Budapesti Hírlap, 1910. június(30. évfolyam, 129-154. szám)
1910-06-01 / 129. szám
az újabb főben sohasem nyúltak beleolyan mélyen Magyarország közvetetlen érdekeibe, mint most. Akár az Ausztriával szemben függő kérdésekét, akár a horvátok mozgolódását, akár az annexiónak most már akut sürgősségű ügyét tekintsük, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy Magyarország egy csomó nagyon fontos, félig-meddig nemzetközi vonatkozású kérdéssel áll szemben, amelyek azt teszik szükségessé, hogy az ország, egységét és akcióképességét normálisan dolgozó parlament és élet-halálra nem ostromolt, tehát reprezentációra képes és alkalmas kormány biztosítsa.- -A politikai életben meggyökerezett felfogás szerint a holnap megkezdődő választások semmi effélére kedvező reménységet nem nyújthatnak. A kormánynak hivatalba lépésével egyidejűleg szervezni kezdett pártja maga sem számít abszolút többségre. A képviselőház valószínűleg két nagyobb pártból, a kormánypártból és a Kossuth-pártból, továbbá egy sereg pártonkívüliből és két-három kisebb pártból fog állani, melyek között a radikális, és dühös ellenzéket Justhék, a nemzetiségiek és a szocialisták fogják alkotni. Ez utóbbiaktól hazafias belátást és önmegtagadást nem igen lehet várni. A nemzetiségiektől és a szocialistáktól azért nem, mert nekik az kedves, ami Magyarországnak árt. Justhéktól azért nem, mert annyira elvakította őket a bankkérdés, s a hatalomrajutásnak már egyszer tapasztalt közvetetlen közelsége, hogy bár más jelszavakkal, de lényegileg egy hajóban eveznek a nemzetiségiekkel és szocialistákkal. Az ország érdeke azt követelné, hogy ezek az urak isrendeljék alá a maguk ártó, erőszakos indulatát a belső és külső politikai helyzet parancsának. Ha nem teszik, az országgyűlés többi alkotó elemének rá kell őket kényszeríteni. Ez lenne az első érdemleges lépés a mármár tűrhetetlenül húzódó politikai zavarok tisztító munkájának. Magyarország választói talán sohasem állottak olyan súlyos felelősséggel terhelten a szavazatszedő bizottságok elé, mint most. Mindenkinek, akinek szíve és érzéke van ez ország jelen és jövő sorsa iránt, szavazatával nem csak azt kell dokumentálnia, hogy melyik jelöltre szavaz, hanem azt is, hogy kívonja és követeli az ország égő sebeinek orvoslását. Hogy a képviselő urak most ne a saját szűkebb körű pártérdekeiket szorítgassák, de mindenekelőtt az ország érdekével számoljanak. Mindez gyökeres és mélyreható változást követel a közeljövőre a politikusok gondolkozásában és eljárási módjaiban. Igen másfélék azonban azok a viszonyok is, amelyek közepette most az országgyűlés összeül. Hogy az ország a nemsokára döntésre kerülő nemzetközi vonatkozású kérdésekben kellő erővel állhasson meg, hogy a politikai viszonyok szilárdítására, egységes nagy többség alakítására, az ennek megfelelő újabb kabinetalakításra, egyszóval mindarra komolyan lehessen gondolni, ami mai még csak kombináció, óhajtás és találgatás kedves tárgya, mindenekelőtt az exlex állapotot kell megszüntetni. Az új országgyűlésnek át kell éreznie a viszonyokban rejlő parancsoló szükséget s megfelelő eljárással megalapozni a jövő biztatóbb alakulását. Mindenféle más eljárás csak az ország rovására mehet. Akiknek örömet okoz az, hogy a parlament nélkül kormányozni kezdett Héderváry-kormányt továbbra is ebben az állapotban tartsa,fékezze a kedvtelését. A kormány változása vagy maradása, alkotmányos, vagy e szempontból kétséges állása ma nem döntő szempont. Aligha csalódunk, ha azt mondjuk, hogy közeledünk a Fejérváry-kormány utolsó hónapjaiban mutatkozott viszonyokhoz, amikor a nagyértékű hazafiak egész sorának szinte föltétlenül kapitulálnia kellett, hogy az országot még nagyobb károsodásoktól megmentse. Ilyen kényszerhelyzetbe, tudva, egy józan ember sem megy be, annál kevésbbé egy ország. Ez ma Héderváry és pártja alkotmányos törekvéseinek a legnagyobb erőssége; ez az, amiért ma minden jóravaló embernek le kell győznie pártszimpátiáit és szavazatával nem annyira a pártokat, mint inkább azokat az egyéneket támogatnia, akiknek hazafiassága, komolysága és okossága garanciát nyújt az iránt, hogy az országot mostani, belső, de különösen külső vonatkozású dolgoktól szorongatott helyzetében cserbenhagyni nem fogják s pártérdekekért nem lesznek hajlandók megengedni, hogy hazájuk kötött kézzel, tehetetlenül, gondolkozó és akcióképes fej nélkül tűrje, mint veri végig Ausztria, a két annektált tartomány, sőt egy kis provinciája is. A nemzetközi koncert pedig kénytelen legyen ezt az állapotot akceptálni, mert Magyarország, a közvetetlenül érdekelt fél a maga dolgát kellő súllyal intézni vagy nem tudja, vagy nem akarja. A hadsereg és a haditengerészet követelései. Bécsből jelentik, hogy az osztrák képviselőház pénzügyi bizottságának mai ülésén Bilinszki pénzügyminiszter fölszólalt, hogy az államháztartás ellen elhangzott támadásokra és vádakra feleljen. A miniszter jelentette, hogy az 1910. évi deficit tulajdonképpen csak negyven millió korona, de ehhez több tétel fog járulni, melyről a költségvetésben történt gondoskodás, így hat millió korona az agráriusok kielégítése végett a fölhatalmazó törvény, alapján, négy millió korona nyugdíjak fölemelésére, továbbá a két újabb kölcsön kamatainak fedezése és valószínűleg a közösügyi kiadásoknak hét millió koronával való fölemelése. A deficit fedezése végett a kormány több javaslatot dolgozott ki s erre a célra való a gyujtó-monopólium is, meg nem szólított volna az utcán egy elegáns, kissé külföldies, de renkivül ápolt külsejű úr. Megemelve kalapját, azt kérdezte tőlem, hogy emlékszem-e reá. Sajnálkozva jelentettem ki, hogy bizony nem emlékszem. „Nevem Köblös András.“ Visszahőköltem. „Köblös Bandi? Az lehetetlen!“ — csúszott ki a számon, de rögtön bele is pirultam. „Semmi sem lehetetlen“ — felelé az előkelő férfi olyan finom mosollyal, aminőre Köblös Bandi vastag ajkát abszolúte képtelennek tartottam. „Ha nincs ellenedre s nincs egyéb terved, föl s alá sétálhatunk együtt egy kissé“ — téve hozzá s beleegyező feleletem után könnyed, elegáns bulevardias mozdulattal karomba fűzte karját. Járkálgattunk, de csak Bandi beszélt, mert én bizony még mindig nem bírtam bámulatomból magamhoz térni. Én csak néztem Bandi sima, fényes, ápolt haját, rövid, kifogástalanul nyitott bajuszát, magas gallérját, diszkrétszínű divatos kravátliját, pompás szabású zakkó öltönyét, látszólag gonddal és sámfával kezelt cipőjét és szép simára fölhúzott sötétszürke keztyűjét — és sehogy sem bírtam összeegyeztetni ez elegáns urnák külsejét az én kócos, köpködő, zöhögő Bandi pajtásommal. Bandi meg csak beszélt. Beszélt a jövőjéről, a terveiről. Elmondta, hogy az ügyvédi irodája igen jól megy és hogy most föllép képviselőnek. Végül meghívott másnap estére egy férfivacsorára, melyet valamely előkelő szálló különszobájában rendezett. Azután elbúcsúztunk, ő könnyed, hosszú léptekkel keresztezte az utcát és csakhamar eltűnt a sétálók tömegében. Én pedig bámészan néztem utána. Ki hitte volna, hogy én, a pesti fogalmak szerint jól öltözött és zseniri fogalmak szerint jómodorú fiú, egyszerre csak miniszteri segédtitkári minőségemmel együtt — kicsinynek, ügyetlennek és darabosnak fogom magamat érezni a Köblös Bandi melletti A modorgyár. írta Szendéné-Dárday Olga. Lángésztnek, még pedig nagy lángésznek tartottuk mi mindnyájan Köblös Bandit odahaza Debrecenben. De nem csak mi, a debreceni gimnázium tanulói voltunk ezen a véleményen, de még az egész tanári kar is. Köblös Bandi uralt mindnyájunkat. És nem csupán a tanulás terén nyilvánult az ő szupremáciája. Az első eminens ama fátuma, hogy mihelyt megszólal a szünórai csengő, akkor az ő dicsősége megszűnik, lévén az első eminens rendesen egy vézna, ijedt, sovány legényke, akinek a helyét a játékudvaron rendesen egy az utolsó padból előkerülő vállas, nagyöklű, cigarettázó suhanc veszi át,s ez a fátum sem érte el Köblös Andrást. Bivalyfigaku, vállas, zömök, erős fickó volt ő. Füleslabda, football, korcsolyánál, no meg szimpla verekedésnél is ő volt a legügyesebb. Önkéntelenül sorakoztunk a vezérsége alá. Amit ő proponált, mindig elfogadták. És meg kell neki hagyni, hogy ritkán proponált ostobaságot. Ez így ment az érettségi vizsgáig. Azután megváltoztak a viszonyok. Fölkerültünk az egyetemre Pestre. Itt Peszen egyszerre élesen szembetűnővé vált az, amit Debrecenben egyikünk sem vett észre. Köblös Bandinak ugyanis éktelen rossz modora volt. Ugyan honnan is vette, kitől is tanulhatta volna szegény a jómodort? Apjától, a derék adóbeszedőtől, attól a kövér, pipázó, köpködő, zökögő vidám bácsitól, vagy anyjától, a derék asszonyságtól, aki örökké tisztes kék kötényével törülgette örökké izzadt arcát. Debrecenben nem ártott Bandinak sem szüleinek egyszerű volta, sem az ő saját, talán még egy kissé erőltetett modortalansága, melyet mi férfiasnak és érdekesnek találtunk, sőt még utánoztunk is. Pesten egészen másképp állt a dolog. Mi pajtások legtöbben jómódú családok gyermekei voltunk. Csinosan laktunk, jól öltözködtünk s mint jogászok már férfiszámba menve, társaságba is kezdtünk járogatni. Mi tagadás, egy kis snobizmus is csakhamar kifejlődött bennünk és épp az tette látóvá szemünket szegény Köblös Bandi fogyatékosságaival szemben. Bandi holmi külvárosi fűszeresnél lakott albérletben, a Menza Akadémia asztalánál étkezett és régi debreceni ruháit hordta el. Ha mi kuzinjaink hatalmas tüllkalapjai mögött pödörgettük bajuszkáinkat valamely páholy hátterében, hát akárhányszor láttuk Köblös Bandi borzas fejét és nagy vörös kezét a karzat korlátjáról lelógni. Eleinte még néha-néha összejöttünk vele, de később mindig ritkábban találkoztunk. Emlékszem még jól Köblös Bandi nálam tett utolsó látogatására. Épp a kényes kis Fittyesy Stefi báró volt nálam, mikor Bandi nagy szervuszozással beállított. Stefi báró szemöldöke állandóan a lehető legmagasabban volt fölhúzva, mialatt Bandi barátomat szemlélte, aki egy kényelmes karosszékbe ásta be magát s nagy vörös kezének bütykös ujjaival meglehetősen ápolatlan sörényében turkált. Hűvös őszi idő volt s Bandi egy kezdő náthával küzdve conamóre tüsszentgetett: aphüph-csááán Csak mindig ez erupciók után jutott eszébe, hogy jó volna zsebkendőjét eléhalászni. E mellett rettenetesen jókevű volt és hangos nevetésekkel veregette combjait. Egy szál cigarettával pedig olyan füstöt produkált, hogy az ember azt hihette volna, hogy egy zsandárőrszobában van. „Honnan vetted ezt a troglodytát?“ — kérdé tőlem Stefi báró, midőn az én Bandi barátom végre nagy zajosan elbúcsúzott. Azontúl kerültem az alkalmat, hogy vele találkozzam. Utaink teljesen elváltak, nem láttam évekig. Eszem ágában sem lett volna Bandi barátomról beszélni, ha egyszer, nem is olyan régen. BUDAPESTI HÍRLAP (129. sz.) 1910. június 1.