Budapesti Hírlap, 1910. május (30. évfolyam, 103-128. szám)
1910-05-01 / 103. szám
lván fordul meg európai tekintélyünk és erőnk kérdése is. Ő volt az első, aki a nemzet jogainak hangoztatása mellett a nemzet iránti kötelességek teljesítését is követelte. A nemzeti jogokért való küzdelem csak egyik része ennek a kötelességnek, a másik rész, mely épp oly szent és épp oly kötelező, teljesen parlagon hever. Mindenki meg tudja mondani, hogy a nemzet érdekében ő Ausztriától mit követel, mit követel a hadseregtől és mit követel a dinasztia tagjaitól. És ám követeljünk és vívjunk is ki minél többet mindeme tényezőtök De ugyanazok, akiknek oly határozott s merev álláspontjuk van az iránt, hogy mit kellene az idegennek e hazáért tennie: arra, hogy neki magának is kellene az országért Valami egyebet is tenni, mint csupán — követelni, — úgy látszik, nem gondolt soha. Ausztriával nem mindig bírunk, az osztrák császárnak hiába parancsolgatunk, de egy ember felől mindenkinek tisztában kellene lennie, hogy az ország függetlenségéhez maga is hozzá fog járulni. Önmagunk felől legyünk bizonyosak, küzdve az ország külső ellenségei ellen, de küzdve a renyheségnek, a fegyelmezetlenségnek, az önzésnek amaz indulataival is, melyek saját bensőnkben rejlenek, melyek az ország nagyságának, függetlenségének még nagyobb ellenségei, még nagyobb akadályai, mint akár Ausztriai Aki egy darab földetmegművel, aki kiszárít egy mocsarat, aki a gazdasági élet bármely ágát föllendíteni segített; aki megír egy tanulmányt, a ki csak elolvas egy jó könyvet, aki az irodalmat csak anyagilag is támogatja; a ki a társadalmi, vagy egyházi élet terén reformokat és fegyelmet teremt, aki az állami intézményekbe lelket önt, mind az ország függetlenségén munkálkodik. Ezek a tevékenységek adják meg a nemzetnek az erőt s a függetlenséget csak az erő adhatja meg. Ezt mondja Széchenyi István; ezt mondja minden belátó politikusunk. A mai nemzedék nagy többsége azonban azt mondja: Vitam et sangvinem — sed non avenam. Azt mondja, hogy egy nemzet függetlenségét idealizmus nélkül nem lehet megteremteni. Bizonyára igaz. Éppen azért mondjuk helyesnek a nemzet függetlensége szempontjából azt az utat, melyet Széchenyi István kijelölt, amelynek követéséhez valódi önzetlenség és valódi idealizmus kell. Mert micsoda idealizmus az, mely csupán másoktól várja az ország boldogulását — Ausztriától, a hadseregtől, a királytól és tudja Isten még kitől — és a nemzetnek nem akar egyébbel szolgálni, mint eziránti jó kívánságaival. És micsoda idealizmus az, a mely nem tettekben nyilatkozik?: * Széchenyi Istvánt még ma sem értik meg. Nem értik azt sem, amit a nemzeti irányról és az európai irányról beszél. Mindig azt hirdette, hogy e nemzetnek minél magyarabbá s egyszersmind minél európaiabbá kell lennie s a mai nemzedék egy része az európaiasságot a nemzeti eszme megtagadásában s a nemzetiességet az európai műveltség lábbal tapadásában keresi. Politikája ma sem érvényesül; egyéni nagysága előtt meghajlik a kegyelet. A nemzet legjobbjainak lelkében Széchenyi István emléke örökkön él. A modern magyar ember első remek típusa ő; egy eljövendő jobb nemzedéknek méltó ideálja. Büszke, zárkózott természetének nemes eszményisége mögött mélyen érző lelkének szenvedélyes érzelmessége rejtőzik; higgadt bölcseséggel megállapított politikáját egy egész ember elszántságával s egy valódi férfi vakmerő bátorságával védelmezi. Büszkébb, hogysem lelke egész világát a tömeg előtt föltárja; bátrabb,hogysem meghajoljon annak akarata előtt. Elmúlnak a nagy idők, elmúlnak a nemzet nagyjai is s az uj nemzedékeknek kellene őket megérteni. A mi nemzedékünk nagy része erre képtelen. Lelkes, elszánt vezéreink van-nak; lelkes, elszánt követőik kevesen. A mérséklet politikájához nem a belátás viszi, hanem a reménytelenség a nagy tömeget; csak illúziókat vesztett, nem nyert okulást. A túlzás politikájához nem az elszánt fanatizmus viszi, hanem a gyáva féktelenség, mely tudja, hogy nem érheti veszély, mert híveiben nem az érzés erős, hanem a belátás gyönge. De ha a nemzet nagyjai intését nem követi, ha tanításait egy félszázad múlva sem fogadja meg, akkor e nagyok hiába éltek s annyi küzdésük és annyi szenvedésük mind, mind hiába volt. Ez a nemzedék azonban elmúlik s emlékét is belepi a feledés pora. Méltán megérdemelte. Mindig merész volt a tanácskozásban s mindig mérsékelt, mikor helyt kellett állani. Elfordult azoktól, a kik a békés politikát ajánlták s a küzdelemre hívókat a csata napján cserben hagyta. Fellengző idealista volt a fórumon, de az életben józan ésrealista. Szavainak szépsége az, ő igazi valóját palástolta és annak szüksége volt, hogy minél jobban eltakarva legyen. Nem tudott nagy lenni s kicsinységét nem akarta bevallani. A szinpadi hős palástja alól mindig kilátszott a szatócs.. _ •; ? ! Ezért a nemzedékért élt. Hat. 'Szé-chenyi? - ■ /. . . Bizonyára nem ezért. Ezer éves a nemzet s egy újabb' ez-' redév talán előtte áll. Elmúlik ez a nemzedék, mint elmúlt annyi más s a nemzet a maga utján föltartóztathatlanul halad tova. Ezer éven át, annyi vihar között, szilárdan, büszkén, rendületlenül maga elé; öccsének minden szava mint éles tőr fúródott beléje. Két karját az asztalra tette és ráhajtotta homlokát. Mikor megint fölemelte a fejét, mind a két szeme véres volt. Talán sírt? Merően belenézett öccse becsületes szemébe. "Nem, nem, Jób őt nem akarta kínozni. Ez az ember komolyan rá akarta őt beszélni, hogy forduljon vissza. Jób érezte, hogy ő valami nagy katasztrófa felé megy, s nem akarta ebbe magával rántani a nagy Bardóczyt, a főoszlopot is. J Jób nem tudta, mi vár rá még ezen az éjszakán. Talán belepusztul ő is, meg a két fia is abba, ami jön. Nem bánta, nem sajnálta az áldozatot. Lehet, hogy az élet akkor a legszebb, mikor az ember egy utolsó, nagy pillanatban oda dobhatja egy gigantikus áldozati oltárra, melyen már ezrek vére füstölög. És Tamás szívébe irigység lopózott, mikor igy Jóbra tekintett És a bolond emberek még őt merik a gazdag Bardóczynak nevezni, e mellett a tiszta lelkű Jób mellett. Mennyivel gazdagabb, emberibb az öccsének az élete, mint az övé, ott fent a kastély hideg szárkózott magasságában, hol mindenki csak hazug alázattal közeledik feléje . . . Megfogta Jób kezét és lehajtotta rá égő orcáját Mintha bocsánatot akart volna kérni tőle, hogy az élet keserűségeiből olyan sok jutott Jóbnak és majdnem semmi neki. Ekkor jelentették, hogy a tiszttartóék itt Vannak, is. — Mennyi honvédet hoztak a városba? — ezt kérdezte Tamás Tormától. Az öreg hebegett és megvallotta, hogy ezt elfelejtette megkérdezni. — Mennyi katonaság kíséri őket? Torma bevallotta, hogy ezt sem tudja. — Hát mennyi német katonaság lehet összesen Eperjesen? — kérdezte most már boszosan Bardóczy Tamás. — Ez könyörgöm, mindennap változik. Mert egyre jönnek-mennek. — Egy szóval ezt se tudja.— Én nem tudom, méltóságos uram, de van itt valaki, aki pontosan megfelelhet mindenre. —• Ki az? — Petek zsaridár-káplárt rá váz ivóban. — Küldje be. Pár perc múlva Petek kápláriás stellungban ott állott a Bardóczyak előtt. A furfangos káplár már igen jól ismerte a viszonyokat és tudta, hogy Bardóczynak éppen úgy elmondhat mindent, mint a tulajdon kapitányának. És igen jól tudta, hogy a nagy úrral való érintkezése neki mindég szépen hoz a konyhájára, azért igyekezett őt pontosan és terjedelmesen kiszolgálni. így aztán természetesen arról az érdekes hírről sem felejtkezett meg, hogy Kolowrai Rudolf gróf generális ma este, vacsora tájban, Eperjesre érkezett, s most még bizonyára együtt ül a Griff-fogadóban, a tiszt urakkal, a kik nagy lakomával várták. Úgy látszik, Bardóczy Tamás eleget tudot., mert a hit hallatára egy aranyat adott Peteknek és elbocsátotta. Azután odafordult Tormához és a tiszttartóhoz s igy szólt: — Kocsin jöttek? — Azon, méltóságos ur. — Rögtön vágtassanak be Eperjesre, s a föld alól is kerítsék elő azt a káplárt, akit az öcsém megvert. Ha meglesz, egyikük vigye a házamba, másikuk pedig a Griff előtt várjon meg engem. Nem, nem jó lesz, maguk ménjénél lóháton a mi két lovunkkal, majd mi megy a kocsin jobbal. Az a fő, hogy gyorsan járja. Fogja Torma, itt van ötszáz arany, bírjál minden áron a káplárt, tagadja el, hogy az öcét megütötte. Mondja, hogy részeg volt és emlékszik rá, mondjon akármit. És adjon neki annyi pénzt, a mennyit csak kér. Én azala Kolowrat grófot fogom fölkeresni. Megértettek. — Meg, méltóságos uram ... Más ruhát nem parancsol? Mert hoztunk a kocsin. — Nem, jó lesz ebben a vadászruhában is. Mehetnek! A két ember sietve elkotródott, a lehallatszó lódobogás elárulta, hogy a parancs szerint útrakeltek. Ekkor Tamás az öccséhez fordult és igy szólt: — Mikor a magyar testőrségnél szolgáltam Bécsben, ez a Kolonzat az arctére-testőrségnél volt és legjobb barátaim közé tartozott. No, csak ne nézzrám olyan furcsán, ez nem kunyerálás a felsőbbség előtt, hanem egy kis közbenjárás, amelyet egy jóbarátomtól kérek, aki az egész forradalom alatt különben is Olaszországban tartózkodott és Radetzky mellett hat, BUDAPESTI HÍRLAP (103. sz.) 1910. május 1.