy félszázaddal azelőtt. A történelem igazságot szolgáltatott. Aggodalmai beváltak, alkotásai fönnmaradtak. De az a politikai rendszer, amelyet hirdetett, melynek igazságára egész életét tette föl: a maga egészében ma is megértetlen, a maga egészében ma is védőiemre szorul. Minő csodálatos lassúsága a nemzet haladásnak, mely e szomorú tényben megnyilatkozik; minő kegyetlen kritikája ama boldog optimizmusnak, mely apáink bölcsségénél olyannyival magasabban érzi magát. , El kell múlni egy nemzedéknek, hogy felérhessük pálinkájának színvonalát; el kell múlni egy nemzedéknek, hogy bejönöljünk politikai világnézetébe. Széchenyi István hirdette először a nemzettel szemben való szabad kritika jogát; ő hirdette először, hogy e kritika nemcsak jog, hanem kötelesség. Hol vannak már azok, kik vele szemben az extra Hungáriam non est vita elvét oly bizakodva emlegették s hol vannak alkotásaik? A nemzet e hízelgői tétlenül töltötték el életüket; a kíméletlen bíráló egy uj korszakot alkotott. Ma a kritika gyakran hazafiatlén s a hazafiság mily nehezen tűri a kritikát. Egy elmúlt korszak elmúltnak hitt téves eszméi még mindig kisértenek. , Széchenyi István volt az, a ki a nemzetfüggetlenségét a nemzeterejében kereste, tudva, hogy a nemzet ereje nemcsak eszköz a függetlenségre, hanem a függetlenség maga. Mert nem a paragrafusok teszik függetlenné az országokat, hanem a független férfiak. A hány férfi van és a hány független közöttük, az ország függetlenségének annyi garanciája van. Az állam alaptermészetének mély ismeretén nyugszik e felfogás, a politikai tudomány újabb kutatásaival teljesen megegyező. Egész Európa belátja ez általános elvek igazságát, de ami az európainak belátás, az nekünk ..megalkuvás“. Széchenyihirdette legelőször, hogy miként az egyénnek, azonképpen a nemzetnek is értékét nem más, hanem önmaga adja meg s hogy nem mások elismerésén, hanem gazdasági és kulturális fejlődésünk gyorsaságán és helyes írásS A predméri csárdában. — 1A Bardóczy-család krónikájából. Irta Sipulusz. I ■■ I. Mikor Bardóczy Tamás kivágtatott kasa udvarából, az ott maradt emberek: Torma, jesi inspektorba tiszttartó, s még néhány ébrendü gazdatiszt, egymásra néztek. Mi lesz ,? Hova vezet útja a nagy urnak? Csupán Jóczy Jóbot akarja utolérni, vagy Eperjesre guld a hatalmasokhoz, megmenteni a fiút ? , az ő kötelességük ilyen körülmények között? Erre a kérdésre nehéz volt megfelelni, mert Bardóczy elszoktatta őket attól, hogy a dolgaiba beleavatkozzanak. De mint hűséges emberek azt is érezték, hogy ilyen rendkívüli körülmények között nem hagyhatják magukra az urukat. Éjnek évadján vágtat tova a téli hidegben, héjjával jóformán minden szükséges dolognak. A tiszttartó tehát rögtön intézkedett, hogy egy tágas hintóba befogjanak négy lovat, urának ruhát, bundát, fehérneműt, csizmát pakkolt, aztán felült a hintóra Tormával és két gazdasági írnokkal, s vágtatva indultak meg az eperjesi utón. A tiszttartó biztosra vette, hogy ura nem haragszik meg ezért, és nem fogja tolakodásnak venni. A predméri csárda egy dombtetőn állott, ahol a szekerek rendesen meg szoktak állni, hogy a lovak egy kicsit kifújják magukat. Megállottak tehát ők is a hintóval, főképp azért, hogy megtudják: mikor haladt erre a két lovas? Az első, amit az udvarban megláttak, a két ló volt. Az egyiket jártatta egy legény, a másikat patkolta valami hirtelen előkerített cigánykovács. A csárda nagy ivójában szepesi gyolcsosok, egy pár drótos és üveges tót és két zsandár melegedtek. A két Bardóczy a korcsmáros belső szobájában tanakodott. A tiszttartó bekopogtatott urához, s jelentette, hogy itt van Tormával és hozott magával minden szükségeset. — Iro , Tormát, és üljön le, — szólt Tamás ur Ardóczy elborult ábrázattal, ziháló mellel jarott, mintha csak az imént hagyták volna abba az egymással való dulakodást. Mi tűrés, tagadás, csakugyan verekedtek egy kicsit, egy pár keserű szót vágtak egymás fejéhez. Jób félig kábult volt a gonosz hít első perceitől fogva. A sebes lovaglás a fagyos éjszakában se térítette magához. Engedte magát vezetni, mikor Tamás karon ragadta és bevonszolta őt a csárda alacsony, hitvány faggyúgyertyával roszszul világított szobájába. Tamás eleinte keményen rászólt az öccsére, s ez visszafelelgetett. Ez olyan általános kuruc-labanc disputa volt. De Jób lassan-lassan engedett hangja élességéből, mert puha szívét meghatotta az, hogy Tamás ily szeretettel sietett fia segítségére. Hagyta hát si őt beszélni és nem felelgetett vissza. Erre aztán Tamás is enyhébben kezdte adogatni a szót. Végre Jób odaállt eléje, összefonta a karját és csöndes hangon így szólt: — Hagyjuk ezt abba bátyám! Hogy melyikünknek van igaza, azt nem mi döntjük el és nem most döntjük el. Beszéljünk magunkról, ez ide tartozik. Én azt mondom neked bátyám, fordulj vissza és eredj haza, amíg nem késő. Most akarsz belekapni a kerekekbe, mikor már a legerősebbek le vannak terítve? Nem szükséges, hogy valamennyi Bardóczy el legyen gázolva. Te mocsoktalanul állasz a hatalmasok elött, maradj is mindig annak. Amilyen rosszul tetted, hogy nem tartottál velünk, olyan rosszul tennéd, ha most kezdenél velünk egy követ fújni. Nagy úr vagy még nagyobb lesz. Csak a kezedet kell kinyújtanod és Bardóczy Tamás gróf lesz a neved. Csak egy utat kell 'tenned Bécsbe'és megkapod a legnagyobb rendjelet, aminőt valaha európai udvarok osztogattak. Minden vágyadat teljesítheted, mert semmit sem tagadhatnak meg tőled, hiszen olyan nevet viszel oda nekik, mely ■ már élt ragyogott Mátyás király udvarában... Eredj vissza, bátyám a kastélyodba, hagyj engem a magam utján. Ha nem volnának a világon ilyen Bardóczyak, mint én, talán te se volnál olyan kedves odafenn........... Jób elhallgatott. Tamás mereven nézett Mai számunk 78 oldal